8:. I am ready when you ready for me... (1-20)

20.

Alig pár órácskát aludva keltem fel másnap reggel. Még éreztem a  bőrömön Bill illatát, a ruhám is átvette az édeskés parfümét. Este fürdés nélkül, fáradtan, csalódottan és könnyes szemekkel dőltem az ágyamba. Össze voltam zavarodva, és féltem ettől az érzéstől. Mindig is kerültem azokat a helyzeteket, mikor nem tudtam Én magam irányítás alatt tartani a dolgokat, talán épp ezért is szerettem Kevin mellett lenni, mert mindig biztonságot, támaszt nyújtott bármilyen élethelyzetben is.

Fájó szívvel szálltam fel a legkorábbi Németországba tartó gépre. Bill tegnap óta nem jelentkezett, amiért természetesen nem haragudhattam Rá, hisz sem jogom, sem szívem nem lett volna ahhoz, hogy kényszerítsem az azonnali döntéshozatalra. Ahhoz túlságosan is szeretem és tisztelem, mintsem hogy ilyen helyzetbe hozzam. Természetesen sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz, ha nem bennünket választ, hanem azt, hogy elhagy; erre mégsem akartam többet gondolni. Mikor leszálltam a reptéren, és  kiléptem a terminálból nagy sóhajjal fogadtam az ismert, német forgatagot.

Elkezdődött egy új szakasz az életemben. Egy hete lehettem már Németországban, mikor először mentem el Kevin lakására. Nem tagadom, hogy meglepett arckifejezése engem is meglepett, az pedig még nagyobb hatással volt Rám, hogy kedvesen bánt velem. Nem cinikusan és fölényesen, ahogy a legutóbbi találkozásunkkor, helyette együttérzően és barátságosan. Próbáltam nem elhagyni magam előtte, de be kellett látnom, hogy nagyon nehéz volt. Mikor óvatosan rákérdezett, egyedül jöttem-e vagy sem, akkor azt válaszoltam: Még nem tudom! És tényleg így volt, Bill azóta az este óta sem jelentkezett.

Nap mint nap jártam állásinterjúkra, Kevin-hez mégsem mehettem vissza, sehogy sem vette volna jól ki magát. Nem éreztem iránta haragot, vagy ilyesmit, inkább azzal, hogy választás elé állított nekem is segített abban, hogy meglássam, Bill valóban komolyan gondolja-e velem a kapcsolatot, vagy sem. Az, ha nem fog jelentkezni tisztán be fogja bizonyítani, hogy nem értem neki annyit, amennyit Ő nekem. Szerelmes voltam belé, igen, de ez már nem a néhány évvel ezelőtti rajongásom volt. Ez több volt annál, olyan, amit egy hús vér ember iránt lehet érezni. Talán ez a szerelem, szeretet mondatta állandóan velem, hogy ha nem is kellek így már neki, akkor is elfogadom és elengedem. Nem érezném magam jól, ha tudnám, csak azért van velem, hogy nekem ne okozzon csalódást. Talán az nagyobb fájdalom lenne, ha megjátszaná magát, mintha azt mondaná: Ez így nekem nem fog menni!

Lassan már a második hét is eltelt, mióta itthon vagyok. Ez idő alatt sikerült Jane jóvoltából állást szereznem, és a korábbi munkámhoz hasonlóan részmunkaidőben felvettek egy kis céghez, mint titkárnő. Örültem neki, hogy van állásom, így legalább be tudtam szállni a költségekbe Jane-éknél. Ottlétem alatt rengetegszer meglátogatott Giselle is és a szüleim is, akik kicsit összezavarodva ugyan, mégis nagy örömmel fogadták a kis unokát. Nagy meglepetésemre Kevin is többször betoppant és október közepe felé vettem észre, hogy egyre gyakrabban látogat meg. Természetesen egyszer sem kérdeztem Rá, miért is jön ilyen sűrűn, egyszerűen csak betudtam annak, hogy érdeklődött a hogylétem és az állapotom felől. Többször is elvitt a nőgyógyászomhoz, volt, hogy egyszer csak ott termett az irodám előtt és elfuvarozott egy közeli kismama áruházba. Egy ilyen alkalomkor éreztem úgy, hogy muszáj beszélnem vele.

- Kevin! – épp a főútra kanyarodott vissza, majd előre figyelve a gázra lépett.

- Mond!

- Ezt nem kell csinálnod.

- Mit? – kérdezett vissza könnyedén, majd felém pillantott.

- Hogy… hogy így törődsz velem! Tudom miben maradtunk, nem várok el ilyen téren semmit sem tőled. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni magunkat, nem kell, hogy ennyi időt velem tölts. Elvagyok egy magam is. – reméltem, hogy nem bántottam meg, abban pedig még jobban reménykedtem, hogy esetleg nem értettem félre a jeleket.

- Sok vagyok? – nem sértődhetett meg, hisz hangosan felnevetett, és összeráncolta az orrát.

- Nem az, hogy sok vagy… csak nem értem.

- Mit nem értesz, Ann?

Most mondjam azt, hogy furcsállom, hogy kedves velem és ennyi időt tölt a társaságomban?

- A barátnőd mit szól ehhez?

- A kicsodám? – értetlenkedve felhúzta a szemöldökét, majd jobbra kanyarodott.

- A barátnőd, akiről néhány hete meséltél.

- Már nincs meg! Sőt, minek tagadjam, nem is volt.

Meglepődtem. Talán még a szám is el tátottam.

- Akkor…

- Akkor miért mondtam? Nem tudom. Talán, hogy fájjon, vagy valami ilyesmi…

- Húha – nem tudtam, mit is mondhatnék erre. – Ez…

- Ez meredek, tudom, bocs érte. Csak azt akartam, hogy lásd, túl vagyok rajtad.

- És túl vagy? – nem hiúságból kérdeztem, tényleg érdekelt, és nem magam miatt.

- Vegyük úgy… - kicsit megrándította a vállát, majd leparkolt Jane-k háza előtt. – Majd elmúlik.

Letaglóztam amiatt, hogy még mindig érez valamit irántam, az pedig még meglepőbb volt, hogy be is vallotta. Sosem volt igazán a szavak embere, inkább tettekben bizonyította, ha érzett valamit, szóval ezek a percek még nekem is újonnan hatottak.

- Oh. Értem.

- Nem kell zavarban lenned, vagy rosszul érezned magad. De tényleg – áthajolt hozzám, és kicsatolta az övem – Nem fogok semmit sem csinálni, esetleg Rád erőltetni magam. Tudom, hogy szereted azt a pasit. Bár…

- Bár?

- Bár Én a Te helyedben elgondolkodnék azon, hogy Ő is viszont szeret-e.

Tudtam, hogy igaza van, el kellene ezen gondolkodnom. Hisz mióta is nem keresett már?

- Erről ne beszéljünk, kérlek!

- Rendben, ne is idegeskedj emiatt. Ha jön, akkor megérdemel téged, ha nem, akkor viszont megkeresem és ellátom a baját.

Keserűen elmosolyodtam magam és Rá tekintettem. Valahogy ugyanazt a mosolyt láttam a szemeiben, mint régen… amibe bele szerettem.

- Miért vagy ilyen? – kérdeztem halkan.

- Milyen?

- Ilyen nyílt és kedves azok után, amit veled csináltam.

- Ezt Én sem tudom, – elhúzva száját kinézett az ablakon - talán jóban akarok maradni veled, hogy a gyerek ne érezzen meg semmit sem abból, hogy már nem vagyunk együtt.

- De ez így fájni fog Neked! – felemeltem a kezem és megsimogattam az arcát. - Hogy fogsz megbékélni azzal, hogy Én Bill-el akarok lenni?

- Hidd el, az sokkal jobban fájt volna, ha nem jössz haza, és nem tudlak titeket magam mellett.

- Tényleg elperelted volna tőlem, ha kint maradok?

- Őszintén? – lefejtette az ujjaim, és a kezébe fogta – Voltak olyan gondolataim igen, de basszus… - újfent felnevetett, és hátra vetette a fejét – ki a fasz vagyok Én, hogy egy gyereket megfosszak az anyjától?

Azt hiszem, ennél több nem is kellett nekem. Áthajoltam hozzá, és megöleltem Őt. Viszonozta az ölelésem és hosszasan végigsimított a hátamon. Jó érzés volt érezni, hogy mellettem van és így van mellettem, ilyen gondolatokkal és érzésekkel.

- Na, elég legyen! Tudod, hogy nem szeretek sírni! – finoman eltolt magától és orrát megdörzsölve meghúzta a nyakkendőjét.

- Köszönök mindent. De tényleg!

- Nem kell megköszönnöd.

- De, igenis meg akarom. Nekem ez nagyon sokat jelent, hogy ilyen vagy Velem.

- Hagyjuk későbbre, neked most más dolgod van.

- Micsoda?

Meglepetten kaptam a fejem abba az irányba, amerre a fejével biccentett. Azt hittem, hogy rosszul látok, vagy csak képzelődök, de ahogy a tőlünk körülbelül 20 méterre álló férfi megfordult, hogy körül nézhessen leesett az állam. Ő állt ott.

Kérdő tekintettel Kevin-re néztem, de Ő nem felelt, csak átnyúlva felettem kinyitotta az ajtót és kitessékelt rajta. Éreztem, hogy alig visznek előre a lábaim, s mikor összetalálkozott a tekintetünk talán még jobban elszállt a maradék erőm is. A kezében lévő kis tasakot a földre tette, majd azzal az imádnivaló félmosollyal az arcán lassan megindult felém. Hihetetlen boldogság munkált bennem, ha nem ért volna elém és ölelt volna a karjaiba talán a bőrömből is kiugrottam volna. Olyan erősen szorított, mint eddig még soha, az arcát is szorosan a nyakamba fúrta és apró puszikat adott a bőrömre.

- Sajnálom, hogy csak most…

- Hagyd… - nem érdekelt, miért is csak most jött, annál sokkal fontosabb volt, hogy itt volt velem.

Hallottam, amint Kevin lassan elhajtott mellettünk, és magunkra hagyott a kies utcán. Hálás voltam neki azért, amit eddig is tett, és tudtam, hogy még ezután is tenni fog.

- I’m ready when you ready for me…- egyszer csak a fülembe súgta az ismert részletet.

- Ismered ezt a dalt?

- Konkurencia, tudni kell, miben is utaznak.

Hangosan felkacagott, majd mosollyal az ajkain hosszan megcsókolt.

Vége

19.

Elhúzódtam meleg tenyerei közül és újfent hátrálni kezdtem. Utamnak a fémkorlát szabott határt, ott megtorpantam, majd hasamra fontam a karjaim. Akkor, abban a pillanatban nézett először a hasamra. Láttam, hogy még kétkedő pillantásokkal és kicsit zavarodott gondolatokkal vizslatja; de éreztem, hogy nincs benne harag felém esetleg a kicsi felé. Düh helyett inkább tanácstalanság ült a szemeiben.

- Megérinthetem?

Mire reagálni tudtam volna, máris előttem termett és hatalmas tenyereit a hasamra helyezte. Nem nézett le, helyette a pillantásaimban kutakodott. Nem tagadom, hogy nagyon elérzékenyültem az utóbbi percekben, kicsit sok volt ez így lelkileg. Bevallani az igazságot, látni a kétségbeesett reakcióját, majd elkotyogni, amit még nem szabadott volna… és most ez is.

Ajkaimhoz hajolt és hosszan megcsókolt. Erővel és szenvedéllyel érintette össze az ajkainkat, lehet, hogy csak így tudta levezetni a feszültségét. Nem haragudtam Rá, hisz nekem is kellett, hogy egy kicsit kizárva a gondolataimat csak egymás érzékeire figyeljünk. Karjait óvatosan a derekam köré fonta és úgy vont testéhez. Éhesen kapaszkodott belém, s míg Én a nyakát simogattam, addig Ő a hátamat cirógatta. Tudtam, hogy nem tarthat örökké ez az idill és egy pillanat alatt ki fog pukkadni az a kis rózsaszín buborék, de úgy is kellett történnie. Akartam is, hogy tisztán lássa a dolgokat, és ha abban a pillanatban akarta tudni az igazságot, Én meg adtam neki.

Eltoltam magam elől és ellépve mellőle a nappaliba sétáltam. Behúzta magunk mögött a teraszajtót, majd mögém lépett és karjait körém fonva a nyakam kezdte csókolgatni.

- Szeretnéd tudni? – ennyi kellett, hogy ölelése lazuljon a testemen, majd teljesen megszűnjön. Maga felé fordított, bólintott, Én pedig belekezdtem.

- Választás elé állított – szemei hatalmasra nyíltak, és eltátotta a száját.

- Hogy válassz köztem és közte? – szinte érezhető volt, ahogy harag szökött a hangjába, az arcvonásai is keményebbek lettek. - Ez megőrült! – kiáltott fel ingerülten, majd kikerült és leült az ágyra. Térdeire támasztva karjait erősen a szőnyeget fixírozta. Nem tudtam mást tenni, mint, hogy mellé ültem. – Ezt mégis, hogy képzeli az a féreg?

- Megteheti… - halkan súgtam hisz éreztem, erre ugrani fog. És nem is tévedtem sokat. Felpattant mellőlem és elém állt.

- Ne viccelj velem, Ann! Hát, hogy tehetné meg? Elveszi tőled a gyereket, vagy micsoda? De hisz nem voltatok házasok, hogy per kelljen, kihez is kerül a gyerek, ami egyébként is abszurd lenne, ha megtörténne.

- Azt szeretné… vagyis akarja – helyesbítettem -, hogy költözzek vissza  Németországba. Akár veled, akár nélküled.

- Mert ha nem így lenne, akkor mit csinálna? Megkeresne, és jól helyben hagyna engem? – talán nem érezhette a dolgok súlyát.

- Akkor ténylegesen elperelné a gyerekem.

Ez már neki is sok volt, nagyon sok. Minden egyes rezdülése dühvel teli volt, szinte látni lehetett, ahogy szíve dupla erősséggel ver a bordái között.

- Vissza akar kapni.

Buta képzelgésére csak felkaptam a fejem.

- Már nem akar, egyértelműen kifejezte, hogy barátnője van.

- Akkor mégis, mit akar ezzel elérni? Hogy elszakítson kettőnket és Te húzd a rövidebbet mindenben? Mert azt nem hiszem, és remélem Te sem hiszed, hogy támogatna amellett, hogy barátnője van.

Nem feleltem, hisz nem úgy gondoltam, ahogy Bill, mégsem akartam jobban felidegesíteni.

- Ann, ugye is Te úgy gondolod, hogy nem támogatna?

Még mindig nem kapott választ Tőlem.

- Ann!

- Mindig is szeretett volna gyereket. Hidd el, Kevin nem hagyná cserben a gyerekét.

- Igen, lehetett volna gyereke, családja, de nem így történt, most már együtt sem vagytok! Az enyém vagy, Ann!

Idegesített, hogy megkérdőjelezte azt, amit mondtam. Bármennyire is ideges, esetleg felháborodott volt, akkor sem volt joga ahhoz, hogy megcáfolja, amit mondok.

- Én azé vagyok Bill, akinek oda adom magam. Akinek Én oda akarom adni magam.

- Ez mégis mit jelentsen? - zavartan megrázta a fejét, és vészesen közel lépett hozzám.

- Értsd úgy, ahogy akarod! Bármit is mondanék, Te úgyis kiforgatnád a szavaim...

- Ez nem igaz, Te is nagyon jól tudod. Szeretlek Ann!

- Akkor itt az idő, hogy bebizonyítsd! - tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom, mégsem bírtam magamban tartani. - Ha kellek, akkor kelljek így is, gyerekkel együtt. Ha viszont nem - megtört a hangom, éreztem, ahogy összeszorul a szívem - akkor viszont tudod...

- Még Te állítasz választás elé? - hitetlenkedve a levegőbe dobta a kezeit.

- Mert? Talán neked lenne jogodban, hogy választásra kényszeríts? Hm, hogy gondolod Te ezt? Válasszak közted és a gyerekem között?

- Nem úgy gondoltam… egyszerűen nem ezt akartam mondani. Sajnálom.

Jelen pillanatban hidegen hagyott bármi is, amit mondott.

- Nem érdekel, hogy is gondoltad Bill. Menj el kérlek! – intettem az ajtó felé, de Ő ahelyett, hogy megmozdult volna tovább állt egy helyben. – Nem hallottad?

- Ezt ne csináld, Ann! – kezem után nyúlt volna, hogy kezébe fogja, de Én nem engedtem neki. Nagyon nem akartam most látni, esetleg érezni.

- Bill, ha nem Te mész el, akkor elmegyek Én… már most!

- Már most? – hanglejtése a magasba szökött – El akarsz menni? Itt akarsz hagyni? Kicsim, ne csináld!

- Rajtad áll, hogy látjuk-e még egymást. Én biztos, hogy visszafogok repülni Németországba, de nyugodj meg, nem Kevin miatt. A gyerekem miatt. – már most tisztáztam, amit gondoltam – Nem sürgetlek, annyi időt adok, amennyire csak szükséged lesz, és ha mégis úgy gondolod, hogy így már nem kellek, akkor azt is elfogadom – nehezen nyeltem vissza könnyeim és a torkomban lévő gombóctól is nehezebben beszéltem, mint eddig, de nem akartam, hogy lássa, gyenge vagyok.

- Tudod, hogy kellesz! – vágta Rá egyből és most elkapta az ujjaim.

- Ehhez neked is idő kell Bill! És most tényleg menj! – még mindig csak nemleges választ kaptam tőle egy fejrázással körítve – Utoljára kérlek!

Nem tudom, mire fel engedhette el az ujjaim, de egyszer csak már nem szorította azokat, hanem leengedve a karom hátra lépett tőlem. Éreztem, hogy nagyon fájt neki is, ami közöttünk történt, de tudtam, hogy nem cselekedhettem másként. Mikor azon volt a sor, hogy magam mögött hagyva Kevin-t hozzá rohanjak, gondolkodás nélkül megtettem. Most azonban az történik, hogy elhagyva Őt Kevin-hez térek vissza, de nem érte, hanem a gyerekemért.

18.

Izgatottan szálltam ki a taxiból. Gis is velem tartott, habár Ő az utcán maradva várt Rám. Mikor beléptem a  régi lakásunkba hideglelés futott végig rajtam. Nem tudtam miért, de nem is akartam ezzel foglalkozni. Kevin szótlanul ült előttem, és kezében a neki adott képet szorongatta. Többször is ajkába harapott, mielőtt megszólalt volna.

- Gondolkodtam – felelte halkan. – Tudod, hogy mennyire akartam már egy gyereket.

Csak némán bólintottam.

- Hogy mennyire akartam, hogy legyen egy családom Veled. De most… most már másként látom a dolgokat és biztos vagyok abban, hogy Téged már nem akarlak magam mellett tudni.

Nagyot nyeltem és halkan kértem, hogy folytassa.

- Természetesen nem tagadom meg, mint gyermekem, gondoskodni fogok róla, de egyben nagyon biztos vagyok. Téged nem akarlak a közelemben tudni.

- Megértelek.

- Várj, hagy fejezzem be. Támogatlak titeket, ha arra van szükség, vele leszek, amennyi az időmből telik, de csak egy feltétellel!

- Még pedig?

- Ide kell költöznötök Németországba!

- Hogy mi csoda?

Ijedten ugrottam fel a kanapéról és léptem elé.

- Ezt nem várhatod el tőlünk. Ezt mégis, hogy gondoltad? Hogy hozhatsz bennünket ilyen helyzetbe?

- Döntened kell! Vagy visszaköltöztök, bár neki akár nem is kell itt lenni, elég ha csak Ti vagytok itt; vagy perre viszem az ügyet, és elintézem, hogy nekem ítéljék a kicsit.

- Undorító vagy!

- Ebből pedig nem fogok engedni. Ne hogy azt hidd, hogy majd  Én  többször is átszelem az óceánt, csak azért, hogy pár órát együtt tölthessek a gyerekemmel, mikor nyugodtan itt is élhetnétek.

- De Te eszednél vagy? Komolyan, két embert rángatsz, mint egy marionett bábut?

- Ez van, Ann! Ezt tudom felajánlani. Most már csak rajtad áll, hogy is döntesz.

***

Hihetetlenül ideges voltam még másnap is, hisz nem hagytak nyugodni az előző nap eseményei. Kevin konkrétan megzsarolt és válaszút elé állított. Döntsek! Vagy a gyermekem jövőjét tartom szem előtt, hogy az igazi apjával nőhet fel, miközben nekem a szerelmemet meg kellene győznöm arról, hogy költözzön vissza Németországba; vagy bíróságra viszi valahogy az ügyet. Azt hiszem, hogy jogosan voltam dühös.

***

Mikor landoltam a LAX reptéren, Bill már a kijárat előtt várt. Lassan tettem meg az utolsó lépéseket felé, majd szólítottam meg és hagytam, hogy megöleljen.

- Végre! Annyira hiányoztál már! – súgta izgatottan és egy nagy csókot adott az arcomra.

- Te is Bill, Te is!

- De mesélj, hogy van a rokonotok? Jobban van már?

- A rokonunk? Oh, igen! Jobban van, pár nap és elhagyhatja a kórházat.

- Ennen nagyon örülök, de annak még jobban, hogy itt vagy! Gyere, menjünk!

- Bill várj egy pillanatot – finoman megragadtam a karját, mire mosolyogva Rám tekintett – Szeretlek!

Most mondtam ki először neki ezt a bűvös szót. Láttam, hogy melegség öntötte el, és elérzékenyült a vallomásom hallatán.

- Tudod, hogy Én is nagyon szeretlek!

Karjaiba vont és hosszan megcsókolt.

***

Már túl voltunk egy vacsorán is, mikor úgy éreztem, nem halogathatom tovább. Minél tovább húzom ezt az egész ügyet, annál jobban felemésztem magam.

- Bill, ide tudnál jönni egy kicsit?

Kint ültem az erkélyemen, Ő a haját törölte a fürdőszobában. Csak pár pillanatot kellett várnom, míg megéreztem, ahogy mögöttem besüpped a kis puhapárnás kerti szék és az ölébe húz. Míg eddig mindig a mellkasára hajtottam a fejem ilyen alkalmakkor, addig most csak távolságtartóan elhúzódtam Tőle.

- Mondd! – ujjaival végig simította a bőröm, de kilelt tőle a hideg. Kétkedve végig fürkészett, majd így kérdezett: - Történt valami?

- Az attól függ!

- Ann… - hosszan elhúzta a nevem – Tudod, hogy elmondhatod, bármi is van! Ebben maradtunk.

- Tudom, Bill! Csak… nem könnyű.

- Megijesztesz!

- Sajnálom.

- Ne sajnálj, csak bökd ki…

- Van egy kis probléma.

- Miféle probléma? Ismét felbukkant Kevin?

- Nem… vagyis.

- Ann, bökd ki mit akarsz! – már látszott a tekintetén, hogy egyre nehezebben viseli a tudatlanságot.

- Emlékszel, hogy mikor jöttem Los Angeles-be?

- Igen, augusztus 24-én! De miért érdekes ez annyira? Mit akarsz ebből kihozni?

Bármennyire is rosszul esett, hogy megemelte a hangját, tudtam, hogy Én is ugyanígy reagáltam volna ellenkező esetben. Nem húzhattam tovább az időt.

- Terhes vagyok Kevin-től!

Azt a tekintetet senkinek sem kívánom. Az a fájdalmas, meggyötört pillantás még hosszú percek múltán is előttem lebegett, mikor Ő már eltolva magától felállt, és a korláthoz lépkedett. Nem tudtam, mit is mondhatnék még.

- Ezt nem hiszem el!

- Sajnálom!

- Sajnálod? – fájdalmasan felnyögött és felém fordult. Még sosem láttam olyan reményvesztettnek. – Ezt nem sajnálhatod, hisz megtörtént, és akkor még nem voltunk egymással, csak leveleztünk és tervezgettünk és…

- Bill, kérlek! Nyugodj meg!

Láttam mennyire megviselték a hallottak, úgy éreztem, nem tenne jót neki, ha több mindent is elárulnék arról, mit is akar Kevin.

- Nekem el kell mennem! Gondolkodnom kell! – már el is indult a nappali felé, hogy farmernadrágját és pólóját felvéve gyorsan útra kész legyen. Csak némán állva néztem, ahogy minél előbb összekapkodja a holmiját és egyetlen szó nélkül a kilincsért nyúlt. Egyáltalán nem haragudtam Rá, tudtam, hogy ez most neki is egy nagyon nehéz időszak.

- Bill, szeretlek! – megállt, de nem fordult meg, csak a fémet markolta továbbra is. – Ugye tudod, hogy szeretlek?

- Tudom. – fúlta még mindig hátat fordítva nekem, majd magamra hagyott bennünket.

Tudtam, ha nem megyek utána és nem állítom meg, hogy engedje, hagy mondjam végig, akkor téves következtetéseket fog levonni erről az egész helyzetről. Még azt fogja hinni, hogy Ő csak egy esetleges játék volt számomra.

- Várj, Bill! – hangosan trappoltam végig az emelet folyosóján, hogy beérve karon ragadjam, és megállásra kényszerítsem. Akaratlagosan nem fordult felém, és kerülte a tekintetem. – Kérlek beszéljük meg, mert ez nekem is nagyon nehéz!

- Csak egy napot kérek! Nem többet.

- Ne Bill! Nem akarom, hogy – ajkamba haraptam és erősen szuszogva folytattam – bármit is a fejedbe vegyél Kevin-nel és kicsivel kapcsolatban.

- Mert szerinted nem lenne jogos?

- De, jogos lenne, de nem tudsz még mindent – annyira haragudtam magamra azért, amiért eljárt a szám. Ennek még nem lett volna itt az ideje.

Elengedtem a karját. Ő felém fordult, és ajkai látványosan eltávolodtak egymástól.

- Mi történt még, Ann?

Önkéntelenül is megráztam a fejem, és a hotel szobám felé tettem egy lépést. Utánam lépett, és úgy tartotta fogva a tekintetem.

- Ne titkolózz, kérlek! – nem éreztem haragot, esetleg gúnyt a hangjában, inkább kétségbeesett volt.

- Ennek még nem lenne itt az ideje, hidd el!

- Nem érdekel, szeretném tudni, főleg ha kettőnkkel kapcsolatos. Ránk vonatkozik?

Kérdése hallatán kilelt a hideg. Csak is Ránk vonatkozik. Féltem, igen féltem bevallani, mire is kér, pontosabban kényszerít Kevin.

Nem éreztem más kiutat ebből a zűrös helyzetből, mintsem hogy hátrálni kezdjek és hotelszobámba betérve az erkélyre siessek friss levegőért.

- Ann, nem kérlek még egyszer! Mondd el, és ha tudjuk, akkor megoldjuk! Ikreket vársz? Vagy vissza akarsz menni hozzá?

- Nem akarok, de muszáj!

Értetlenkedve megrázta a fejét és erősen megkapaszkodott a kis balkonon lévő asztalka szélében.

- Mi az, hogy muszáj? Neked már semmi sem muszáj, hisz nem vagy az Övé. Ann, Velem vagy!

Olyan finomsággal súgta az utolsó szavakat, hogy úgy éreztem, mentem elsírom magam. Szeret engem.

- Hallod kicsim? – tett egy lépést felém, majd tenyerei közé fogta az arcom – Semmi sem kötelező, nem engedem, hogy az a férfi befolyásolja az életünket.

- Pedig úgy lesz.

Önkéntelenül, gondolkodás nélkül súgtam neki azt, amitől még Én magam is féltem. Muszáj lesz… Muszáj lesz a gyerekemért.

17.

- Az nem lehet…

- Tessék?

Biztos ijesztő képet nyújthattam, hisz a doktor úr tekintete is megváltozott.

- Még csak 3 hetes lehetek, maximum.

- Várjon egy pillanatot! – újból elfordult tőlem, majd ismételten a képernyőt figyelte.

Szabad kezeimmel idegesen a hajamba túrtam, majd a hófehérre meszelt plafont kezdtem bámulni. Ne, ne, ne…

- Nem, hölgyem! A vizsgálatból megállapítható, hogy a kicsi már a második hónap végi fejlődési képet mutatja. Nézze csak!

Onnantól kezdve minden kiesett. Automatikusan emeltem tekintetem a képernyőre, majd kérésre húztam vissza a pólóm, miután letörölte a gélt és így tovább. Nem jutott el semmi sem az agyamig, csak az, hogy baj van, méghozzá nagyon nagy baj.

Öntudatlanul, sírástól kaparó torokkal róttam Los Angeles utcáit, ott, ahol eddig szép emlékek töltöttek el, most csak üres érzések ragadtak el. Mentem előre, de nem tudtam, hova is tartok. Nem akartam konkrétan megfogalmazni, mi is történt az elmúlt órákban, hisz éreztem, nem lenne elég erőm felfogni, és tudomásul venni. Ez nem történhet meg velem! Annyira reménykedtem abban, hogy miután már Tom is kezdett megbékélni velem nem jön semmi, ami felborítana mindent a Mi kis idillikus kapcsolatunkba.

***

- Ez nagyon meredek!

Ria sem fogadta másként a hírt, mint ahogy sejtettem. Muszáj voltam felhívni, hogy jöjjön értem az egyik parkba és vigyen vissza a hotelbe, mert egyszerűen teljesen kiesett, merre is lakom.

- Mit csináljak? – kérdeztem újra és újra, amit Ő nagyon is jól viselt. Rám nézett, kikapcsolta az övét, és felém fordulva megfogta a kezem.

- Először is nyugodj meg! Az a legfontosabb most a babának és neked is. Ugye nem akarod, hogy baja legyen a kicsinek?

Tagadóan megráztam a fejem, és elkaptam a tekintetem Róla.

- Jól figyelj Rám! Csak is azt nézd, hogy a babának mi lenne a legjobb. Őt nem büntetheted azzal, hogy nem kívánt gyerekként fog világra jönni. Hé, Ann! – megrázta az ujjaim, de Én még mindig csak Tőle elfordulva  könnyeztem.

- Olyan nehéz!

- Tudom… de… - hátra húzódott és megfogta a kormánykereket. – Meg kell oldani, még pedig úgy, hogy mindannyiótoknak jó legyen. A babának is, neked is, Bill-nek is, és annak a Kevin-nek is.

- De nem szakadhatok négyfelé. Hogy feleljek meg a kicsinek majd? Melyik férfi nevelje fel? Bill, akit szeretek, de nem az apja; vagy Kevin, aki látni sem akar, de Ő a vérszerinti apja? Hm?

Önkéntelenül is a hasamra csúsztattam a kezem; éreztem, hogy Ria mosolyogva végigkövette a mozdulatom.

- Nem lesz baj, hidd el! Okosan fogsz dönteni!

***

Annyira tanácstalanul és elárvultan éreztem magam azokban az órákban. Nem volt senki, akihez igazán fordulhattam volna. Persze Ria meghallgatott, Ő mégsem tudta, milyen érzések voltak bennem mind Kevin, mind Bill iránt. Ki vagyok Én, hogy megfosszam Kevin-t a gyerekétől? Emlékszem, annyiszor beszéltünk már a családalapításról. Habár Én néha ijedten és kétkedve álltam a témához, mégis ahogy teltek múltak az évek annál közelebb éreztem magamhoz. De nem így! Nem így, hogy megszakítva vele minden kapcsolatot néhány hónap múlva kiderül, hogy terhes vagyok tőle. Mi a franc történik körülöttem?

Undorító lépésnek tartottam, mégis megtettem, hogy felszálltam az első, Németországba tartó gépre. Muszáj voltam magam mögött hagyni L.A-t, hogy a családomtól és a barátnőimtől tanácsot kérhessek. Bill-nek csak annyit hagytam üzenetben, hogy egy nagyon közeli rokonunkat súlyos közúti baleset érte, és muszáj volt a szüleim mellett lenni a nehéz percekben. Természetesen megértette, és biztosított arról, hogy mindenben támogat… Hm, csak akkor még nem tudta, hogy mi is a valódi oka az eltűnésemnek.

***

Giselle meglepetten állt lakásának ajtajában, mikor egyik este becsöngettem hozzá, és kisírt szemekkel a vállaira borultam.

- Ugye nem dobott, szívem?

Szipogva nemet intettem, majd leültem a kanapéra.

- Mesélj!

- Annyira nehéz!

- De micsoda? Kiderült, hogy nem olyan, mint amilyennek képzelted? Csak nem lehet olyan rossz! Egy kicsit még össze kell rázódnotok, de hidd el, utána minden helyre fog jönni. Lehet, hogy rágörcsölsz még erre az egészre és nem tudsz kibontakozni, vagy…

- Terhes vagyok!

Hirtelen elakadt a szava. Kidülledt szemekkel meredt Rám, talán még életemben nem láttam ilyen zavarban. Könnyes szemeimet újból megtöröltem, majd így szóltam:

- Terhes vagyok, érted?

- É… értem, kicsim! És – egy kis szünetet tartott, majd megfogta a kezem – Bill tudja?

Keserű nevetésem után visszanyeltem az újonnan felbuggyanni készülő könnyeim, majd így feleltem:

- Kevin-é a gyerek!

***

Egy szemhunyásnyit sem bírtam aludni, folyton csak Gis szavai jártak az eszemben: Muszáj tudnia, nem titkolhatod el előle. Mintha csak Jane-t hallottam volna, Giselle is ugyanazt fújta, pedig reménykedtem, hittem benne, hogy Ő is azt fogja vallani, amit Én is, bármennyire is gusztustalan. Annyira hittem benne, hogy végig tudnám csinálni az egészet úgy, hogy Bill elé állva azt mondom, övé a gyermek; mégsem vitt Rá a lelkiismeretem. Hogy tarthatnék mindenkit hazugságban, hogy vezethetnék mindenkit félre, legfőképp Bill-t?

Másnap reggel, néhány órányi alvás után Bill ébresztett. Kellemes, lágy hangja, ami eddig mindig megnyugtatott most csak ijedelemmel töltött el. Sosem tudtam jól hazudni, biztos voltam benne, hogy Ő is kiérzi a hangomból, hogy valami nincs rendben. De nem így történt. Csak néhány pillanatra hívott fel, épp egy vacsorára indultak, így nem volt elég időnk, hogy hosszasan elbeszélgessünk. Megígérte, hogy mikor nálam már esteledni fog ismét felhív, és részletesen beszámolhatok, mi is zajlik Németországban! Oh, ne akard tudni, Bill!

***

Ismerős környéken jártam, megszokott házak és illatok fogadtak. Giselle unszolására nem halogattam a Kevin-nel való találkozást, azt mondta, könnyebb lesz, ha nem emésztem magam tovább. Nem tudom, mit lett volna a legjobb döntés, megtartani a titkot, vagy tényleg túlesni minél hamarabb rajta. De már nem volt sok időm gondolkozni, hisz pillanatokon belül elértem a régi házunkig. Belépve a résnyire nyitva hagyott kiskapun feszélyezve és erősen dobogó szívvel a bejárati ajtóhoz lépdeltem. Éreztem, hogy ez lesz életem eddigi legnehezebb vallomása.

Felemeltem a jobb karom, majd mutatóujjammal egy rövidet, és két hosszat nyomtam a csengőn. Kirázott a hideg az ismert hangtól. Sok mindent hozott felszínre ez a környezet és be kell valljam, nem csak pozitív élményeket.

Pillanatokon belül szembe találtam magam Vele. Tekintetét meglepetten Rám emelte, néhány pillanatig vizslatott, majd ajkaira gúnyos mosoly kúszott.

- Felejtsd is el! – ezzel Rám is csukta volna az ajtót, de Én kezem az ajtóra téve megakadályoztam benne.

- Csak egy percet kérek!

- Nem gondolod komolyan, hogy meghallgatlak. Ahhoz elkéstél.

- Kevin, kérlek!

- Kiscsillagom, már semmi jogod ahhoz, hogy bármit is kérj Tőlem! – mutatóujját tüntetőleg a magasba emelte és úgy folytatta. – Nem érdekel, ha elhagyott, vagy kidobott. Ide nem jöhetsz vissza, megértetted?

- Nem rólam van szó! És nyugodj meg, nem jönnék vissza hozzád, ha ki is dobott volna.

- Akkor meg mit akarsz? Felajánlani, hogy legyünk barátok és járunk össze páros randikra, vagy mi?

- Páros randikra? – furcsán ért, amit mondott.

- Remélem nem gondoltad, hogy még ennyi idő után is várok Rád! – igaza volt, az még sem esett jól, hogy így az arcomba vágta. – De ha nem is magad miatt jöttél, akkor minek köszönhetem a szívélyes látogatást?

- El kell valamit mondanom.

- Tessék, tiéd a pálya!

- Ne szólj már mindig közbe – kiáltottam fel hangosabban, mire csak egy gunyoros vigyort kaptam tőle. Karjait összefonta mellkasa előtt, majd az ajtófélfának dőlt. - Nem mehetnék be esetleg? Nem itt kellene megbeszélnünk.

- Kicsi szívem, vagy itt, vagy sehol. Ne húzd az időm!

Igaza volt, legyünk túl rajta minél előbb, mégsem tudtam, hogy is kezdjek bele. Kerteljek, vagy egyszerűen csak valljam be, mi is a helyzet?

- Ann, még mindig sokat gondolkodsz! Bökd ki és utána menj innen!

Nem tettem mást, teljesítettem a kérését. Táskámba nyúltam, majd kivéve belőle egy borítékot a kezéhez nyújtottam. Elvette tőlem, néhányszor körbe forgatta, majd kibontotta és kihúzta a benne lévő képet.

- Ez meg micsoda? – tette fel a legbugyutább kérdést, amit egy ultrahangos kép láttán fel lehet tenni.

- Az, aminek látszik!

- Tudom mi ez, de minek hoztad el megmutatni? Áldásom rátok, éljetek boldogan satöbbi, satöbbi – már adta is volna vissza, azonban megfogva kezét továbbra is nála tartottam.

- Több, mint két hónapos terhes vagyok!

Még ezt hallva sem esett le neki, mi is ez az egész.

- Július elején fogant.

Önkéntelenül felhorkant és megrázta a fejét.

- Hazudsz – köpte.

- Nem hazudok, Kevin.

- De, igenis hazudsz! Nehogy azt hidd, hogy felnevelem annak a férfinak a kölkét!

- Nem az övé.

- Ez nem igaz! – felelte még mindig dacosan. – Ez egy kibaszott nagy hazugság.

- Mit csináljak, hogy el hidd végre? Kevin, Te vagy az apja.

Mellkasa egyre szaporábban kezdett fel s alá emelkedni. Tekintete ide-oda ugrált a kép és köztem, és szinte magamban éreztem, mennyire is össze van zavarodva. Sajnáltam Őt, bármi is történt közöttünk…

Elküldött magától. Azt mondta, hagyjam magára és menjek el onnan, hisz kell egy kis idő, amíg felfogja a történteket és realizálja, mi is történik körülötte. Nem maradtunk semmiben sem, ami nekem egy kicsit zavaró volt, hisz Bill-hez már úgy akartam visszatérni, hogy tudom, mitévő leszek a kicsivel kapcsolatban. Természetesen nem vetetem el, semmi pénzért nem ölném meg a gyerekem. Ha azt kapom, hogy sem Bill, sem Kevin nem marad mellettem, nem vállal a gyerekkel együtt, akkor elfogadom a döntésük, és egyedül nevelem fel. Semmi és senki sem gátolhat meg abban, hogy életet adjak a gyermekemnek, akihez minden egyes újabb percben egyre jobban és jobban ragaszkodok. Van, hogy már beszélek is a még lapos, ámbár kissé felpüffedt hasamhoz...

Nem tudtam, Kevin mikor is szeretne velem beszélni, minden esetre küldtem neki egy sms-t, hogy pénteken visszarepülök Los Angeles-be. Hiányzott már Bill, kimondhatatlanul rossz volt a hiánya. Tudtam, hogy lesz még egy kínos és fájdalmas beszédem vele erről az egészről, de úgy éreztem, nem akarok semmit sem eltitkolni előle. Kevin-től csütörtök reggel kaptam egy válasz sms-t, amiben kért, hogy még aznap menjek el hozzá. Természetesen eleget tettem a kérésének. Nem is cselekedhettem volna másként, hisz érdekelt, miként is döntött.

16.

Egy újabb rosszulléttel kezdődő reggelen voltam túl. Szerencsére Bill nem maradt éjszakára, nem szerettem volna megijeszteni az egyre gyakoribb rosszulléteimmel. Magam számára is különös volt a rendszertelenül fellépő fejfájás, hasfájás, illetve fáradékonyság; mégis csak egy kósza betegségnek fogtam fel, ami néhány nap alatt át is szalad rajtam.

Már majd’ három hete laktam a hotelben, mikor úgy éreztem, ideje új életet kezdenem. Szerettem volna állást találni, hisz sosem gondoltam arra, hogy kitartott nő legyek sem Bill, sem más oldalán. Egy ügyintézésekkel zsúfolt nap után fáradtan dőltem az ágyamba, és szorítottam hasamra a tenyerem. Görcsöltem, talán, mint mikor menstruálni szoktam, ez most mégis más volt. Ijedten kaptam fel fejem a menstruációról való gondolatom után. Szinte láttam magam előtt, ahogy hófehérre sápadt arcom kísérteties képet nyújt és ajkaim pillanatok alatt kiszáradnak. Mobiltelefonomat kézbe véve megnéztem, hányadika is van, és csak akkor tudatosult bennem, hogy már több, mint két hónap eltelt az utolsó havim óta.

Próbáltam nyugodtan, és higgadtan átgondolni mindent. Tudtam, hogy idegállapot is közre játszhat a késésben, a legrosszabbra mégsem akartam gondolni. Mert bár imádom a gyerekeket, és idővel szeretnék Én is anyuka lenni, most mégsem a megfelelő időben történne mindez. Szinte még csak most ismerkedtünk meg Bill-el, annyira friss minden köztünk, hogy nem tudom, mennyit bírna el a kapcsolatunk. Hogy fogadná, ha gyereket várnék tőle? Hogy alakulna a kettőnk viszonya? Nem kapnám meg azt, hogy csak magamhoz akarom láncolni Őt?

Gyorsan megráztam a fejem. Találgatások helyett bizonyítékokat akarok. Belebújva cipőmbe elszaladtam a legközelebbi - a hoteltől néhány saroknyira lévő -, gyógyszertárig, majd terhességi teszt után érdeklődtem. Biztonság kedvéért hármat is vettem, majd fizetve visszasiettem a hotelbe.

Ijedtségem ellenére próbáltam nyugodtan cselekedni. Kibont, pisil, vár, megnéz. Egész addigi életemben nem teltek olyan lassan a percek, mint akkor. Mintha minden egyes másodperc csak ellenem lett volna, és gátolt volna abban, hogy megtudjam, pozitív lett-e az eredmény vagy sem...

Pozitív lett. Ajkaim harapdálva töröltem le egy könnycseppet az arcomról, majd egy újabb tesztet elővéve ismételten megcsináltam az ilyenkor szokásos dolgokat. Mintha nem is tudtam volna az előző teszt pozitív eredményéről, úgy vártam az újabb eredményt, amiről szentül hittem, hogy negatív lesz, hisz az előző csak egy tévedés volt. De nem… ott fent úgy akarták, hogy az a második teszt is pozitív legyen.

***

Két nappal később már L.A egyik híres nőgyógyászati rendelőjében ültem. Egyedül. Nem mondtam el Bill-nek, minek zaklassam fel Őt is? Elég, ha Én érzem úgy, hogy mentem ketté szakadok a vállamra nehezedő terhektől. Ez alatt a két nap alatt csak telefonon beszéltünk egymással, kapóra jött, hogy Nem York-ba kellett utazniuk Tom-mal egy divat show megnyitójára, hogy ott, mint sztár vendégek jelenjenek meg. Nem tudom, mit csináltam volna, ha Bill rá jön, miért is vagyok olyan nyúzott és kétségbeesett.

A rendelőben egy kedves, negyvenes éveiben járó férfi fogadott. Őszülő halántéka és magas termete méltóságot, kemény kézfogása pedig tartást sugallt. A néhány perces beszélgetést követően felfeküdtem a vizsgáló ágyra, majd pólóm felhúzva hagytam, hogy nadrágom szegélyébe puha papíranyagot hajtson. A gél hidegnek tűnt az első pillanatokban, de hamar hozzászoktam. Nem tudtam, ránézzek-e a képernyőre, vagy sem, végül mégis úgy döntöttem, hogy inkább behunyom a szemem. Csak azután szólalt meg az orvos, miután többször is végighúzta a bőrömön a hasi ultrahang fejet.

- Hallja?

Talán valóban hallottam, amit Ő is, tudat alatt mégsem akartam tudomást venni róla.

- Mit?

- Figyeljen csak!

Újfent elhallgatott, majd szájára apró mosoly kúszott.

- Hallja, hogy dobog a pici szíve?

És akkor meghallottam, azt, amit már eddig is hallottam, csak elfojtottam magamban. Szapora kis rezonálásokat hallottam a fejem mögül, és apró, kimozduló görbéket láttam magam előtt a képernyőn. Azonnal könnybe lábadtak a szemeim és ajkaimhoz kapva tenyereim erősen rá tapasztottam azokat. Hihetetlen érzések leptek el, egyszerre voltam ijedt és kétségbeesett, ugyanakkor boldog és örömteli.

- Gratulálok, kedves anyuka!

Nem tudtam érdemben fogadni a gratulációját, túlontúl is a látottak és hallottak hatása alá kerültem.

- És ahogy látom – egy pillanatra elhallgatott, majd felém fordult – már több, mint két hónapos terhes.

Két hónapos… két hónapos. Az nem lehet…

15.

Finoman cirógatta a gerincem vonalát, miközben Én még magam elé révedve a lepedő szélét szorongattam. Annyi érzés kavargott bennem, hogy éreztem, legjobb lenne világgá sikítani az örömöm. Mindig is ilyennek képzeltem el a Bill-el való szexet, kicsit mohónak és szenvedélyesnek, mégis finomnak.

- Min gondolkozol? - egy kis puszit adott a nyakamra, majd még közelebb bújva a hátamhoz átölelt a hosszú karjaival.

- Még szokom az érzést - válaszomon csak felnevetett, majd játékosan a bőrömbe harapott.

- Remélem nem gondoltál egy halvérű pasinak! Azt a romantikus kisfiú álcát nem mindig éreztem a magaménak.

- Mindkét Billy fiúval képzelegtem, legyen ennyi elég.

Hirtelen a hátamra fordított, és Rám mászott. Szemei fel-le siklottak az ajkaim és szemeim között, láttam rajta, hogy tetszett Neki, amit mondtam. Tenyere felcsúszott a hasamon át a melleimre, majd fülemhez hajolva így szólt:

- Azt a Billy fiút kapod, amelyiket csak akarod!

Aznap éjszaka megismerhettem az érzelmes, igazán óvó és figyelmes oldalát is. Amennyire heves és kissé erőszakos volt az első aktusunk, ez most annyira volt gyengéd és lassú. Mintha csak egy porcelán baba lettem volna, úgy óvott és szeretgetett. Őszintén megvallva, nem tudtam választani a két énje között, mindkettő nagyon imponáló volt számomra.

***

Másnap reggel émelygésre keltem. Gyomrom furcsamód kavargott, éreztem, hogy minél hamarabb ki kell sietnem a mosdóba. Gyorsan magamra kaptam Bill pólóját, majd a nappalin keresztül vágtatva a fürdőszobába siettem. Időközben rájöttem állapotom miértjére, hisz egy szekrényen árválkodó üres pezsgősüveg mindenre választ adott. Sosem bírtam igazán az alkoholt, úgy látszik, ez most sem volt másként.

Szerencsére nem kellett hánynom – nincs is annál kiábrándítóbb, mint mikor egy férfinak ezt kell látnia -, így csak a sarokkád szélén ücsörögtem, és próbáltam lenyugtatni a felkavarodott gyomrom. Időközben Bill is benyitott, és tapintatosan a hogylétem felől érdeklődött. Mosolyogva vette tudomásul a hallottakat, majd leült mellém, és bátorítóan a hátam simogatta. Nem telt bele öt percbe sem, máris jobban éreztem magam, és a kagylónál megmosva az arcom új erőre kaptam.

***

Azt hiszem, életem legszebb napjai következtek. Naphosszakat töltöttünk együtt, volt, hogy a parton sétáltunk, és fagyit ettünk, de volt olyan is, hogy éjszakai fürdőzésre adtuk a fejünket a nem éppen kellemes hőmérsékletű óceánban. De nem foglalkoztunk vele, sokkal inkább hajtott bennünket az, hogy minél jobban megismerjük egymást és minél több élményt éljünk át még úgy is, hogy fagyos fürdőzésen veszünk részt.

Rengeteg éjszakát töltött velem. Nem mindig szeretkeztünk, voltak összebújós estéink is, mikor csak egymás karjai közé fészkelve magunkat néztünk a semmibe és hallgattuk a másik lélegzetvételeit. Ilyen estékre leginkább akkor került sor, mikor Bill a bátyjával beszélt. Tom-nak nagyon nem tetszett, hogy öccse akár napokig sem ment haza, és velem töltötte minden szabadidejét. Bill elmondta, hogy Tom féltékeny Rám és arra, hogy ennyi időt tölt velem. Természetesen megértettem Tom-ot és kértem is Bill-t, hogy ne hanyagolja el Őt miattam, mégis makacsnak tűnt ilyen téren. Azzal érvelt, hogy mikor Ria jelent meg az életükben Tom is épp ilyen sok időt töltött vele, csak Ő épp nem dörgölte az orra alá, inkább boldogan fogadta, hogy bátyja végre megkomolyodott.

Mind a szüleimtől, mind a barátnőimtől kaptam visszajelzést a kiküldött levélre. Szüleim aggodalmas hangvételű írása kicsit megijesztett és szomorúsággal töltött el, de mikor a levél utolsó sorában elolvastam a szavaikat könny szökött a szemembe: Csak arra kérünk, hogy vigyázz magadra és sose félj, Mi mindig melletted leszünk! Jól eső nyugodtság járt át…

Barátnőim a tőlük megszokott stílusban fejtették ki a gondolataikat. Ahogy várható volt, Giselle teljes mértékben támogatott és ösztökélt, hogy minél hosszabb ideig tartsam meg Bill-t, hisz megfogtam vele az Isten lábát. Persze tudtam, milyen értelemben mondja, mégsem érdekelt Bill anyagi háttere. Jane Giselle-lel ellentétben letört, és kicsit csalódott volt. Természetesen tudatta, hogy még mindig ugyanúgy szeret, mint eddig; csupán csak nem értette a miérteket. Miért hagytam ott a munkám? Miért hagytam el a biztos hátteret? Miért kellett mindent magam mögött hagyni? Erre csak azt tudtam válaszként írni: Mert szeretem Bill!

***

Egy reggel halk telefoncsörgésre ébredtünk. Bill nyűgösen morgott mellettem, majd hasára fordulva erősen a párnába fúrta a fejét. Mosolyogva vettem tudomásul gyerekes viselkedését, majd átnyúlva felette elvettem a mobilját és felé nyújtottam.

- Nyomd ki – kérte a puha párnába motyogva, de nem tehettem eleget a kérésének, hisz láttam, hogy a bátyja keresi.

- Tom az…

Kicsit megemelte a fejét, majd így kért: Hangosítsd ki!

Felvettem, kihangosítottam, majd letettem az ágyra.

- Mi van?

- Neked is jó reggelt – hallatszott a kissé sem boldog köszöntő.

- Erre nem érek Rá, Tom! Mond, mit akarsz!

- Veled tölteni a napot.

Bill váll rándítva Rám nézett, majd újból lehunyta a szemeit.

- Gondolom sejtésed sincs, milyen nap van.

- Kedd? – tette fel tétován Bill.

- Szeptember elseje – Tom hangja egyszerre volt rideg, mégis csalódottsággal teli. – Az a nő annyira elvette az eszed, hogy még azt sem tudod, milyen nap van?

- Tom, fogd be!

- Befogom, ha velem leszel! Bár elég szánalmas, hogy erre kérnem kell  Téged.

Rosszul éreztem magam, nagyon rosszul. Sosem gondoltam volna, hogy Én, pont Én fogok galibát okozni az ikreknek.

- Bill, legyél vele, kérlek! – súgtam halkan, de mondatom félbe szakította Tom gúnyosnak tűnő morgása.

- Ha ki vagyok hangosítva, úgy még jobb! Ann, kérlek, legyél olyan kedves és engedd el az öcsémet, hogy ezt az egy napot együtt tölthessük, KETTESBEN!

Bill azon nyomban kinyomta a készüléket. Fájdalmas arccal Rá tekintettem, mire Ő karjaiba húzott és egy puszit adott a fejem búbjára.

- Bunkó, hagyjad csak!

- Ígérd meg, hogy vele leszel ma! Sőt, holnap és azután is. Nem akarom, hogy veszekedjetek.

- Pedig ha ilyen lesz továbbra is, Én sem fogok másként hozzáállni. De tudod mit? – felemelte az arcom és a szemeimbe nézett – Ma este elmegyek vele ünnepelni, de csak úgy, ha Te is jössz!

- Bill, nem akarom elrontani ezt a napot!

- Azzal rontod el, ha nem jössz! Szóval fel is hívom, hogy estére menjünk el valahova, arról meg még nem kell tudnia, hogy Te is ott leszel.

***

Idegeskedve ültem Bill mellett. Nyugodtságát látva sem higgadtam le, ahhoz most túlontúl is feszélyezve éreztem magam. Mikor megérkezünk az étterem elé, hideggé vált ujjakkal fogtam meg Bill kezét, aki a hátsó bejáraton keresztül az étterembe kísért. Pillanatokon belül megérkeztünk egy kis elkülönített részhez, már a fekete, feltornyozott rasztatincseket is láttam, mikor hirtelen megéreztem, hogy Bill kezét kiszakítják az enyéim közül, és valaki azonnal átöleli. A vörös hajkoronából ítélve Simone ragadta magához és egy hatalmas anyai öleléssel üdvözölte is Őt. Mögötte Gordon állt, aki kedvesen biccentve felém várt a sorára, hogy Ő is megölelje Bill-t.

A hirtelen hangzavarra Tom és a mellette ülő nő is megfordult. Tom keserű pillantásait azonnal magamon éreztem, szinte mintha apró tűkkel szurkálták volna a bőröm, úgy fájt minden pillantása. Ha Bill nem rántott volna ki ezekből a számomra fájdalmas percekből, talán sarkon is fordultam volna és messze rohantam volna innen.

- Anya, Gordon! Hagy mutassam be a barátnőmet! Ann, Ő itt anya – Simone azonnal felém nyújtotta a kezét, habár jelenlétén éreztem némi nemű tartózkodást -, illetve Gordon! – Gordon már szelídebben fogott velem kezet, halvány mosolya nagyon sokat segített.

- Ezt ugye nem mondod komolyan! – hallottuk meg magunk mögül Tom hangját. – Ez rossz próbálkozás volt, Bill!

Ria nyugtatólag megfogta barátja karját, majd fülébe súgott valamit. Tom nem mozdult, helyette keményen szuggerált bennünket, majd  egyszer csak hátat fordított, és visszaült a helyére. Meglepetten kaptam Bill-re a tekintetem, aki erre vállat vonva az asztalhoz vezetett és leültetett a hat fős asztalhoz.

Tom tüntetőleges némasága ellenére is jó hangulatban telt az a néhány óra. Eleinte feszélyezve éreztem magam, mégis  sikerült levetkőznöm a gátlásaim. Simone tapintatosan érdeklődött felőlem – talán Bill kérte meg, hogy bánjon így velem -, Gordon pedig csak helyesen viccelődött, néha még engem is kirántva ijedelmemből, mégis a legnagyobb meglepetést Ria jelentette.

Épp a mosdóban voltam, hogy egy kicsit felfrissítsem az arcom – zúgott a fülem, és az arcom is forrónak éreztem -, mikor egyszer csak benyitott a mosdó ajtaján. Tudtam, hogy köszönetet kellene mondanom neki azért, amiért Tom-ot lenyugtatta, mégsem tudtam, hogy is kezdjek bele.

- Nem kell semmit sem mondanod! – legyintett és alsó ajkán végighúzta élénk vörös színű rúzsát. – Ismerős volt a helyzet, úgy gondoltam, el kell egy kis segítség.

- Téged is így fogadtak?

- Nekem talán rosszabb volt a helyzet. – felnevetett, és eltette kistáskájába a rúzst. – Tudod, velem Simone volt eleinte szkeptikus. Egy fiú testvér, főleg ha neki is van valakije egy idő után belátja, hogy milyen jó, ha a testvérének is van kit szeretnie. Tom-ot már jó irányba rugdosom, úgyhogy ne félj.

Nagyon meglepődtem Ria nyíltságán és kedvességén, bevallom, nem ilyennek képzeltem el Őt.

- Köszönöm, hogy segítesz! – közelebb léptem hozzá, majd mikor megöleltem félénken, Ő is visszaölelt. – Neked ki segített?

- Gordon! Jó ember, laza, barátságos, meglátja mindenkiben a jót, szóval Tőle ne félj, és talán már Simone-tól se. Nekik az a legfontosabb, hogy Bill-nek jó legyen, Tom még egy kicsit húzza az orrát, de hamarosan Ő is be adja a derekát.

Rám kacsintott, majd elnevette magát. Úgy éreztem, hogy lassan, de biztosan minden a helyére áll és a Bill-el való kapcsolatomban semmi sem gátol meg. Néhány nap múlva mégis csalódnom kellett, hisz Rám cáfolt az élet…

14.

A Venice beach mentén lévő kis éttermek egyikébe vitt. Talán ismerős lehetett itt, hisz bárminemű kérés nélkül hátravezettek, és egy nyitott – az óceánra néző -, teraszra kísértek bennünket. Miután Bill váltott néhány szót a pincérrel finoman megfogta a derekam és lágyan a kihúzott szék felé húzott. Ahogy Ő is helyet foglalt a velem szemben lévő széken, elmosolyodott, és így szólt:

- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy!

Felnevetettem ugyan, belül mégis izgultam. Hogy miért? Azt magam sem tudom.

- Mit kellene csinálnom, hogy el hidd végre?

- Neked már semmit, a legnagyobb dolgot meglépted, most már csak nekem kellene hozzászoknom a tudathoz!

Bólintottam, majd a megérkező pincérre pillantottam. Kezében egy ezüstös kis vödör volt, benne egy behűtött üveg pezsgővel. Bill kedvesen megköszönte, majd az üvegért nyúlt, és szakavatottan felbontotta előttem. Nem tagadom, jó volt nézni, ahogy csupasz karja megfeszült a sötét póló alatt.

Miután kitöltött egy-egy pohárka pezsgőt felemelte azt - Én is így tettem -, majd összekoccintva a kristályt nagyot kortyoltunk belőle…

- Mesélj! – kérte, mikor pár perccel később a főételhez nyúltunk.

- Miről?

- Erről az egészről, hogy hogyan döntötted el, kit is válassz, hogy mondtad el a barátodnak, ilyesmi.

- Tudod… - kicsit még összeszorult a torkom a pár nappal ezelőtt történtek miatt – Kevin tudott kettőnkről. – Bill arcán tisztán kivehető volt valami rémülettel keveredett hitetlenség. – Úgy kezdődött, hogy megkapta a céges mobilok számát, és talált rajta egy amerikai számot.

- És felhívott engem… - folytatta azonnal megértve mindent - Mikor a szállodában voltunk, és fürödtél, kaptam egy rejtett számról jövő hívást, lehet, hogy Ő volt az. És utána mi történt?

- Másnap Rám zúdította, hogy mindenről tud. Még a levelezéseinket is olvasta, gondolom, feltörette a jelszavam, vagy nem tudom…

- Nagyon kiabált veled? Kikelt magából?

- Kicsit – abból, ahogy a tekintetem elkaptam róla, talán tudhatta, hogy nem mondok igazat neki.

- Ugye nem bántott?

- Nem… csak erősebben fogott meg, de nem történt semmi sem!

- Annyira sajnálom!

- Ne, nem kell. Megérdemeltem. Ezt kapja az, aki csalja a barátját.

- De hisz semmi sem történt közöttünk.

- Őt ez nem érdekelte. De Bill, kérlek, ne folytassuk! Választás elé állított, Én egyből téged választottalak, és most itt vagyok. Nem akarok többet Rá gondolni.

- Ugye tudod, hogy mindent elmondhatsz Nekem? Ha esetleg felbukkan, azonnal szólj!

- Rendben, szólok, de nem hiszem, hogy erre bármikor is sor kerül – bekaptam egy falat húst és folytattam – Büszkébb Ő annál, mint sem, hogy könyörögjön bárkiért is.

- Még érted sem?

Furcsa volt bevallani az igazságot, de talán akkor eszméltem Rá, hogy igazán nem is szeretett.

- Még értem sem.

***

A vacsorát követően lesétáltunk a partra. Már esteledett, a nap is kezdett alászállni, azt hiszem, ennél szebb dolgot még életemben nem láttam. És az, hogy Bill-el élhettem át talán csak még szebbé tette. Kézen fogva sétálunk a még langyos homokban, a szandálom az ujjaim között lóbálózott. Most csak apró-cseprő dolgokról beszéltünk, örültem is, hogy nem esett szó Tom-ról vagy az apjukról, esetleg arról, mi is lesz ezután  velünk. Most csak élveztem a kötetlen, könnyed társalgást.

Egy kisebb, sziklákkal elkerített területhez értünk, majd leültünk a homokba és hagytuk, hogy a lábainkat néha-néha megnyalja az óceán egyik hulláma. Ő mögöttem ült, hátát neki támasztva egy sziklának, Én pedig előtte, a lábai között a mellkasának dőlve pihentem.

- Sajnálom, hogy így kellett Tom-mal találkoznod.

- Nem a Te hibád. Rosszkor voltam rossz helyen.

- De miattam volt olyan ideges és mérges.

- Kettőnkről beszéltetek?

Éreztem, hogy bólintott egyet.

- Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek.

- Nem miattad veszekszünk, hidd el, egyszerűen csak félt…

- Félt, de Tőlem.

- Nem konkrétan Tőled, hanem ettől az egésztől, hogy így érzek egy nő iránt. Ő valahogy minden nőben, aki felé közeledni szeretnék azt látja, hogy csak ki akar használni.

- Ugye tudod, hogy… - félbe is szakított.

- Sosem gondoltam, hogy ki akarnál használni – nyugtatólag egy puszit adott a fülem alá, habár Nálam épp az ellenkező hatást váltotta ki. – Csak nem akarja, hogy pofára essek. Tudja, milyen vagyok szakítás után…

- De mit csináljak, hogy belássa, nem olyan vagyok, mint a többi?

- Fogalmam sincs… talán majd idővel megbékél. Egyébként nagyon bunkón viselkedett?

- Konkrétan árusnak, illetve paparazzónak hitt.

- Hülye szegénykém, ne is foglalkozz vele!

Nevetve legyintett egyet, majd újra a derekamra fonta a karjait. Hosszú percekig ültünk csendben, nem szólva egymáshoz, mikor egyszer csak megéreztem, ahogy ujjaival állam alá nyúl és maga felé fordítja az arcom. Őrjítő mosolya most is bénítóan hatott Rám, talán azért lehetett az, hogy lehunyva szemeim nem is gondolkodva arra kértem, csókoljon meg.

Kuncogva tett eleget a kérésemnek, karjaival ölébe húzott és meg is csókolt.  Most édesebben, lágyabban csókolt, ujjai időközben felcsúsztak a nyakamra, és ott cirógattak tovább. Nyelvpiercingjével ismét elbűvölt, sosem gondoltam, hogy ennyire izgató egy piercing-es férfival csókolózni. Észre is vette, hogy kirázott a hideg.

- Fázol?

Megráztam a fejem és ahelyett, hogy pironkodva legyintettem volna, füleihez hajoltam és reménykedtem, hogy a várt hatást fogom kiváltani belőle.

- Csak izgató, ahogy csókolsz.

Azonnal elsötétült a tekintete, a pillái is furcsán rebegtek. Nem válaszolt, helyette még közelebb húzott magához és először orra hegyével, majd ajkaival végigsimította a nyakamon lévő vékony bőrt. Önkéntelenül mocorogni kezdtem a kellemes érzés hatására, majd fejemet hátra hajtva az égnek emeltem a tekintetem. Szája már nem csak simogatott, de csókolt és mohón falt is. Többször fogai közé szívta a bőröm, mire Én  akaratomon kívül hangosan felsóhajtottam, talán nyögtem is, nem tudom, hisz teljesen elvette az eszem.

- Akarlak! – épp a fülem alatti érzékeny területet csókolgatta, mikor halkan elduruzsolta, mit is szeretne.

Egy pillanat alatt kitisztult az agyam és máris kétségek rohantak meg. Nem gondolná korainak? Ha belemegyek, nem fog könnyűvérűnek hinni?

- Ne agyalj annyit, Ann!

Talán észrevehette zavart arcom, esetleg szaporán verő szívem, mindenesetre jól esett, hogy már ilyen rövid ismeretség után is érezte, mi zajlik le bennem.

- Ha Te még nem akarod, akkor elfogadom. Csak szerettem volna, ha tudod, hogy mit váltasz ki belőlem!

Homlokát az enyémnek döntötte és hagyta, hogy ajkaira egy puszit adjak. Nem akartam kislánynak tűnni.

- Én is akarlak!

Kacéran felhúzta a jobb szemöldökét, majd így felelt: Akkor nincs baj!

- Akkor sincs, ha most akarlak?

Szemeiben valamiféle vággyal kevert izgatottság jelent meg. Most Én hajoltam arcához, hogy karjaim nyakára fonva és testemet testéhez préselve apró csókokat adjak az ajkaira.

***

Szobámba érve egy pillanatra megtorpantunk és magunk mögött hagytuk a liftben olyan intenzíven munkáló szenvedélyünk. Bill közelebb lépett hozzám, majd jobb tenyerébe fogta az arcom. Ujjai jéghidegek voltak, talán izgult? Nem hiszem, hisz magabiztosnak tűnt, mégis, hogy eloszlassam az esetleges kételyeit közelebb bújtam hozzá, és hosszan megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt, s az eddig arcom simogató kezei derekamra csúsztak, és szorosan magához húztak. Felnyögtem a testében munkáló vágytól és erőtől, azt hiszem, mindig is ilyennek képzeltem el Őt…

Nem sokáig toporogtunk az előszobában, hamarosan az ágyon csókolózva találtuk magunkat. Teljes súllyal Rám nehezedett, combjait combjaim közé fúrta és úgy csókolt mohón. Ujjaival izgatottan furakodott blúzom alá, majd kezdte lassan, egyenként kipattintani a gombokat. Nem gombolta végig, ahhoz túlontúl is izgatott volt, helyette keresztül húzta a karjaimon és megszabadított tőle.

Adni akartam Én is, ezért mellkasánál fogva eltoltam magam elől és hátára fordítva az ágyékára ültem. A kemény ágyékára… Csípőmet markolgatva hagyta, hogy csókoljam az időközben csupasszá vált mellkasát és néha-néha beleharapjak a mellbimbójába. Mélyről jövő nyögései csak erősödtek, ahogy ajkaimmal már nem csak a szegycsontján lévő tetoválást, de a csípőcsontján lévő csillagot és oldalán lévő szöveget is puszilgattam. Annyira meg voltam őrülve minden egyes sóhajától, mozdulatától, hogy már szinte Én sietettem az előjátékot és némán kértem, hogy hagyjuk a finomkodást. A melltartómat is Én vettem le, ami szemlátomást nagyon is tetszett neki, hisz mintha erőre kapott volna gyorsan kibújt a farmernadrágjából és a  rövidnadrágom szegélyéhez érve lehúzta rólam.

Újfent vad csókok következtek, miközben ujjaink a másik alsó neműjébe vándorolt. Hihetetlen volt megérinteni, végighúzni rajta az ujjbegyeim és érezni, ahogy megremeg, zihál mellettem. Egyik pillanatban erősen megborzadtam az egyre csak feltörni készülő vágyamtól, ezért fülébe nyögve hangot adtam, mit is szeretnék.

Soha életemben nem éreztem magam olyan teljesnek, mint azokban a percekben. Egy volt barátom sem adta meg ezt az egység élményt, amit Ő adott. Sose mozdult anélkül, hogy ne figyelte volna az arcom és a reakcióm. Ettől az összhangtól nyugodtnak éreztem magam és teljes mértékben el tudtam lazulni, talán ez segített ahhoz, hogy ne kelljen sokat várnom az orgazmusra. Egyszerre kaptuk el egymás tekintetét, s míg Ő ajkait O alakra formázva mozgott felettem, addig Én erőszakosan markoltam a hátát, vállát. Egyikünknek sem kellett már sok, minden egyes alkalommal, ahogy hátrafeszítettem a fejem és megemeltem a hátam Ő csak még erősebbet döfött belé, és szinte kergetett a kielégülés felé.

- Bill… Oh, Bill! – még egyszer, még utoljára képes voltam kimondani a nevét, de többre már nem volt erőm. Végignézve gyönyöröm élvezett el Ő is, majd rogyott teljes testtel Rám, hogy arcán fáradt mosollyal egy apró csókot adjon az ajkaimra.

13.

Tanácstalan voltam afelől, mit tegyek. Már repüljek is Amerikába? Már hagyjam is magam mögött Németországot, a barátnőimet, a szüleimet? Egyáltalán, nekik, hogy valljam be, mit is tettem, mit is érzek? Kell-e nekik tudni mindenről, vagy elég csak annyit mondanom, hogy nem működött és időre van szükségem? Mert bármennyire is nem szimpatizáltak néha napján Kevin-nel annak ellenére elfogadták a választásom és támogattak mindenben, ami hozzá kapcsolódott. Vajon most is mellettem lennének?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, mikor taxit intve egy kis hotelbe vitettem magam. A gyors bejelentkezést követően elfoglaltam az egy éjszakára rendelt szobát. Bőröndjeimből sem pakoltam ki, hisz tudtam, másnap már tovább fogok állni. És, hogy merre? Los Angeles felé. Mennem kell, érzem, tudom. Ez nem elvakultság, esetleg naivitás, ez valami más.

Három levelet írtam aznap éjszaka. Egyet a családomnak, kettőt pedig a legjobb barátnőimnek. Holnap reggel, ha postára adom megtudják, hogy is döntöttem a jövőmet illetően.  Giselle minden bizonnyal örülni fog, hogy megtettem ezt a lépést, hisz mindvégig arra buzdított, hogy hallgassak a kis belső hangra és csak aszerint cselekedjek, amit a szívem diktál. Jane – Gis-sel ellentétben -, mérges lesz Rám, bár tudta, hogy erősen a távozás felé húz a szívem, mégsem fogja elhinni, hogy valóban megtettem és eldobtam magamtól mindent. Mindent… de lehet, hogy Bill mindent vissza is fog adni.

Már 6 órája repülhettem, mikor újból eszembe jutott Bill rövid sms-e, amit még reggel olvastam a beszállás előtt. Direkt nem válaszoltam neki, pedig semmit sem szerettem volna jobban. Üzenete egyszerű, mégis tartalmas volt, és ha még konkrétan, nyíltan nem is kérdezett rá, tudtam, hogy minden egyes pillanatban, amikor azokat a betűket leütötte arra gondolt, vajon döntöttem-e már. Igen, döntöttem, ezt azonban nem akartam még az orrára kötni. Nem tudtam, hogy fogja fogadni, ha egyszer csak bekopogok az ajtaján – a címet még egy régi levelezésünk alkalmával adta meg -, de reméltem, hogy nálam nem lesz sokkosabb állapotban. Mert, hogy Én piszok idegesen és ziláltan éreztem magam, az is biztos volt. A landolást követően fogtam egy taxit a LAX reptér előtt, majd egy - a belvárosban lévő, már korábban lefoglalt – hotelbe vitettem magam. Abban biztos voltam, hogy nem fogok három bőrönddel a küszöbére állni, és ajkaimat mosolyra húzva örömtáncot járni, hogy „Itt vagyok!”; helyette inkább a lakásától és a családjától távol húzom meg magam, hogy ha segítségre lenne szüksége, akkor bármikor hozzám fordulhasson.

Néhány órát aludva, mégis jet lag-ben szenvedve keltem fel este hat óra körül. Még aznap el akartam menni hozzá, ahogy megérkeztem, hisz hiányzott. Pokolian hiányzott… Letusolva és átöltözve kezembe fogtam a mobilom, irataim, szobakulcsom, majd a hotel ajtaján kilépve elindultam L.A forgalmas utcáin. Bármennyire is hihetetlen volt, hogy a napsütötte, szinte mindig pezsgő L.A-ben voltam, egyszerűen nem kötött le semmi sem. Sem az aranyló homok az egyik főút menti parti szakaszon, sem a Hollywood felirat, sem az óceán felől szálló sós illat. Most csak egyet akartam, még pedig Bill Kaulitz-ot.

Hatalmasat buckázott a gyomrom, amint befordultam a kis cetlin szereplő utca sarkán. A világos beton két szélén dús növényzet, hatalmas pálmafa sor és virágok tömkelege sorakozott mindenhol. A pázsittal borított előkertek szépen karban voltak tartva, de ez így is volt rendjén, hisz L.A egyik luxus negyedében jártam. Egy ház azonban mégis kilógott a sorból. Hatalmas, narancsszínű falak meredtek az utcafrontra, ami mögé egy átlagos termetű ember be sem látott. A kisebb kapuhoz lépkedve megnéztem a postaládát, majd egyszerre hevesen dobogó szívvel és remegő ujjakkal konstatáltam, hogy megtaláltam, amit kerestem. B.T.K

Nem akartam sok időt elvesztegetni azzal, hogy azon vitatkozom magammal, jó ötlet lenne-e becsengetni vagy sem; így gondolkodás nélkül megnyomtam a kis szürke gombot, majd hagytam, hagy kicsengjen párszor. Nem hallottam búgó hangot, esetleg sípszót, hogy bebocsátást nyernék, csak láttam, hogy mellettem kinyílik a hatalmas kapu, és messzebb a kert végéből felbőg egy motor. Halkan duruzsolva araszolhatott előre, hisz hosszú percekig a színét sem láttam az autónak, majd egyszer csak feltűnt az olyan jól ismert grafit szürke Audi R8-as és sejtettem, ki is ül a volán mögött.

Mintha tudta volna, hogy valaki áll a kis kapualjban jobbra nézett és azonnal elkaptuk egymás tekintetét. Szemei idegesen meredtek felém, kemények voltak a pillantásai, és ahogy láttam, a kormányt is erősen markolta.

- Nem veszünk semmit sem, el lehet innen húzni!

Döbbenetemből hangja húzott vissza, majd a felismerés azonnal arcon is csapott. Nem amiatt, hogy árusnak nézett, hanem amiatt, ahogy megszólalt, ahogy egy emberhez szólt.

- Nem árulok semmit sem! – vetettem oda hangosan, hisz nem voltam benne biztos, hogy hallja, miközben jár a kocsi.

- Akkor meg paparazzókat nem akarok a házam körül látni.

Szemeimet forgatva tettem felé egy lépést, majd karjaim a mellkasom elé fontam.

- Fényképezőgép nélkül elég nehéz lenne bármit is csinálnom.

- Ki tudja, mit használtok – felelte, majd feje tetejéről lehúzta a szemüvegét. – Amúgy meg teljesen mindegy, menj el innen, és ne zaklass!

- Nem zaklatlak, nem is hozzád jöttem.

Láttam, ahogy hátrahőkölt az ülésben, de zavarát csak egy újabb fölényes mondattal leplezte.

- Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelnél itt.

- Az öcséddel akarok beszélni!

- Sokan szeretnétek! – szinte láttam magam előtt, ahogy megelégelve a velem való huzavonát kiszáll, elém lép és behúz egyet. Bármennyire is hihetetlen, de el tudtam képzelni azután, ahogy azzal a francia lánnyal elbánt. Habár Ő megérdemelte, velem ellentétben. Szerintem.

- Tudod mit? Majd az öcséd eldönti, akar-e velem beszélni, vagy sem!

- Nagyon magabiztos vagy a dolgodban! – hangosan fel is horkant, majd szemüvegét levéve és pólója nyakába tűzve így kiáltott ki hozzám: Na nézzük, mennyire ismer Téged!

Láttam, ahogy mobilját elővéve tárcsázik, majd füléhez emelve várakozik. Semmi pénzért sem fordult volna felém, hogy az arcomra nézzen. Csak egy hangos köszönést kiáltott a készülékbe, majd emelt hangerővel odavetette: Hogy is hívnak?

- Csak mond azt neki, hogy Ann van itt, Németországból!

Mikor kiejtettem az utolsó hangot is, szinte önkéntelenül megemelte a mobilját, majd ölébe ejtve kezét hitetlenkedve Rám pillantott.

- Ugye nem azért vagy itt, mert az öcsémet választottad?

Most erre, hogy kellett volna reagálnom? Megijednem, amiért ilyen ellenségeskedéssel a hangjában kiáltott felém, vagy könnyelműen és flegmán megrándítani a vállam, hogy ehhez neki semmi köze? Bárhogy is cselekedtem volna, nem volt szükségem magyarázatra, hisz egy hangos kiáltás után megláttam Őt.

Haját hátra simítva torpant meg egy helyben, majd emelte Rám a tekintetét. Az arca ragyogott, szemei pedig valamiféle melegséget sugalltak. Hatalmas léptekkel előttem termett, majd figyelmen kívül hagyva bátyja hangos szavait erősen a karjaiba húzott. Mindketten szorítottuk a másikat, sosem gondoltam, hogy ilyen lesz az első igazi, szabad emberként való találkozásunk.

- Ezt nem hiszem el! – zihálva suttogott a fülembe, miközben arcát még inkább a hajamba fúrta. Válla fölött Tom-ra pillantottam, aki még mindig a kormány mögött ülve meredt Ránk, de el is kapta a tekintetét, majd egyetlen szó nélkül kilőtt a házuk elől. Frusztrált a helyzet, hogy ilyen belépővel kellett, hogy megismerjen Tom, most mégsem akartam Vele foglalkozni. Volt más, aki sokkal jobban megérdemelte a figyelmem.

- Pedig ideje lenne elhinned! – mosolyom szinte az egész arcom beterítette – Itt vagyok!

Vállaimnál fogva eltolt maga elől - de csak épp annyira, hogy szemeimbe tudjon nézni -, és tekintetével végig pásztázott. Biztos voltam benne, hogy ez neki is egy hatalmas dolog, hisz egy új fejezet kezdődik mindkettőnk életében. Nem lesz nyugodt, ebben már most biztos vagyok, elég volt csak Tom-ra gondolnom, és kihallanom azt a keserűséget a hangjából, amikor azt kérdezte: Ugye nem azért vagy itt, mert az öcsémet választottad? És akkor még csak Tom ellenszenvével kellett szembe néznem…

Nem volt sok időm gondolataimba mélyedve filozofálni, hisz Bill tenyerét felcsúsztatva a nyakamra lassan maga elé húzott. Kipirult arca, és résnyire nyitott ajkai csak egy dologra engedtek következtetni, amit ajkaimat cirógató tekintete csak még inkább alátámasztott. Ujjbegyei gyengéden simogatták végig a hajam, miközben megszüntetve a kettőnk között lévő néhány centiméteres távolságot az arcomhoz hajolt. Forró lélegzetvételei bódítóan hatottak Rám, mikor megéreztem, ahogy borostás álla végig szánt az államon kezdtem elgyengülni. Lehunyt szemekkel vártam, hogy végre csókoljon meg, és adja meg azt, amire már 10 éve várok. Alsó ajkával először a felső, majd alsó ajkamon simított végig, hogy utána lassan ajkaim közé csúsztatva ajkait szétválassza Őket, és nyelvével befurakodva nyelvemhez érjen.

Nem finomkodott a csókban, szenvedélyesen és erőteljesen csinálta, de nem panaszkodtam. Tudta, mi kell mindkettőnknek, vezetett és  irányított. Nyelvpiercingje csak még intenzívebb érzést váltott ki belőlem, aminek hatására ott az utca kellős közepén, szorosan a testéhez simulva oda nem illő hangok hagyták el a torkom.

- Ezt nem itt kellene, Bill! – kicsit hátra bicsaklott a nyakam, ahogy fülem alá adta csókjait.

- Igazad… igazad van! Gyere, menjünk el! – már kézen is ragadott, és a kert belseje felé kezdett húzni.

Három kutya a lábunknál csaholva jött utánunk, a negyedik csak lustán nézett bennünket egy hatalmas fa alól. Bill a zsebében lévő slussz kulccsal kiriasztotta a hófehér Audi-t, majd kinyitva előttem az ajtót gyorsan betessékelt rajta. Hatalmas vigyorral figyeltem, ahogy körbe szaladva az autót beugrik mellém és már be is kötve magát a kormány felé nyúl.

- Hé, nyugi… ne siess!

Talán észrevehette, mennyire is viccesen viselkedett, hisz saját magán felnevetve hátra vetette a fejét. Boldog mosollyal az arcomon néztem, milyen felszabadult volt, majd áthajoltam hozzá és egy apró puszit adtam az arcára.

- Tudom, szánalmas vagyok! – nevette ki újból magát, majd kezemért nyúlt. – De nem hittem volna, hogy engem választasz. Vagy nem az, hogy nem hittem, inkább csak nem mertem hinni benne… tudod. Fájt volna, ha nem engem választasz.

- Ne butáskodj! Szerinted más, hogy cselekedett volna a helyemben? Persze, hogy téged választott volna.

- Ebben azért ne legyél olyan biztos – szemeit lesütve megingatta a fejét, majd ujjaival erősen körbefonta az ujjaim. – Bármennyire is nem vagyunk már porondon, attól még ugyanúgy cikkeznek róluk, jót és rosszat; a paparazzók sem hagynak békén bennünket. Én ezekre gondoltam, mikor azt mondtam, hogy nem mindenki választott volna engem.

- Aki ilyen dolgok miatt nem választ Téged, az nem szeret igazán!

Talán túl hamar érhette a tudat, hogy szeretem, hisz hitetlenkedő, mégis meghatódott pillantásai nem engedték a tekintetem. Áthajolva az anyósülés fölé tenyereibe fogta az arcom, és apró lágy csókokat adott.

- Nagyon boldoggá foglak tenni! Ígérem!

- Nem kell semmit sem megígérned, Bill! – sóhajtottam fel.

- De-de… - szakította félbe a csókunk. – Azt akarom, hogy tudd, nem csak szórakozok veled.

Hihetetlenül megnyugtattak a szavai; talán látta is, mennyire nem találom a szavakat, hisz újfent Ő folytatta:

- Gyere, elviszlek vacsorázni!

Csók bólintottam, mire Ő hátra húzódott, beindította az autót és lassan elhagytuk a hatalmas kertet.

12.

Arcizmom fájdalmasan megrándult, ahogy szorítása erősebb lett a hajamnál. Nem kellett többet mondania, hogy tudjam, mindennel tisztában van. Mindennel.

- Engedj el – csak egyszer kértem, máris eleresztette a hajam és hátrébb lépett tőlem. Láttam az arcán, ahogy kezdte felfogni, mit is tett és most keresve a szavakat bánja, amit tett.

- Sajnálom az előbbit - nem feleltem, csak tovább simogattam a nyakam.

Lerogyott a kanapéra, majd tenyerébe temetve az arcát így kérdezett:

- Miért?

Eljátszhattam volna, hogy nem tudom, mire is gondol, de annál jobban ismerjük egymást. Már megtanultunk olvasni a másikban.

- De tudod mit? Nem is érdekel! Úgy is tudom.

- Tudod?

- Minden levelezést olvastam. Ahogy megtudtam, kit is takar a telefonszám - mert a hülyéje nem tiltatta le magát -, sejtettem, hogy itt más is van.

Mintha arcon csaptak volna.

- Ehhez nem volt jogod – kiáltottam fel dühösen.

- Mert neked volt jogod megcsalni? – felemelkedett és újfent előttem magasodott – Te bármit megtehettél?

- Nem csaltalak meg!

- Ki tudja, mit csináltatok ezen a hétvégén is! – csattant fel hangosan, és karom után nyúlt. Most nem engedett el.

- Semmi olyat, amiért ilyen állat mód kellene viselkedned.

- Oh, elnézést kérek, hogy egy kicsit kiborulok amiatt, hogy a nő, akit szeretek egy másik, ismeretlen férfiért feladna mindent és eldobna magától Engem. Hát cseszd meg, ne kérd Tőlem, hogy nyugodt maradjak!

- Te ezt nem értheted!

- Tényleg nem értem, de magyarázd el! Őrülten kíváncsi vagyok, hogy az a srác mit tud, amit Én nem! – cinikusan az arcomba vicsorgott és némán várta, hogy megszólaljak.

Teljesen össze voltam zavarodva. Minden olyan hihetetlen sebességgel jött, hogy éreztem, ez itt és most nagyon bonyolult és kusza nekem. Kevés vagyok Én ehhez, nagyon kevés. Kirántottam magam a szorításából, majd a bejárati ajtóhoz siettem, hogy felvéve a cipőm elrohanhassak Kevin-től.

***

Jane szemeit lehunyva és homlokát ráncolva ült mellettem. Gis szemei pajkosan csillogtak, ha lett volna bennem is egy kis élet, követtem volna a példáját.

- Ann, kicsim, nem adhatsz fel mindent! – Jane egyszer csak megszólalt mellettünk, szemeit azonban még mindig csukva tartotta – Ez csak egy pillanatnyi fellángolás a részedről.

- Nem, ez több! Érzem! Kell nekem és Én is kellek neki!

- Ezt Ő mondta? – ekkorra már kinyitotta a szemeit, majd hunyorogva Rám nézett.

- Igen! Tegnap este, mielőtt visszarepült volna Los Angeles-be azt mondta, nagy szüksége van Rám, hisz a vérszerinti apja ismét felbukkant és mindent felbolygatott benne.

- De nem futhatsz utána mártírként, miközben magad mögött hagysz mindent. Gondoljon Rád is, ne csak magára!

Bár láttam, hogy Giselle is osztja Jane gondolatát, mégis tudtam, nem sokáig fog megmaradni ez az egyetértés kettejük között.

- Valamelyikünknek áldozatot kell hoznia, és miért ne Én legyek az? Hisz Én írtam Neki azt a levelet is.

- De akkor belegondoltál egyáltalán, hogy mit jelent pontosan? Hogy ha megteszed, akkor nincs visszaút? Hogy Kevin soha többet nem fog visszafogadni, ha mégsem jönne össze Bill-el?

- Nem akarok erre gondolni, egyszerűen nem! És tudod miért nem? Mert bízok Bill-ben, bízok abban, hogy kellek neki. És amíg ez a bizalom meg van bennem felé, addig nem tudtok eltántorítani. Főleg nem most, hogy Kevin mit csinált!

- Nagyon megijedtél Tőle?

Giselle felé tekintettem és bólintottam egyet.

- Még sosem láttam olyannak. Soha, értitek?

- Kicsim, sosem volt még ilyen helyzetben.  Nem gondolta, hogy egyszer is el fogod hagyni.

- Nem csak el fogom, de el is hagyom!

Magabiztos kijelentésemen még Én magam is meglepődtem, Jane-ről már nem is beszélve.

- Biztos? – kérdezte utoljára barátnőm.

- Biztos.

Tudtam, hogy nem fogok újra megtántorodni. A ma délután történtek végleg felnyitották a szemem és megmutatták, mit, illetve kit akarok valójában. Bill-t. Azt a Bill-t, aki mellett biztonságban érezhetem magam azután, hogy Kevin mellett elveszítettem azt. Mert bármennyire is megértem, hogy kifordult önmagából a történtek után, azt mégsem tudom lenyelni, hogy majdnem kezet emelt Rám és úgy szorított, ahogy addig még egyszer sem.

***

Már sötétedett, mikor hazaértem. A lakásban sehol sem égett a villany, sejtettem, hogy Kevin valamelyik barátjánál lehet. De nem is volt baj, hogy nem volt otthon, így legalább össze tudtam pakolni a legfontosabb ruhaneműimet, emléktárgyaimat, személyes dolgaimat. Három bőröndöt pakoltam tele, mikor úgy éreztem, minden magamnál van.

- Ann!

Ijedten rezzentem össze a hang hallatán, már épp a nappaliban álltam útra készen.

- Kérlek, beszéljük meg!

Nem volt részeg, amin igen csak meglepődtem; inkább kétségbeesett és szomorú volt.

- Nem szeretném megbeszélni! – feleltem dacosan és a szemeibe néztem. Állta a tekintetem, Én mégis elkaptam róla a pillantásom. – Ennek így kellett történnie, Kevin.

- Ne, csak ezt ne mond! Sajnálom, hogy erőszakos voltam veled, vagy megijesztettelek, de Ann… - ujjaival hajába túrt, térde picit megrogyott.

- Nem csak emiatt megyek el! Egyszerűen nekem nem itt van a helyem.

- De nem dobhatod el csak úgy azt a két évet! Neked semmit sem jelentett?

- Ez így nem igaz, és ezt Te is nagyon jól tudod.

- Akkor mégis miért csinálod, hmm? Egy kis fellángolás miatt?

- Ez több, mint fellángolás! – kértem számon azt, amit nagyon is jól tudott.

- Tudom, de nem akarom felfogni, hogy csak így elveszítelek egyik napról a másikra. Ann, mi lett veled?

Hitetlenül rám pillantott és láttam, nem sok kell neki, hogy férfi létére elsírja magát.

- Nem akarlak tovább bántani Kevin, kérlek, engedj elmenni!

Bár kikerülhettem volna, és könnyűszerrel elsétálhattam volna mellette, mégsem tettem. Még mindig jelentett valamit, ezt nem tudtam tagadni, kár is lett volna. Mégis egy furcsa, régen olvasott bölcselet jutott eszembe. Arról szólt, kit is válasszunk, ha egy új ember lép az életünkbe akivel szerelembe is esünk. Akkor ott azt tanácsolták, hogy válasszuk a második személyt, hisz amiatt lettünk belé szerelmesek, mert Ő megadta azt, amit az első ember nem tudott. Valahogy Én is így éreztem magam abban a pillanatban!

- Ugye tudod, hogy ha most kilépsz azon az ajtón, soha többet nem jöhetsz vissza?

Ennyi lett volna? Nem fog tovább győzködni? Csak úgy enged elmenni? Bármennyire is hihetetlen volt számomra, amit mondott, tudtam, hogy igaza van. Az Én becsületem sem viselkedett volna másként ellenkező esetben.

- Sajnálom, Kevin! – feleltem utoljára, majd elléptem mellőle, hogy kezeimbe fogva bőröndjeim hangtalanul kisétáljak a hatalmas lakásból.

11.

Hangosan és hosszasan csörgött Bill telefonja. Többször kinyomta testvérét, azonban a negyedik, talán ötödik próbálkozás után már Én kértem, hogy vegye fel. Illedelmesen felálltam a vacsora asztaltól, s míg Ő beszélt Én kisétáltam az erkélyre. Hangjából kivehető volt valami haraggal vegyült felháborodottság, idegesség. Talán valami baj történt Los Angeles-ben?

- A legkorábbi géppel haza kell repülnöm – így szólt, mikor újból mellém lépett a balkonon.

- Mi történt?

- Az apánk, Jörg ismét felbukkant.

- Újból zaklat?

- Úgy valahogy – felelte kurtán és a nappali felé indulva a bőröndje után nyúlt – Anya nagyon ki van, és hallottam Tom hangján, hogy Őt is megviselik a történtek.

- És Te mit tudsz csinálni, ha odamész? Úgy értem, van mód arra, hogy soha többet ne zaklasson titeket?

- Tudod, pénzzel mindent el lehet intézni.

Rossz volt látni a keserű mosolyát. Tudtam, hogy nem tudok sehogy sem segíteni Neki, így nem tehettem mást, minthogy szó nélkül segítettem összepakolni a ruháit. Nem szólt hozzám, talán agyban már Los Angeles-ben járt, azonban mikor behúzta az utolsó zipzárt elém lépett. Kezével megfogta a felkarom és úgy kérlelt maradásra.

- Sajnálom, hogy elrontottam a közös hétvégénket. Ígérem, amint leülepszik minden, visszajövök és újból találkozhatunk.

- Bill, most csak Velük foglalkozz, jó? Egyáltalán nem haragszom.

- Tudom, mégis! Veled szerettem volna tölteni ezt a néhány napot, fel akartam töltődni, erre tessék! - hangja már lecsendesült - Szükségem lett volna erre.

Korábban egy pillanatig sem gondoltam, hogy ennyit jelentett neki ez a találkozó, azt hittem, hogy végig csak a kíváncsiság hajtotta.

- Hívlak, amikor csak tudlak, jó? És bármit elmondhatsz, ha úgy könnyebb lesz neked.

- De az nem lesz ugyan az – mint egy csalódott kisgyerek lehajtotta a fejét és fájdalmasan felsóhajtott. Láttam az arcán, hogy kételyek gyötrik, de ezt már nem tudtam csak a családjához kötni.

- Bill, minden rendben?

Ő csak megrázta a fejét és még egy lépést tett felém. Már-már felém magasodott.

- Tudom, hogy megígértem, hogy sem sürgetni, sem választás elé nem foglak állítani. De… most nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy velem legyél!

Utolsó mondatát követően ijedten hátra léptem, mire az ideiglenesen felállított étkezőasztal sarkába ütköztem. Ujjaimmal erősen megkapaszkodtam a szélében és azt markolva némán meredtem Bill-re. Tudtam, hogy ez a perc is el fog jönni egyszer, mikor választás elé állít, de hogy már most?

- Sajnálom, Ann! De kérlek, érts meg engem is!

- Igazad… igazad van Bill! Választanom kell – feleltem szemeim lesütve, miközben éreztem, ahogy arcom egyre forróbb lesz.

A szemem sarkából láttam, hogy közeledik, majd éreztem, ahogy karjai átfonják a hátam, és a testéhez húz.

- Kérlek, nagyon jól dönts!

Csak bólintani voltam képes, erőmből nem telt másra, még arra sem, hogy elhúzódjak egy apró szájra puszi elől.

***

Másnap, vasárnap reggel jelentkeztem ki a szállodából. Kicsekkolás után a mélygarázsba siettem, autómba ültem, majd magam mögött hagyva Magdeburg-ot Berlin felé indultam. Nem tudtam, mitévő legyek. Kit válasszak? Kit hagyjak el? Kit tegyek boldoggá? Evidens, hogy az utóbbi kérdésre az lett volna a válasz, hogy magamat, hisz ha Én nem vagyok boldog egy kapcsolatban, akkor annak mi értelme lenne? Mégsem tudtam csak magamra gondolni. Egyszerre gondoltam Kevin-re és Bill-re, a két teljesen különböző egyéniségre. Kevin volt a biztos pont, a háttér, akire mindig is számíthattam; azonban Bill volt az ismeretlen, mégis csodálatos jövő, amiről mindig is álmodoztam. Tudtam, ha Bill-t választom, Kevin-t örök életre elfelejthetem, hisz azt Én magam sem hittem el, hogy visszafogadna, ha esetleg Bill mégsem az lenne, akinek eddig hittem. Viszont ha Kevin mellett maradok, akkor egy álmom, egy kis tündérmesém foszlik szerte szét.

***

Baljós csend fogadott a ház ajtaján belépve. Nem az a megszokott nyugalom járta a ház falait, amit mindig is megszoktam, hanem valami idegesítő, nyugtalanító bizsergés.

Elkiáltva magam nem kaptam választ sehonnan sem, pedig Kevin kocsija a feljárón állt. Cipőmet óvatosan levetettem az előszobában, majd kis táskám a fogasra akasztva beljebb lépkedtem a nappalin keresztül a hálószobánk felé. Lassan haladtam előre, majd hirtelen megtorpantam az egyik fal előtt. Oldalra fordítottam a fejem, majd vissza előre, és ismét oldalra. Csak egy apró szöget láttam magam mellett a falba verve, a rajta lógó bekeretezett képnek hűlt helye volt. Hova lett Bill arcképe?

- Kevin, merre vagy?

Választ ugyan nem, csak egy hangosan sóhajt hallottam magam mögül. Ijedten kaptam hátra a fejem, s mikor szembe kerültem Kevin-nel elmosolyodtam magam. Nem jött könnyen, mégis megerőltettem magam, hogy ábrázatom nyugodt és kiegyensúlyozott maradjon.

- Szia Édes!

Ő csak biccentett, majd a mellettem álló bőröndökre pillantott.

- Azt hittem, csak este jössz.

- Hamarabb haza kellett utaznia Norah-nak.

- Norah-nak – ismételte újfent, majd ajkát beharapva engem kezdett el fürkészni.

Nem tetszett, amit a szemeiben láttam. Ijesztő volt és nem mindennapi. Szabályosan félelmetes. Hogy oldjam a felgyülemleni készülő félelmem, így kérdeztem:

- A képpel mi lett?

A kép helyére pillantott, majd vissza Rám.

- Leesett… - felelte rideg nyugodtsággal – Vagyis leejtettem.

Nagyot nyeltem, és a kezemben lévő kulcsom kezdtem szorongatni.

- Nem baj, majd bekereteztetem újból!

Egy helyben állva hallgatott tovább, akár egy fél őrült. Szőkés tincsei a szemei elé bukva feküdtek, pedig arra mindig is odafigyelt, hogy a haja megfelelően álljon.

- Tudod, péntek este megkaptam a céges mobilok számláját.

Mobil. Számla. Telefonszámok rajta.

- Tudod, hogy mindig kifizetem a saját részem – feleltem könnyelműen és még egy kis mosolyt is erőltettem az arcomra. – Ezt is ki fogom fizetni!

- Másért esetleg nem akarsz megfizetni?

Ahogy felém indult és ujjai eltűntek az öklében tudtam, baj van! Nagyon nagy baj! Egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy előttem teremjem, és nyakamhoz nyúlva markába fogja a hajam.

- Mégis, hogy képzelted?

10.

- Ne mond ezt, mert rossz így látnom Téged - egy lépést tettem felé, majd megsimogattam az arcát.

- Nem akarok Neked hazudni, de ez totálisan keresztül húzta a számításaimat. Tudod - újfent beleszívott a szálba, letüdőzte, majd az ég felé emelve a tekintetét kifújta a füstöt. A nyakán teljesen megfeszült a bőr. - azt hittem, hogy életemben először minden simán fog menni, hogy nem kell azon agyalnom, mi hogy fog történni, mert egyszerűen csak megtörténik. Sodródunk az árral és meglátjuk, mi lesz. Annyira akartam már ezt az érzést, hogy semmi és senki ne befolyásoljon. Erre tessék! Oh, ne, - mikor látta, milyen rosszul érzem magam, nyakamnál fogva a hajamba túrt és ott tartotta az ujjait. - nem haragszom Rád, hogy elmondtad. Sőt, köszönöm, hogy nem hitegettél, és őszinte voltál hozzám. Te jó ég, Én meg hányszor meg akartalak csókolni - hangosan felnevetett magán, de talán már csak kínjában - Sajnálom.

- Nem kell sajnálnod!

- Tudod, – kicsit elmosolyodta magát, elnyomta a bal kezében lévő szálat, majd újból Rám pillantott – örülök, hogy elmondtam ezeket a dolgokat, mert így legalább biztos lehetsz abban, hogy komolyan gondolok mindent és a történtek ellenére is akarlak!

Vallomása légszomjat keltett bennem. Sejtve gondolataim bólogatni kezdett és alsó ajkát kisfiúsan beharapta.

- Így még jobban kellesz, hogy tudom, nem lesz könnyű megszereznem Téged.  Remélem nem hitted, hogy azt mondom:„Oké, akkor ennyi!” Hé, Bill Kaulitz vagyok, emberek!

Ezen már csak nevetni tudtam, azonban pirulásomból és kicsit merev testemből mindent ki tudott olvasni.

- Ugye hiszel nekem, Ann? – ujjai közé fogta az állam és úgy kényszerített arra, hogy Rá nézzek. – Az elmúlt öt-hat év alatt semmit sem akartam ennyire, mint most Téged! És ezt halálosan komolyan mondom!

- Ne legyél ilyen nyílt, mert… - elharaptam a mondatom végét.

- … mert még jobban belém habarodsz? – kinevetett, de abban a pillanatban magához húzott és vállaim átölelve egy puszit adott a hajamra. – De tudod mit? Nem kell válaszolnod! Most nem érdekel semmi sem, csak hogy itt vagy!

- De Bill, ezt meg kell beszélnünk! – el akartam húzódni Tőle, de nem engedte. Neheztelve néztem Rá. - Nem dughatod homokba a fejed.

- Tudom mi a helyzet, várok, és tiszteletbe tartom a döntésed, bármi is lesz az.

- De nem akarom, hogy beleéld magad bármibe is, és utána miattam kerülj padlóra!

Simogató kezem elől elhúzódott és a korlátig hátrált.

- Még egy kicsi esélyem sincs?

Láttam, ahogy szemei összeszűkölnek, és ajkait erősen összeszorítja. Azonnal elé léptem és a tenyerembe fogtam az arcát.

- Szerinted itt lennék, ha egy kicsi esélyed sem lenne? – kérdeztem. – Szerinted valaha is elgondolkoztam volna azon, hogy mindent feladnék érted? Tudom, nyálas, amit mondok, és nem hiszed el, hogy meg merném tenni ezt a lépést… de kérlek, gondold magad a helyzetembe. Egyszer csak betoppan az életedbe a nagy Ő, és szinte választás elé kerülsz. Oké, tudom, hogy nem kéred még, hogy válasszak közületek, de nagyon rosszul érzem magam – tudtam, hogy ezeket már nem kellene elmondanom, de úgy éreztem, így fair vele szemben. – Egyszer azt érzem, hogy ki kellene használnom ezt az alkalmat, hogy itt vagy; máskor meg azon kapom magam, hogy lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy már csak a megcsalás gondolata is eszembe jutott.

Egyszer sem szólt közbe, csak mosolygott, mint valami eszét vesztett.

- A nagy Ő?

- Tessék?

- A nagy Ő lennék?

- Neee.

Azonnal leengedtem a kezem és hátat fordítva neki a nappali felé indultam, azonban utánam kapott, és karomnál fogva visszarántott maga mellé. Meglepődtem a testében munkáló erőtől, ahogy könnyűszerrel azonnal maga mellett teremtett.

- Nem kell bevallanod, elég csak Rád néznem.

***

Nem tudtam, milyen lesz az éjszakánk. Azt sejtettem, hogy nehezebb lesz, mint bármi más, de hogy ennyire? Mikor kiléptem a fürdőszobából Bill az erkélyajtóban állt, és a mobilját nyomkodta. Nem viselt mást, csak egy sötét szürke alsónadrágot. Az iránta érzett vágyakozásom talán csak még nagyobb méretet öltött, mint korábban. Háta szélesebb, karjai pedig vastagabbak és izmosabbak voltak, mint ahogy az a képeken eddig valaha is látszott.

- Wow! - ámulatomból meglepett hanglejtése zökkentett ki. Felém fordulva végig tekintett rajtam.

Mellkasa keménynek és feszesnek tűnt, a szegycsontján lévő tetoválás észbontóan nézett ki; az oldalán lévő hatalmas tetoválás mélyen benyúlt boxernadrágjába.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen pizsamában alszol, kérek egy másik lakosztályt.

Zavaromban végig néztem a barackszínű rövidnadrágomon és a hozzáillő vékony trikón, majd nem is figyelve Bill megjegyzésére azonnal ágyba bújtam. Nevetése talán csak még jobban zavarba ejtett. Telefonját letette az éjjeli szekrényre, majd felemelve a közös (!) takarónkat alá kucorodott. Lehunyt szemekkel próbáltam alvásra kényszeríteni magam - csak hogy esélyem se legyen elcsábulni a látványa láttán -, de Bill nem nagyon engedett csukott szemeimnek és közelebb csúszott hozzám.

- Ugye tudod, hogy nem fogok Rád mászni, ha nem akarod? - kérdése hallatán felnevettem, majd jobb kezem a homlokomra téve kinyitottam a szemeim.

- Az ellenkezőjétől jobban félek, már ne haragudj!

Sejtelmesen elmosolyodott, és még közelebb csúszott hozzám. Nagyon közel.

- Szeretem a veszélyes dolgokat. És... - ujjait egyszer csak a kulcscsontomon, majd a nyakamon éreztem - ez veszélyes lenne. Vagy inkább tiltott, bűnös. Az pedig úgy még izgatóbb.

- Ne kísértsd a sorsot, Bill! Nekem sem könnyű, bevallom, csak kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a helyzetem!

Talán elszégyellte magát, nem tudom, mindenesetre elhúzódott tőlem.

- Ne haragudj! - sóhajtott fel - Szerencsés a pasid.

- Én nem mondanám annak - keserű mosolyom láttán kérdőn pillantott Rám. - Milyen az a nő, aki megcsalná a barátját csak azért, mert felbukkant egy régi idolja?

- Ne ostorozd magad. Más is jöhetett volna helyettem.

- Tudom, de akkor is. Olyan szánalmasnak érzem magam.

- Egyáltalán ne érezd magad annak. Ez így jött ki, az érzések ellen nem tud mit csinálni az ember, bármennyire is közhelyes, amit mondok. És komolyan gondolom, hogy semmit sem fogok csinálni, ami miatt lelkiismeret furdalásod lehetne. Vedd úgy, hogy barátok vagyunk, és eljöttünk egy kicsit kikapcsolódni. Ne legyen semmiféle megfelelési kényszer, vagy görcs benned, mert semmit sem kell bizonyítanod.

- Most még nem, de később már igen.

- Az már csak rajtad áll, hogy döntesz. Én itt leszek, ha mégis engem választanál.

Bólintottam, majd hagytam, hogy a hátára forduljon, felhúzza a hasáig a takarót, majd lehunyt szemekkel álomba szenderedjen.

***

Nem volt nyugodt éjszakám. Forgolódásommal felkelthettem Bill-t, hisz hasára fordult és talán önkéntelenül is, de karjait a derekamra fonta, és mint valami játék mackót magához húzott. Mozdulatán nem tudtam nem elmosolyodni magam. Ujjaimat kézfejére csúsztattam és összekulcsoltam a kezeinket. Ki vagyok Én, hogy játsszak vele? Játsszak vele abból a szempontból, hogy váratom a döntésemmel kapcsolatban. Oké, nem váratom, hisz még én sem tudom, mit is szeretnék... mégis. Össze vagyok zavarodva.

***

Annyira tudtam, hogy nem fogja kibírni. Szinte éreztem minden mozdulatában a visszafojtott vágyat, szenvedélyt. Először a tarkómnál éreztem a finom, bizsergető pihegését, majd mellkasa szilárdságát a hátamnál és ágyékának keménységét a derekamnál. Kétségkívül az utóbbi váltotta ki a leghevesebb reakciót belőlem. Sóhajom erőteljes, testem pedig libabőrös lett.

- Csak ezt engedd egy kicsit! Hagy öleljelek!

És ölelt, mert engedtem. Engedtem, hisz jellemgyenge voltam, bármennyire is próbáltam szem előtt tartani, hogy még párkapcsolatban élek. De minél tovább tartott a karjaiban, minél intenzívebben éreztem a testét magam mögött annál könnyebben és gyorsabban vesztettem el az fejem, és kaptam magam azon, hogy Kevin-re már hosszú percek óta nem gondoltam.

Nem, nem feküdtünk le egymással. Még csak csók sem volt, de ha lehet ilyet mondani, akkor már azzal, ahogy öleltük egymást megcsaltam Kevin-t. Tisztában voltam azzal, hogy így egy nő sem ölelkezik férfival anélkül, hogy ne lenne közöttük több, mint puszta barátság. Nem akartam tovább tagadni a nyilvánvalót - miszerint Bill minden egyes újabb perccel eléri a célját és végleg magába bolondít -, hisz magammal szemben sem  lett volna fair, ha hazudok.

9.

Nem tudom, meddig ülhettünk mélyen elgondolkozva és a folyót bámulva, mikor egyszer csak felém fordult, ujjaival picit megszorította a kezem és Rám mosolygott. Jobb karját lassan felemelte, és ujjaival felém nyúlt. Ijedt pillantásokkal figyeltem minden mozdulatát, azt is, mikor végigsimított az arcomon és azt is, ahogy végigkísérte tekintetével, miként is leszek teljesen libabőrös.

- Ez már nagyon kellett nekem – felelte még mindig az arcom simogatva. Oldalra hajtotta a fejét, és úgy bazsalygott felém kis mosollyal a szája szélén.

- Mi? – kérdeztem vissza.

- Hogy kelljek valakinek… vagyis… – most elhúzta a kezét Tőlem és közelebb csúszott hozzám. Az eddig is vadul dobogó szívem most még erősebb vágtát vett fel. – hogy Én akarjak valakit.

Nagyot nyeltem. Mélyen a szemébe néztem, és próbáltam felkutatni, mire is gondolhat, mit is érezhet. Hosszú másodpercekig szemeztünk egymással, álltuk egymás tekintetét, de végül Ő tört meg, és tekintetét az ajkaim felé csúsztatta. Tudtam, mi fog következni, azonban akarni még nem akartam. Még nem…

Mintha tudta volna, hogy kételyek gyötörnek nem a számhoz, hanem a nyakamhoz hajolt. Finoman a hajamba dugta az arcát és mélyen felsóhajtott. Én – mint aki felkínálja a nyakát -, hátradöntöttem a fejem és lehunytam a szemeim. Éreztem, ahogy orra hegyével óvatosan végigsimított a fülem alatti érzékeny területen, majd ajkai közül forró levegőt lehelt Rám. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam…

- Ha sok vagyok, nyugodtan állíts le! – olyan halkan és erőtlenül súgta, hogy tudtam, nem gondolja komolyan, csupán csak azért mondja, hogy ne feltételezzek róla rosszat.

Rosszul esett, de el kellett tolnom magamtól. Arca keserűen elmosolyodott, orrát felhúzta és úgy ült távolabb tőlem.

- Ne haragudj!

- Nem haragszok – szólt, miközben kezét újra az enyémen éreztem. – Haladjunk úgy, ahogy Te szeretnéd.

Bár meglepődtem azon, amit mondott, mégis nagyon jól esett. Jól esett abból a szempontból, hogy éreztem, komolyan gondolja a kettőnk között lévő dolgot és nem csak egy futó kalandot akar.

- Gyere, menjünk vacsorázni! – már felállt és úgy tartotta a kezem, miközben én még mindig a gondolataimba merülve ültem. – Vagy még azt sem? – az előbbi keserű árnyék eltűnt az arcáról és újból fénybe borult.

- Ne bolondozz már – ráztam meg a fejem, és elé álltam.

Könnyedén lepillantott Rám, majd homlokomra egy apró kis puszit nyomott.

- Ezt bemelegítésként – kacsintott egy utolsót, majd karját nyújtva útnak indultunk.

Azt hiszem, életem legnagyobb hibáját fogom elkövetni ezen az estén.

***

A park előtt álló autómból kivettem a nagyobb táskám és átszálltam Bill-el a hófehér Audi-ba, az én autómat pedig a sofőr vezette utánunk. Miután gondosan bekapcsoltam az övet, és kifújtam a már hosszú ideje bent tartott levegőt kicsit leengedtem, mint egy lufi. Bill ezt csak nevetve nézte végig, majd jobb kezét a fejtámlámra téve hátra pillantott, tolatott, és útnak indult. Dinamikusan vezetett, talán néha görcsösen, mégsem féltem mellette. Biztonságérzetet keltett, hogy láttam, mennyire magabiztosan érzi magát az úton és az ujjaival is erősen markolta a kormánykereket.

Az út nem volt hosszabb öt percnél. Mint korábban megtudtam, a szálloda tulajdonosa személyes barátja, így a diszkréció a kilétünket illetően teljes körű volt. A hátsó kapun jutottunk be a szálloda területére, hogy a mély garázsba állva kiszálljunk és a lift felé vegyük az irányt. Bill még átvette a sofőrtől a nagyobb kézi táskám, majd maga elé engedve beléptünk a liftbe.

- A Te csomagjaid?

- Már a lakosztályban vannak.

- Oh, nagyon biztos voltál magadban! – nevetésem őszintén jött, mégis a tudat, hogy ennyire biztos volt abban, hogy el fogok vele jönni és nem fogok ellenkezni egy kicsit görcsbe rántotta a gyomrom.

- Nagyon reméltem, maradjunk ennyiben. De még kiszállhatsz, ha nagyon akarsz – hirtelen megnyomott egy gombot és a lift ajtaja visszacsukódott. Egy pillanatnyi gondolkodási idő sem kellett, áthajoltam előtte és megnyomtam újból a gombot, hogy most már becsukódjon és elinduljunk a lakosztályunk felé.

Tőle már csak egy észveszejtő vigyort kaptam.

***

A lakosztályt tekintve lett volna néhány tippem az árát illetően, mégsem osztottam meg Bill-el ezen ötleteim. Bár szeretem a szépet, a kényelmeset, azonban ez a túlzott elegancia már nekem sem jött be.

- Egy kis pezsgő?

- Máris? – fordultam hátra (épp az erkélyről nézelődtem), mikor szinte a kezem is beleütközött a mellkasába.

- Hát ez majdnem rajtam kötött ki – nyújtotta a párás poharat.

- Bocsánat, és egészségedre Bill! – emeltem a poharam, mire Ő is a magasba tette és míg lehúzta egy hatalmas kortyként az egészet végig engem vizslatott. Oh, nem kisfiú Ő, tudja, hogy kell magába bolondítani egy nőt.

A vacsora kellemes hangulatban telt. Bill annak ellenére, hogy nem kértem, nagyon sokat beszélt arról, mi is van Los Angeles-ben, hogy is élik a mindennapjaikat. Csak néha kérdeztem vissza, akkor készségesen válaszolt, de inkább folytatta Ő. Beigazolódott egy korábbi gyanúm is, miszerint nem vegetáriánusok, csupán csak kevesebb húst esznek. Elmondása szerint nem bírnák ki hús nélkül.

A Georg-gal és Gustav-val való barátságukra félve kérdeztem Rá. Tartottam ettől a témától, hisz Róluk egy árva szólt sem szólt, mióta megismerkedtünk; a téma mégis felettébb érdekelt.

- Tudod… ez egy fájó pont az életünkben Tom-mal. – villáját gondosan a tányérjára helyezte, és ivott egy kis korty ásványvizet.

- Nem kell elmondanod, sajnálom!

- Ne, ne szabadkozz. Csak belekezdenem rossz – húzta el a száját, majd kicsit lejjebb csúszott a székében kezével a pohár talpát fogva és azt szuggerálva. – 3 éve változott meg valami köztünk. Akkor már majd’ 2 éve kint éltünk, vettük fel az albumot és éltük a hétköznapi életünk. Ők ugye itt maradtak Németországban, Georg a barátnőjével Silvi-vel, Gustav pedig a családjával. Nem tudom, emlékszel-e még a 23. születésnapunkra!?

- Mikor Gordon-t feljelentette LiesAngeles?

Keserűen elmosolyodott.

- Rengeteg támadás ért bennünket akkor. Nem csak Gordon miatt, hanem úgy az egész felfordulás miatt, ami körülöttünk volt. Rengeteg újság támadt, már amelyik még írt rólunk. A fanok nagy része is ellenünk fordult arra hivatkozva, hogy milyen képmutatóan viselkedtünk, mennyire megjátszottunk magunkat ott a klub előtt, és hogy milyen gerinctelenség volt, ahogy mi beülve az autónkba ott hagytuk a szüleinket és Ria-t.

Tisztán emlékeztem arra az éjszakára. Minden egyes fórum, amit olvastam tele volt a fanok nemtetszését kifejező kommentekkel. Volt, aki szánalmasnak találta, ahogy Bill fejére húzva a kabátját ült a hátsó ülésen, de volt olyan is, aki sajnálva Őket nyugalomra intette a többi fant.

- Nem tudom, Bill - nem akartam teljesen elmondani, mit is gondoltam arról az éjszakáról, ezért csak finoman megemlítettem. - Sok fan azt hitte, hogy csak ez csak egy reklámfogás volt a részetekről.

- Tudom, hogy ezt hitték, olvastunk egy-két dolgot - arca még mindig fájdalommal keveredett zavartságot tükrözött. - De nem is ez fájt a legjobban, mert idegen emberek azt mondanak, amit csak akarnak. De mikor a barátaidtól kapsz olyat, amire sosem számítottál!

- Gustav-ék mondtak valamit?

- Épp ez az... hogy semmit sem mondtak. Egy kibaszott szót sem szóltak erről az ügyről, mikor panaszkodtunk nekik, hogy miket híresztelnek kettőnkről. Ők csak síri csendben hallgattak bennünket és néha összenéztek Georg-gal. Hidd el, abban a pillanatban mindent megértettünk Tom-mal. Gondolom Ők is benyelték azt a maszlagot, amit a többiek; és a hallgatásukkal akarták közölni, hogy Ők is azzal értenek egyet.

- De nem ilyennek ismertük meg Őket. Azt hittük, hogy a Ti szavatok felett nem áll semmi sem ha a másikról volt szó.

- Hidd el, Mi is azt hittünk - gyorsan lehörpintette az utolsó korty ásványvizét, majd egy másik pohárba vörösbort töltött magának. Felém is nyújtotta, hogy töltene a poharamba, de Én nemet intettem. - És akkor megváltozott valami közöttünk. Elmaradoztak a telefonhívások, nem csak a Mi, de az Ő részükről is. A basszus-dob anyagokat sem küldték már, és Tom-mal egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy több hónapja nem tudunk róluk semmit sem.

- Nagyon sajnálom, Bill! - átnyúltam az asztal felett, és megcirógattam a kézfejét. Bánatos tekintetét Rám emelte és ujjait az  ujjaimba fonta.

- Ennek így kellett lennie. Hiszek a sorsban... például ez, hogy most itt ülünk az a sors ajándéka, nem gondolod?

- Ez több szerintem - halkan tudtam csak súgni, több erő nem volt a hangomban. Felállt, még mindig tartva a kezem, majd elém sétált, óvatosan felhúzott a székből és magához ölelt.

Éreztem, hogy kellett neki a közelségem. Talán még mindig a barátaival történtek hatása alatt állt és újból elkapta a rossz érzés; vagy egyszerűen csak jól esett ölelnie, mindenesetre nem engedett el, helyette inkább ringatni kezdett. Elmosolyodva dugtam arcom a nyakához, és hagytam, hagy leplen el ismét az a kellemes érzés, amit a parkban is éreztem. Nem tartott olyan sokáig a táncunk, Bill megtörte a kis idillt. Kezeivel eltolt a csípőmnél fogva, de nem messzire, ép csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Megint azt a csillogást láttam a szemeiben, mint mikor a padon ültünk. Érezni lehetett a jelenlétén, hogy akar valamit, és tudtam is, hogy mit. Ezt könnyű észrevenni egy férfin.

Nem tévedtem, hisz Bill pillanatokkal később felém hajolt. Hagytam néhány pillanatig, hogy orrával lassan végigsimítson a homlokomon és az arcomon, de mikor már közel járt az ajkaimhoz, elhúzódtam előle. Pár másodpercig néztem, ahogy csukva tartva szemeit vár, és hangosan piheg, de mikor nem érzett a karjai között kinyitotta a szemeit.

Be kell vallanom neki.

- Valamit mondanom kell, Bill!

- Ne, nem kell magyarázkodnod! Gyors a tempó, ne haragudj, Én sem ismerek magamra.

- Nem erről van szó - tettem a kezem mellkasára és magam előtt marasztaltam. Kérdőn  tekintett Rám. - Amit legelőször írtam... a levélben. Annak nagyon nagy jelentősége van nekem.

- Tudom, és ezt nagyon jó érezni!

- Nem arra gondolok... vagyis arra is - javítottam ki magam, majd megrázva a fejem, új szavak után kutattam. - Arra gondolok, mikor azt írtam, hogy mindent feladnék Érted.

- Most arra akarsz rákérdezni, hogy tudom-e, mit értesz a minden alatt?

Nem sejthette, Én mire is gondolok, mert rendületlenül mosolygott.

- Igen, azt kérdezem.

- Gondolom lakás, család, munka, barátok... esetleg kiskutya, vagy macska.

Annyira rossz volt látni, hogy még csak nem is sejtette, mi is lehet a háttérben. Éreztem, ahogy arcomra szomorkás ábrázat ül ki.

- Egy két éves kapcsolatot is fel kellene adnom Érted.

Szinte éreztem magamban a csalódottságát, azt, ahogy nehezebben veszi a levegőt és egy pillanatra össze is mosódik előtte minden.

- Oh.

Csak ennyit szólt, majd hátrébb lépett tőlem, és a borospohara felé nyúlt. Egy szuszra lehörpintette, majd visszatéve a poharat az asztalra kezeivel erősen dörzsölni kezdte az arcát. Olyan elárvultam álltam ott, hogy éreztem, ha nem mond valamit, azonnal ki tör belőlem a sírás. Mire feleszméltem gondolataimból, Ő már elsétált mellőlem és az erkélyen Rá gyújtott egy szál cigire. Utána mentem, talán magyarázkodni, vagy egyszerűen csak látni, mi is megy végbe benne; már nem is tudom.

- Ezt most annyira nem kellett volna megtudnom - letörten Rám pillantott és mélyen a cigarettájába szívott.

8.

- Tényleg látni szeretnél? – szinte láttam, ahogy hatalmas gombszemei kitágulnak, ajkai szétválnak, és ahogy régen Tom tette, hatalmas kezeivel tapsolni kezd. Vagy esetleg túlzok?

- Igen, látni szeretnélek.

Nem tudtam, mit is válaszolhatnék még. Nem volt már mit mondanom, szavakkal nem igazán tudtam kifejezni, mit is váltott ki belőlem.

***

3 nap. 3 nap és láthatom Őt. Már ma Németországba repült volna, de ahogy Én hivatkoztam a munkámra, belátta, hogy jobb lenne, ha csak a  hétvégén találkoznánk. Úgy elmondtam volna neki, mennyire is boldog vagyok, mégis féltem, hogy mindent elrontok a hirtelen kitörésemmel. Az elkövetkezendő napokban próbáltam higgadt maradni, azonban ahogy fogytak az órák, úgy lett egyre nagyobb idegesség úrrá rajtam. Féltem, mi lesz velem, velünk? Mi lesz Kevin-nel? Mert lesz valami, ebben biztos vagyok. A kapcsolatunk el fog mozdulni erről a pontról, ahol most vagyunk. De, hogy melyik irányba? Távolodni vagy közeledni fogok felé? Nem merem még magamnak sem bevallani, de félek, hogy távolodni fogok Tőle.

***

- Gyanús vagy Te nekem!

Gis erősen összeszűkítette a szemeit, és az ujjaival fenyegetően felém bökött. Mindig is jó emberismerő volt.

- Rémeket látsz, Drágám! Nincs semmi baj.

- Nem is gondolom, hogy baj lenne, egyszerűen csak nem stimmelsz nekem. Valahogy… ki vagy virulva – állapította meg, ahogy belekortyolt a kávéjába.

- Mert eddig nem voltam kivirulva?

- Kicsim, túl sokat kertelsz. Én nem Jane vagyok, nekem mindent elmondhatsz! Tudod, mindent.

Gyengéden elmosolyodtam; éreztem, hogy tudja, mi is zajlik bennem.

- Mond ki, mire gondolsz! – kértem.

- Képbe jött a kis rocker kanod.

A megnevezésen elnevettem magam, majd önkéntelenül is bólintottam egyet.

- Ezt-nem-hiszel-el! - tagolta olyan lassan és suttogva, hogy meglepődtem, így is tud beszélni – Mióta, vagy hogy? És miért csak most tudom meg?

- Mert még friss.

- Drágám, a kifli szokott friss lenni. Ami kettőtök között lehet az forró, buja és észveszejtő. Te nem látod, milyen vigyor van az arcodon.

- Nagyon feltűnő?

- Csak annyira, hogy aki ismer, az tudja, hogy veled valami irtó jó dolog  történt.

- Vajon Kevin is észrevehette? – kicsit alább hagyott a lelkesedésem, ahogy belegondoltam, vajon Kevin is észrevette-e rajtam és kételyek gyötrik-e.

- Ő pasi, azt képzeli, hogy miatta vagy boldog, vagy Ő tesz azzá. Nem tudnak elvonatkoztatni maguktól – legyintett könnyelműen, majd az asztalon átnyúlva megfogta a kezeim. – Mesélj!

És meséltem. Mindent, az első levéltől a legutolsó telefonbeszélgetésig. Mikor bevallottam, hova is fogok menni a hétvégén, nem tagadom, újra felgyorsult a szívverésem és úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki élete legszebb ajándékát fogja megkapni. Giselle teljes mértékben mellettem állt, bátorított, hogy higgyek magamban és végre lássam be,  ez már nem álom.

***

- Kevin!

- Igen Cica? – kiáltott vissza a fürdőszobából, majd néhány pillanat múlva kilépett onnan és mellém bújt az ágyba.

- Hétvégén hazajön az egyik barátnőm Franciaországból, szeretnék vele találkozni.

- És ehhez miért kérsz engedélyt? – nevetett fel.

- Csak gondoltam, elmennénk egy kis wellness szállodába, és ott töltenénk néhány napot.

- Ohh, nem leszel itthon? – láttam, hogy letörte a hír, kimutatni azonban nagyon ritkán szokta, most sem tette másként. – Akkor kit fogok Én ölelgetni szombat reggel?

- Ígérem, gyorsan eltelik az a pár nap. Addig Te is menj el a barátaiddal valahova.

- Lehet, jó ötletnek tűnik – nyomott egy csókot az ajkaimra, majd  a mellkasomra hajtotta a fejét. Nagyon ritka, mikor Ő bújik hozzám, talán egy kezemen meg tudnám számolni, mikor volt ilyen ragaszkodó, hogy valahogy levetkőzve a kis páncélját gyengének mutatkozzon. Mindig is  Ő húzott magához, hogy karjaival szorosan maga mellett tartson, most azonban hagyta, hogy Én fonjam karjaim a testére, és könnyes arccal egy puszit adjak a feje búbjára. Annyira sajnálom, Kevin!

***

Lassan lépkedtem az apró kavicsos úton. Lábaim előtt apró virágszirmok és már lehullott falevelek sokasodtak. Jobbomon elvétve néhány hófehér pad egy-egy nagy díszfa árnyékában, balomon pedig az Elba folydogált. Még sosem jártam Magdeburg ezen részén, a park is teljesen ismeretlen volt számomra. Nem csalódtam Bill ízlésében, nem is képzelhettem volna el szebb helyet az első találkozásunkhoz. Még mindig képtelen voltam felfogni a velem történteket, hogy egyetlen levél, néhány sor ekkora hatást váltott volna ki belőle, hogy alig egy hónap után látni akarjon és megismerni engem. Pont Ő. De tudom, hogy nem szereti, ha többre becsülöm, mint amennyi valójában. Mióta volt alkalmam beszélni vele, máshogy tekintek Rá. És hogy miért? Mert Ő is máshogy tekint magára, mint ahogy eddig tette. Nem egyszer bevallotta, hogy Ő már csak egy egyszerű, 25 éves férfinek érzi magát, semmi többnek. Természetesen mindketten tudtuk, hogy több lappang benne, de az, hogy a banda több éve visszavonult minden bizonnyal nagy hatással volt rá. És úgy érzem, pozitív értelemben.

Gondolataimból egy halk ágreccsenés zökkentett ki. A szívem nagyot dobbant, ahogy egy újabb lépést hallottam magam mögött. Nem mertem, egyszerűen nem volt erőm hátra fordulni, annyira gyenge voltam, mint eddig még soha. Minden egyes pillanatban újra és újra eszeveszettül dobogni kezdett a szívem, a kezemben lévő kis táskát is erősen markoltam az ujjaimmal. Istenem, ez az illat! Édes, simogató, gyengéd. Szinte éreztem, ahogy illata láthatatlan karokkal átölel, és magához húz úgy, hogy ne legyen esélyem szabadulni. Lehunyt szemekkel elképzeltem, milyen is lesz megfordulni, szemeibe nézni és látni azt a mosolyt, amire mindig is vágytam.

- Ann?

Éreztem, ahogy a torkomat szorongató érzés egyre fentebb kúszik ezzel is teljesen összeszorítva a nyelőcsövem. Teljes testtel megfeszülve és már-már öntudatlanul, de lassan felé fordultam. Szemhéjaimat már felnyitottam.

- Ohh, Ann!

Halk sóhaját nagyon közelről hallottam, szinte pár centiméterre tőlem. Illata még intenzívebben az orromba mart, éreztem, ahogy minden sejtem beszívja az illatát, és örökre elraktározza. Hirtelen forróságot éreztem, valamiféle kínzóan égető bizsergést. Puha ujjait arcomhoz emelte, mire Én tenyerébe hajtottam azt és elmosolyodtam magam. Félénken viszonozta, telt ajkait finoman beharapta miközben hüvelykujjával gyengéden cirógatott és megtörölte nedvessé váló arcom. Annyira hihetetlen volt minden…

- Most már elhiszed, hogy Én vagyok az?

- Muszáj lesz!

Ujjaimat erősen a kézfejére fontam. Pillantása büszke, mosolya pedig szélesebb volt, mint valaha. Vajon ilyennek képzelt? Vagy szebbnek gondolt? Elég jó vagyok neki?

Gondolataimból karjai erős szorítása szakított ki. Magához ölelt és a nyakamba temette az arcát. Meglepődtem hirtelen mozdulatán, de simogatni kezdtem a hátát, amit Ő sem hagyott viszonzás nélkül.

- Hogy vagy Bill, jól utaztál? – nem felelt, csak bólogatott.

Azt hiszem, ide tényleg nem kellettek szavak. Nem is tudom, meddig állhattunk egymást ölelve, mikor egy halk köhögést hallottunk magunk mögül. Szétváltunk, majd arrébb álltunk az útból, hogy egy idős hölgy elférjen a kutyájával a keskeny úton. Bill-el újra összenéztünk, majd elmosolyodtuk magunkat. Mindig is egy ilyen találkozásra vártam Vele. Ilyen megmagyarázhatatlanul harmonikusra. Mert ez az, és hogy miért? Egyszerűen csak kívülálló szemmel kellett volna bennünket nézni. Látni kellett volna az arcunkat, a tekintetünket, azt, ahogy egymáshoz értünk és egymáshoz szóltunk. Azt hiszem, a világ legszerencsésebb nője voltam abban a pillanatban.

- Gyönyörű vagy – tekintete végigsiklott a testemen, majd az arcomon állapodott meg. Büszkévé tett a pillantása.

- Ne túlozz – kértem ki pironkodva, Tőle egy ilyen bókot kapni nem kis dolog. – Tényleg, ezt már korábban is meg szerettem volna kérdezni.

- Na mit? – kedvesen hellyel kínált az egyik padra mutatva, majd leültünk egymás mellé.

- Hogy nem kértél egyszer sem fotót rólam?

Jóízűen felkacagott, majd a padon hátradőlve és a karjait szétvetve újra Rám pillantott.

- Mert nem érdekelt, egyszerűen nem az érdekelt.

- De ha egy bányarém lettem volna? Akkor is így mosolyognál, mint most? – nevetve megböktem a hasát, mire kuncogva összegörnyedt.

- Nem gondolkodtam ezen, de tényleg. Egyszerűen csak meg akartam ismerni azt a nőt, aki ilyen áldozatot tudna hozni értem – arca lassan megkomolyodott és mélyen a szemembe nézve mondta, mit is gondol.

Nem volt kifestve a szemhéja, esetleg a szempillája, teljesen natúr volt. A körmei is halvány rózsaszínűek voltak. Nem tudtam megállni, hogy tüzetesen végig ne nézzek rajta. Szőkés tincsei égnek meredtek, halántékánál pár milliméterre le volt borotválva a haja. Az arcát többnapos borosta fedte, alsó ajka két oldalán aranyszínű piercing karikák ékeskedtek. Az orrában lévő septum is aranyszínű volt, épp úgy, ahogy a szemöldökében lévő karika is.

Felsőtestét egy szűk, sötét csíkos ing fedte, nyakában az olyan sokat jelentő nyakláncok, amulettek ültek. Nem tudtam nem észre venni az eres alkarját, és a kézfején lévő tetoválást. Gyönyörű volt így közelről.

- Mi lenne, ha Én is így végig mustrálnálak?

Hirtelen ért a kérdése, majd újfent felnevetett, gondolom az arckifejezésem láttán. Hogy leplezzem a zavarom, így feleltem:

- Csak nyugodtan!

Egy percig sem habozott, előre hajolt és térdein megtámaszkodva lassan végig vezetette a tekintetét rajtam. Persze, fele annyira sem voltam nyugodt, mint aminek próbáltam mutatni magam, de próbálkozni lehet, nem?

Pillantásait először az arcomon pihentette, végig figyelemmel követtem, ahogy a füleimtől kiindulva végignéz a homlokomon, majd a szemeimen és az ajkaimon. Utána következett a nyakam, a vállam és a karjaim. Örülök, hogy egy hosszabb szoknyát vettem fel, így is úgy nézett Rám, mintha teljesen meztelen lettem volna.

- Ejha!

- Ejha? Ennyi?

- Nem lenne úriemberhez méltó, ha kifejteném.

Szerintem észre sem vette, mikor fogaihoz érintette a nyelvét és végighúzta rajtuk azt.

- Annyira tudtam! – feleltem elgondolkodva.

- Mit?

- Hogy nem vagy olyan szende, és visszahúzódó a nőkkel szemben, mint amilyennek mutattad magad.

- Nem mindenkivel vagyok ilyen – közölte egyszerűen – Tudni kell, hogy kinek adhatom magam és kinek nem.

- És nekem úgy érzed, adhatod magad?

Nem válaszolt egyből, helyette elkapta rólam a tekintetét és az előttünk lévő tájra pillantott. Néztem, ahogy gyerekesen elmosolyodik, majd így válaszol:

- Szeretném magam adni, igen!

Picit közelebb ültem hozzá, majd kezére tettem a kezem. Lepillantott rájuk, majd fel Rám.

- Köszönöm a bizalmad.

Bólintott és nem hagyta, hogy elvegyem a kezem róla, inkább megfogta és a jobbjába zárta. Néhány pillanatig csak ültem, és néztem az összefont kezünket, majd Én is előre fordultam, és az Elba-t kezdtem kémlelni.

7.

- Nem, nem és nem! Nem is akarok erről többet hallani!

- Márpedig nem fogok visszalépni.

- Tudod Te, mit akarsz csinálni?

- Igen, tudom és akarom is – felelte Bill éllel a hangjában, majd Tom-hoz lépett – Te tudod a legjobban, hogy mennyire vágytam már erre az érzésre.

- Tudom, és tiszteletben is tartom; azt mégsem tartom jó ötletnek, hogy ennyi idő után máris lélekszakadva rohanjál hozzá. Mégis hányszor beszéltetek egymással? Kétszer, háromszor?

- Ne legyél cinikus, tudod, mennyire utálom, ha ilyen vagy. És az se érdekeljen, hogy hányszor leveleztünk, esetleg beszélgettünk. Nem ezen múlik.

- Nem? – hitetlenkedve visszakérdezett a rasztás, és leült a legközelebbi forgószékre. – Hát akkor mégis min múlik?

- Azon, hogy érzek valamit, amit eddig nem. Tudod milyen vagyok, ha valami érdekelni kezd, akkor arról nem teszek.

- Sajnálom, hogy más, nagyobb dolgokra – mint például, hogy pofára fogsz esni -, nem figyelsz.

- Szerinted az nem elég nagy dolog, hogy így érzek végre valaki iránt? Tudom, hogy gyorsan történik minden, nekem is nehéz lépést tartanom még saját magammal is, de kell ez az érzés.

- Még úgy is, hogy tudod, lehet semmi sem jön össze belőle és a padlóra fogsz kerülni?

- Igen, úgy is.

***

Nem esett jól a szex Kevin-nel. Egyáltalán nem. Nem vele volt baj, oh dehogy. Egyszerűen Én nem voltam Rá hangolódva, főleg nem azután, ami pár órával korábban zajlott le köztem és Bill között. Az vajon már megcsalásnak számít, hogy egy ellenkező neművel néhány napos ismeretség után ilyen mélységekbe megy az ember? Vicces, mert én nem gondolom megcsalásnak, ellenkező esetben azonban teljes mértékben fel lennék háborodva, ha Kevin ilyet csinálna és a tudomásomra jutna.

***

Egy hosszabb ebédszünetet kértem Kevin-től. Tudom, hogy nem kell tőle elkéredzkedni, mégis akartam, hogy tudja, kicsit tovább maradok távol. Nem mentem messzire, csupán csak a közelben lévő kis parkig. Muszáj voltam kicsit egyedül maradni, túl sok minden kavargott bennem. Bármennyire nem mutattam sem Kevin, sem a barátnőim felé, tudtam, hogy baj van, mégpedig az eszemmel és a szívemmel. Annyira hatása alá kerültem annak az érzésnek, amiről a legelső levelem szólt Bill-nek, hogy szinte már megijedtem magamtól. Valóban arról gondolkozom, miként is hagynék mindent magam mögött, ha Bill arra kérne? Abszurd egy helyzet. Csak a szám volt nagy, közel sem biztos, hogy magam mögött tudnék hagyni mindent. Hisz mi várna Rám? Szerelem, csalódás, biztonság, bizonytalanság? Mit tudna Bill nyújtani, amit Kevin nem? Mit keresek benne még ennyi év után is? Miért maradt meg bennem ilyen intenzíven az emléke? Miért akarok ilyen pokolian mellette lenni? Miért?

***

- Szia Ann – alig kellett megszólalnia, hogy érezzem, valami baj van. Nem az a megszokott játékosság volt a hangjában.

- Minden rendben, Bill?

Hallottam, ahogy halkan felhorkant, majd a közelben becsukódott egy ajtó.

- Csak a bátyám.

- Összevesztetek? – kérdeztem félve, hisz nem tudtam, mennyit is engedhetek meg magamnak, mennyit is szeretne megmutatni magából.

- Nem fogok hazudni. Igen, összevesztünk.

- De nem vészes, ugye?

- Az attól függ – felnevetett, nekem mégsem esett jól a nevetése. Bánatos volt és letört.

- Egy tízes skálán mennyi?

- Öhm… tizenkettő.

- Te jó ég – bár nem látta, Én mégis ajkaim elé kaptam a tenyerem. Tisztában voltam azzal, hogy Ők is veszekednek, mint minden testvérpár, de így testközelből mégis rossz volt róla tudomást szerezni.

- Tudod, nagyon makacs és szkeptikus.

- Mindenki az egy kicsit, Bill.

- Ő még az átlagnál is szkeptikusabb. Nem mer nyitni addig, amíg biztos talajt nem érez a lába alatt. Velem ellentétben.

- Lásd be, nem könnyű az életetek és úgy látszik, Tom nehezebben viseli.

- De már rég nem olyan az életünk, mint eddig volt, Te is tudod. Sokkal nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak vagyunk, nem kellene félnie. De nem, Ő mégis mindig falra festi az ördögöt, és állandóan azt hangoztatja, hogy pofára fogok esni.

- Bill, Ő a bátyád, az ikred. Látja, mi zajlik körülötted.

- Látja igen, azt azonban nem tudja,  hogy belül mit érzek.

Nagyot nyeltem és erősen megmarkoltam a pad alját. Mi zajlik le benne?

- Mond el neki – tanácsoltam halkan, remegő hangon. Vajon Rólam beszélhet?

- Szerinted nem próbáltam már ezerszer? Mintha csak egy falnak beszélnék. Ütődött – hangja már csak durcás volt, nem mérges.

- Szeret Téged és félt. Csak ezt tartsd szem előtt.

- De néha a féltésével már az agyamra megy.

Végre nevetett, hál' Istennek. Én is elmosolyodtam magam, majd meglepődve vettem tudomásul, mennyit is beszélt magjukról. Nekem, egy idegennek.

- Te, hogy vagy, Ann? Eddig csak rólam beszéltünk.

- Köszönöm, jól. Épp ebédszüneten vagyok.

- És milyen volt az üzleti vacsora tegnap? Nem volt mérges a főnököd?

Furcsán ért a kérdése.

- Miért lett volna mérges?

- Nem Ő kopogott be a mosdóba?

Éreztem, ahogy ereimben jéghideg vér kezd csordogálni.

- Nem, nem a főnököm volt az. Csak… csak az egyik kollégám.

Azt hiszem most volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, nem vagyok méltó ahhoz, hogy Kevin szeressen engem. Letagadtam Őt. Letagadtam azt az embert, aki már majd' két éve velem van, szeret, mellettem áll és támogat. Undorító vagyok.

- Elcsendesedtél – halkan szólt ismét a készülékbe. – Ha van valami, nyugodtan elmondhatod. Tudod, az én számlámat terheli – kedvesen felkacagott és szinte láttam, ahogy szemei vékony csíkká szűkölnek össze és arcán megjelennek a nevető gödröcskék. Annyira szerettem volna Vele lenni.

- Tudod, nő vagyok és néha hülye. Ennyi.

- Hát Én nem a hülye jelzőt használnám Rád, az biztos!

- Na ne mond… - forgattam meg a szemeim, és már majdnem egy újabb kérdést tettem fel, mikor újból megszólalt.

- Őszinte vagy, kedves és tapintatos. Most csak ez a három szó jut az  eszembe.

Bugyuta mosollyal az arcomon hallgattam Őt, bármennyire is hihetetlen volt, amiket mondott muszáj voltam végre felfogni, hogy ez most már több, mint egy kósza álom.

- Nem ismersz Bill! – leheltem halkan.

- Akkor ezen szeretnék változtatni.

Mély csend ült közénk. A bordáim között zakatoló szívemet talán még Ő is hallhatta, nem is beszélve a szapora levegővételeimről.

- Megijesztettelek? – mintha lemondóan tette volna fel a kérdést.

- Bill…

- Nyugodtan megmondhatod. Nem fogok megharagudni.

- Nem erről van szó.

- Nem szeretnél megismerni?

- De, nem is tudod mennyire… - súgtam olyan halkan, hogy féltem, meg sem hallja. Akartam Őt, ez nem kérdés. Mosolyogva lehunytam szemeim és a padra felhúzott lábaimra hajtottam a fejem. Jó volt hallgatni, ahogy hangosan szuszog a fülembe.

- Szeretnélek látni.

- Tessék?

Azonnal kipattantak a szemeim, ahogy kicsúszott a száján az a bűvös mondat. Hogy látni szeretne engem? Engem?

- Látni akarlak – felelte újra gyöngéden.

Nem tudom, hogy mi játszódhatott le benne, Én azonban az ájulás szélén voltam. A tudat, hogy ennyi év után az a férfi, aki olyan sokat jelent nekem látni akar, és több időt szeretne velem tölteni valami fantasztikus és felemelő érzés. Hogy érdemeltem meg ezt a nagy ajándékot? Vagy ez lenne a sorsom? Hogy onnan fentről irányítva engem az utamba sodorják Őt? Mégis mi történik velem?

- Itt vagy, Ann?

Nem is válaszoltam a kérdésére, helyette csak így feleltem:

- Én is szeretnélek látni!

6.

Azt hiszem, nincsenek szavak arra a pillanatra, amit akkor éreztem, mikor beleszólt a telefonba. Ő. Mert igen, tényleg Ő volt az. Annyi éven keresztül hallgattam a hangját, hogy már minden egyes hanglejtését  ismertem az egyes videókból, dalokból… Megbabonázott már csak az is, ahogy beleköszönt a készülékbe. Ugyan komoly volt, mégis melegséget éreztem a hangjában. Valamiféle nyugtató biztonságot, olyat, amit eddig még egy hang sem váltott ki belőlem.

- Hallo, van ott valaki? – jött a bűvös kérdés tőle, a szívem pedig újra kihagyott néhány ütemet. Éreztem, ahogy a levegő a tüdőmbe szorul és fájni kezdett a mellkasom.

- Ahh – fájdalmasan felsóhajtottam, mire egy pajkos nevetést kaptam válaszul.

- Nem tán a kis vadmacska hívott fel? És, hogy még én ne lihegjek a telefonba?!

- Alig kapok levegőt, Te par… - örültem, hogy nem mondtam ki, el is szégyelltem volna magam, ha ilyen szavakkal illetem Őt.

- Mi történt? – az előbbi hanglejtése jelentősen elkomorodott és szinte hallottam, ahogy Ő is gyorsabban veszi a levegőt.

- Csak… csak felhívtam Bill Kaulitz-ot és a sokktól nem kapok levegőt, de semmi baj. Szép halál lenne...

Ekkora már elnevette magát. Valahogy az, hogy hallhattam már nem idegességgel, inkább nyugalommal töltött el.

- Nem venném a lelkemre ha történne veled valami, szóval ne ijesztgess. Letegyem, és visszahívjalak később?

- Ne, le ne tedd – kiáltottam fel önkéntelenül, majd elszégyellve magam így folytattam. – Mármint…

- Leteszem most, jó? Nyugodj meg szépen, nem harapok, csak kivételes alkalmakkor – ekkor újfent egy őrületesen csábító, mély nevetést kaptam Tőle, majd tovább mondta – És este felé felhívlak, tudod, ne a Te számládat terhelje egy amerikai hívás. Nem foglak zavarni?

- Nem – vágtam Rá egyből, habár eszembe juthatott volna, hogy aznap este üzleti vacsorára voltunk hivatalosak Kevin-nel.

- Akkor… vigyázz magadra!

- Te is – feleltem ajkamba harapva.

- Megkérdezhetem még, hogy hívnak?

Hangja csendesebb és talán finomabb is lett.

- Ann…

***

Izgultam. De nem a vacsora miatt. Oh, dehogy. Nem érdekelt azzal kapcsolatban semmi sem; sem az, hogy Kevin nyakkendőjével nem azonos színű koktélruhát vettem fel, és az sem, hogy várni kellett Rám. Ezen az este más érdekelt. Feszengve ültem végig a kellemesnek egyáltalán nem mondható vacsorát. Számomra érdektelen dolgokról folyt a beszélgetés, nem illettem a társaságba, hisz nem voltam se lakberendező, se építész, csak egy egyszerű kis titkárnő.

Nem tudtam, mikor fog hívni. Egyáltalán be tartja-e az ígéretét? Fog-e keresni? Akar-e még beszélni velem, vagy teljesen elástam magam a délelőtti beszélgetésünkkel? Már-már minden butaságot bebeszéltem magamnak, mikor megszólalt a csengőhangom. Szinte éreztem, ahogy a hideg veríték végig folyik a hátamon, ujjaim közül kicsúszik a villa, és önkéntelenül is, de Kevin-hez hajolok.

- Jövök egy pillanat, csak kimegyek a mosdóba – Ő csak bólintott, de örültem is, hogy nem egy búcsú csókkal engedett utamra. Sosem szerettem nyilvánosság előtt csókolózni.

Amilyen gyorsan csak tudtam és a magassarkú cipőm engedte a női mosdóba siettem. Fogalmam sincs miért, de a szívem újfent a torkomban dobogott, pedig már tudtam, mire számítsak. Egy kellemes, nyugtató hangra és édes nevetésre.

- Hallo! – nagyon nyelve emeltem fülemhez a készüléket, majd hagytam, hogy a jobb csuklómra folyatott hideg víz egy kis nyugodalmat hozzon. Már ha ez lehetséges volt.

- Szia! Nem alszol még? – a hangja csilingelt, bár Én ezt csak a csengő-bongó fülemnek tudtam be.

- Nem, épp egy üzleti vacsorán vagyok.

- Ohh, üzletasszony vagy?

- Nem, csak titkárnő – feleltem.

- Ne félj, azokból lesz egyszer nagy főnök – szinte láttam, ahogy kacsint egyet.

- Nem szeretnék nagy főnök lenni.

- Oké, oké, értem Én! Harapós kedvedben vagy, vagy zavarlak? Zaklatottnak tűnsz!

Még hogy zaklatottnak tűnök? Én? Nem, én több vagyok, mint zaklatott. Érzelmileg instabil vagyok jelent pillanatban, nem pedig zaklatott.

- Csak veled beszélek, legyen ennyi elég.

Bár tudtam, hogy nem szabadna ilyen nyíltan felvállalni és szinte az arcába vágni, mit is vált ki belőlem, de úgy éreztem, ha egyszer megadatott nekem ez a lehetőség, akkor nem hagyhatom ki.

- Oh – megszeppent hangja mosolyra fakasztott – Bocsánat.

- Nincs semmi baj – feleltem, mire nem kaptam választ. Néma, kicsit nyomasztó csend állt közénk. Tisztán hallottam, ahogy hangosan veszi a levegőt, és mintha a kagylón keresztül a bőrömet simogatta volna ki is lelt a hideg.

- Sajnálom, hogy nem tudok megszólalni.

Furcsán ért a mondata. Zavarban lenne? Nem találná a szavakat?

- Css… - és újra csendben maradt, úgy, ahogy én is. Elzártam a csapot, majd a mosdó ajtajához sétálva neki dőltem. Muszáj voltam testemnek biztos támaszt nyújtani, hisz éreztem, hogy perceken belül összeesek az izgatottságtól. Szinte szorítottam a fülemhez a telefont, legszívesebben átpréseltem volna magam a kis lyukakon, hogy ott teremjek mellette és végre, életemben először a szemeibe nézhessek.

- Egy mosdóban vagy?

Hirtelen jövő, totálisan nem a helyzethez kapcsolódó kérdése hallatán hangosan felnevettem.

- Igen. És Te? – önkéntelenül kérdeztem vissza, de azonnal meg is bántam. – Mármint nem kell elmondanod, nem tartozik Rám.

- Hé! – hangja lágy és kedves volt. Ne csináld ezt Velem, Kaulitz. – Ne finomkodjunk, jó? Csak egy átlagos 25 éves pasi vagyok, se több se kevesebb. Legyél olyan, mint amilyen a levelezésünkkor voltál. Az tetszett.

- Tetszett? – hitetlen nevetésem még magam számára is nyerítésnek hangzott, nem hogy Neki. – Szereted, ha a nők lehordanak mindennek, és akadékoskodnak veled?

- Tudod, – egy pillanatra elhallgatott, mintha ízlelgette volna a következő szavakat – izgató volt a dühöd.

Nem tagadom, hogy meglepődtem a szavain. Nem, nem rökönyödtem meg azon, amit mondott, se nem tartottam egy aberrált perverznek, egyszerűen csak elindított bennem valamit. Elindított… oh nem, beindított.

- Erre ne akard, hogy válaszoljak!

- De, kérlek. Azt akarom, hogy őszinte legyél, úgy ahogy eddig is.

- Ez… ez nem lenne telefontéma – vágtam rá azonnal. Ne kísértsd a sorsot, ne kísértsd a sorsot!

- Nem szereted a telefon szexet?

Akárhogy is megilletődtem a kérdésén, nem tudtam nem nevetni.

- Szeretem… de. Uh, pont most és pont Veled kell ezt megbeszélnem?

- Miért is ne? Tudod, csak Bill vagyok, a messze szomszédból, semmi több.

- Tudom, de…

És elhallgattam. Nem találtam megfelelő szavakat erre a helyzetre, szerencsétlenségemre Ő mégis talált.

- Mi van rajtad?

- Tessék? – újfent a mosdóhoz siettem, hogy most már ne csak a csuklóm, de az arcom is felfrissítsem.

- Milyen ruha van rajtad az üzleti vacsorán?

- Nem hiszem, hogy érdekelne – néztem végig egyenes szabású  kisfeketémen.

- Oh, dehogy nem! – kacaja mintha végig simított volna a gerincemen, olyan érzést váltott ki belőlem.

Akartam ezt a játékot, nagyon is.

- Merről kezdjem? Alulról, vagy felülről?

- Felülről – szinte hallani lehetett, ahogy nagyot nyel a vonal túlsó végén.

- Egy ujjatlan, V kivágású fekete selyemruha, ejtett vállakkal és kivágott hát résszel.

- Uhm, tovább!

- Térd fölött ér, néhány centivel.

- Harisnya?

- Augusztus végén harisnya? – resteltem magam, amiért kinevettem – Nem, csupasz lábak.

- Cipő?

- Fekete Christian Louboutin.

- Remek ízlés. Tovább… mert ugye van tovább?

- Csak nem gondoltad, hogy bugyi nélkül jövök el egy vacsorára?

- Szóval melltartó nincs rajtad. – konstatálta nem is figyelve előző mondatomra.

- A bugyi nem is érdekel?

- Ne csináld, Ann…

Megfeszült a testem. Most először ejtette ki a nevem, úgy éreztem, hogy ott, abban a pillanatban cseppfolyós halmazállapotú leszek. Túlzok, tudom, de Istenem!

- Ann, jól vagy?

Hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy ki is kopogott be a kis mosdóba. Vajon mióta állt ott Kevin?

- Most le kell tennem, szia! – meg sem várva válaszát nyomtam ki a  piros gombot, hogy azonnal ajtót nyitva Kevin elé állhassak.

Nem kérdezősködött, helyette visszavezetett az asztalhoz, és egy újabb pohár pezsgőt töltve nekem folytatta a csevegést az ismerőseivel.

És, hogy Én mit csináltam? Forrtam a vágytól, bizsergett mindenem, miközben vadul szidtam magam, amiért ilyen játékba belementem. Most mit gondolhat Rólam?

"Sajnálom!!! Sosem viselkedem így! Olyan irreálisnak tűnhet Neked minden."

Egyszer csak ez az üzenetet fogadott a mobil telefonomon. Tőle .

" Semmit sem kell sajnálnod!"

" Dehogy nem.... egy kicsit elragadtattam magam!!!!!!!"

Nem tudtam elrejteni a szám sarkában megbújó mosolyt, de Istenemre legyen szólva, próbálkoztam.

" Én is... :$"

" Örülök Neki... mármint, hogy... kérlek, értsd meg ennyiből is, haha :-) :-)"

" Megértem Bill, ne félj! :)"

" Mikor hallhatlak újra?"

Azt hiszem, hogy ott, abban a pillanatban végleg belopta magát a szívembe.

"A hangomra izgulsz, ugye? :D :D"

Talán csak leplezni akartam a bennem megbújó érzéseket, esetleg újfent ki akartam csalogatni az állatot belőle; nem tudom, csak azt, hogy máris elküldtem ezt az üzenetet.

" Nem is tudod, mennyire!!!"

Most, hogy csak poénból szánta-e, vagy így is gondoltam, fogalmam sincs. De nem akartam firtatni, már csak magam miatt is.

" Reggel 8-tól 4-ig hívhatsz! Akkor van munkaidőm!"

" És pont akkor zavarhatlak? hahaha :-)"

Nem akartam azt írni válaszként, hogy este a barátommal vagyok, így csak vártam néhány pillanatig. Hogy mire, azt én sem tudom.

" Akkor holnap is szeretnélek felhívni, ha nem baj!"

" Nem baj, szeretném is, ha felhívnál!"

Azon az este már nem írtunk többet egymásnak.

5.

„ Szia!

Sajnálom a bizonytalanságom, vagy az esetleges hitetlenkedésem, de nem tudom elhinni, hogy Te vagy az! Nem lehetek ennyire naiv 25 évesen! Szeretném azt hinni, hogy Te vagy, de valahogy mindig meginogok.

Köszönöm, hogy válaszoltál – vagy valaki válaszolt a levelemre -, igaz, amit benne írtál. Fontos nekem az a valaki, akire gondoltam, igen, nagyon is fontos…

De nem is akarlak ezzel traktálni, bocsánat, hogy a levelem nem a megfelelő személynél kötött ki.

Utólag is bocsánat a zavarásért, A.”

***

Mindkét barátnőm győzött. Gis azért, mert írtam válasz levelet, Jane pedig azért, mert nem lovaltam magam semmilyen idétlen álomba. Minden egyes újabb nappal úgy éreztem, hogy jól döntöttem. Mind magammal szemben, mind a lányokkal szemben. És talán Kevin-nel szemben is, hisz ahogy kezdett lecsengeni bennem az iránta érzett közömbösség, úgy találtam újra rá. Tudom, hogy szánalmasan viselkedtem vele, de akkor láttam be, hogy mit is jelent nekem, mikor a majd két hetes szünetem után egy bántó szó, vagy cinikus megjegyzés nélkül hagyta, hogy hozzábújjak az ágyban, majd egy apró csókot adva a szájára jól magamhoz öleljem. Ez hiányzott már.

***

Annyira zaklatott vagyok. Megint. Újra. Miatta. Vajon tényleg miatta? Nem tudom a választ, csak azt, hogy kaptam egy újabb üzenetet. Egy kicsit könnyedebb hangvételű, ám de hosszabb üzenetet.

„ Hi :-)

Nem hiszed el, hogy Én vagyok az, Bill? De hisz az Én címemre írtál, haha :-D Ne félj, nem törték fel az e-mail címem és Te nálad sem garázdálkodnak, Én vagyok az!!! Nagyon hízelgő volt olvasni, amit írtál, ilyet nő még nem írt nekem, bármennyire is furcsa. De nagyon jó érzés volt olvasni!!!

Várom mihamarabbi leveled és ne kételkedj bennem!!! :-)”

Ezt írta. Egyszer csak felbukkant és ismét mindent felborított bennem. A rendes kerékvágásba visszarendeződött életem újra a feje tetejére állt. Annyira akartam hinni ebben az egészben, úgy akartam, hogy Ő legyen a levél feladója; hogy újból elkezdtem Róla álmodozni. Ez már beteges volt, később már Én is beláttam.

A két barátnőm mit sem sejtve az új levélről hívott el teázni, vásárolni, beszélgetni, úgy ahogy ezt addig is tettük. Bár Kevin felé újfent megváltozott minden érzésem, ezt mégsem mutattam ki. Nem tudtam és nem is akartam újra fájdalmat okozni neki, csakis azért, mert nem tudok egy helyzetet kezelni. S míg Ő csókolva kényeztetett úgy, mintha mi sem történt volna velem, addig én fogaim összeszorítva tűrtem. Tűrtem, mert nem volt vér a pucámban, hogy végre a sarkamra álljak és meghozzak egy döntést. Azt, hogy végleg felhagyok ezzel a játékkal.

***

„Szia!

Utoljára írok neked. Nem szeretnék magyarázkodni a miértekről, egyszerűen csak így kell tennem. Ne haragudj, bárki is vagy, hogy nem hiszek neked, benned; de azt hiszem, Te is ugyanígy tennél a helyemben.

Viszlát!”

És mintha valaki onnan fentről figyelt volna, néhány percen belül egy újabb üzenetet kaptam. Te jó ég, online van!

„Hello!

Őszinte legyek Veled? Egy kicsit örülök, hogy nem vagy naiv és könnyen vezethető. Ez tetszik, de kérlek, higgy nekem, Én vagyok az. Tudod mit? Add meg a telefonszámod és felhívlak, hogy el hidd! Na??? :-)”

Éreztem, hogy a gyomrom émelyegni kezd és valami furcsa, torokszorító érzés lep el. Zakatolt a szívem, nem kellett megérintenem a csuklóm, hogy tudjam, percenként 200-at ver.

„ Ne játssz Velem!”

Csak ennyit tudtam válaszként írni. Se többet, se kevesebbet!

„ Kérem a számod!!!”

Az érzéseim hirtelen az ellenkezőjére változtak. Már követelőzne is?

„ Még mit nem! Ki vagy Te, hogy csak úgy elkéred a telefonszámom?!”

„ Öhm, Bill Kaulitz? :-)”

„ Ne mosolyogj, bárki is vagy!!!”

„ Pedig hidd el, mosolyogni való ez a helyzet, hahaha :-) :-) :-)”

„ Örülök, hogy ilyen jót tudsz mulatni, de én ebből nem kérek! Nem kell, hogy vadidegen emberek kéjes, undorító lihegésére keljek hajnalok hajnalán!”

„ Nagyon édes vagy!!! De nem szokásom vad idegen nőket a nyögéseimmel traktálni. Nem mindenki érdemli ki.”

„ Felfuvalkodott hólyag!”

„ Hahaha :-D Ezt még sosem mondták Rám, de köszönöm! Bóknak veszem!!!”

„ Vedd aminek akarod, engem nem érdekel! Te jó ég, egy vadidegennel levelezek!!!”

„ Nem vagyok idegen Neked!!!!”

„ Dehogy nem.”

„ Nem értem adnál fel mindent???”

Hirtelen megálltak az ujjaim a billentyűzeten. Irtó dühös voltam magamra, hogy egy vadidegen így kitudott hozni a sodromból.

„ De tudod mit? Én is nyitok feléd, hogy lásd, tényleg az vagyok, akinek nem hiszel. Ilyet még életemben nem tettem, örülnék, ha nem élnél vissza vele! +1-701-234-2377”

„ Ez már több a soknál!!! Még azt akarod, hogy az ÉN számlámat terhelje egy amerikai hívás??? Korán keltél fel ehhez, Öcsi!!!”

Nem tudtam tovább türtőztetni magam, olyan méreg szállt meg, hogy szinte a körömlakk is lekopott a körmeim végéről, úgy pötyögtem a levelezőtársamnak. Nem, Bill nem lehet egy ilyen arrogáns alak!!!

„ Makacs egy nő vagy, az egyszer már biztos! :-) :-) De nem baj, az ilyeneket jó megszelídíteni.”

„ Menj a picsába, Te hülye bunkó!” Nem vagyok kíváncsi a kiélt vén fejedre és a sóvárgó üzeneteidre. Le merném fogadni, hogy egy sörhasú, talpig szőr ember vagy, szádban egy szál cigivel, jobb kezedben pedig egy sörös üveggel. A másik kezedről már nincs gyomrom írni!”

„ Istenem, ilyen szórakoztató nővel még életemben nem találkoztam!!! :-) Csak hogy reagáljak a kis kitörésedre, igen, cigi van a számban, a sörösüveg mellettem van az asztalon, de a kezeim szigorúan az asztallap felett vannak. A talpig szőr ember megnevezésen pedig egyenesen felháborodtam, mert az igaz, hogy imádok borostás lenni, na de azért kérem szépen! 21. századi pasi vagyok!!! Borotválom magam ott, ahol kell!!!”

Akár mennyire is feldúlt voltam a titkos kis levelezőtársam miatt egy jóleső mosoly bujkált a szám sarkában.  Jó humora van. Több percbe is beletelt, míg le tudtam nyugtatni magam. De ez idő alatt is kaptam egy üzenetet.

„ Nem kell bocsánatot kérned, ha azért nem válaszolsz, mert nem tudod meglépni! ;-)”

A kaján vigyorom savanyú grimaszba csapott át.

„ Te tapló!!!!!!”

„ Na kislány, egy hívást csak! Ígérem, hogy Rám csaphatod, ha mégsem az vagyok, akinek hiszel!!!”

„ Nem vagyok kislány, és NEM HÍVLAK FEL!!!”

„ Bocsánat, igazad van; ez a viselkedés egy vadmacskára utal. Miauu hahaha :-P Amúgy meg, miért nem hagysz itt a francba, ha idegesítelek és nem is hiszel nekem? Nem akarom rabolni a drága időd, Cica.”

Ennyi kellett, hogy az a bizonyos ténylegesen és véglegesen elöntse az agyam. Tajtékozva felkaptam a mobiltelefonom és nem is gondolkodva erőszakosan bepötyögtem a megadott számot. Most megkapod a magadét!

- Halo! Itt Bill Kaulitz!

4.

Ezer különböző érzés kapott el, mikor megpillantottam a válaszlevelet. Tőle. Egyszerre voltam rémült és sokkos állapotban, a meglepettség és a kíváncsiság még csak ezután következett. A józan eszem már rég elhagyott, pedig szükségem lett volna rá, hogy felismerjem, csak átverés az egész, esetleg egy rossz vicc és nincs is szó másról, minthogy valaki feltörte a postafiókom és Bill nevében írogat. Nem. A józan ész helyett egy ösztönös érzés volt bennem, tudtam, hogy Ő az. Éreztem.

- Most már egy kicsit jobb színed van – Kevin hirtelen a karjaiba kapott és meg sem állt a franciaágyunkig. Hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy mi fog folytatódni ahelyett, amit valójában szeretnék. Elolvasni a levelet.

- Kevin, nem érzem jól magam – súgtam halkan, elfordítva a fejem tőle. Erősen meredtem egy adott pontra a szobánkban, miközben azért imádkoztam, hogy most az egyszer hagyjon békén.

- Meggyógyítlak, ne félj.

- De a szexhez… - kezdtem volna bele, mutatóujját azonban ajkaimra nyomta. Sosem szerettem, ha elhallgattatott.

- Nem erőltetem a szexet, csak hagy kényeztesselek egy kicsit.

Ebben már nem tudtam kivetni valót találni, talán ha minél előbb végzünk, annál hamarabb elalszik, Én pedig végre elolvashatom a levelet. Mert az biztos, hogy ha kell, hajnalok hajnalán is felkelek azért, hogy megtudjam, mit is írt a levélben.

Körülbelül fél órás érzéki kényeztetést követően – számára biztos az volt, és talán nekem is az lett volna, ha folyton nem csak Bill jár az eszemben -, karjaiba húzott és lassan álomba szenderedett. Mintha tudta volna, hogy ki akarok osonni mellőle, erősen fogta a karjaim, még álmában is szorított magához. Talán hajnali két-három óra lehetett, mikor megéreztem, ahogy a felkaromon gyengül a szorítás majd ujjait önkéntelenül is lefejtvén Rólam szabadjára enged. Óvatosan, minden egyes mozdulatomra odafigyelve kikeltem az ágyból, hogy a még mindig bekapcsolt állapotban lévő laptopomat a nappaliba vigyem. Halkan leültem a sarokban lévő fotelbe, majd ölembe véve a gépet egy pillanatra lehunytam a szemem. Annyi minden kavargott bennem, egyszerre voltam kíváncsi és ideges; sosem szerettem, ha nem tudtam, mi vár Rám egy adott helyzetben.

Erősen remegő ujjakkal és torkomban zakatoló szívvel megnyitottam a legfelső üzenetet. Ami már az első pillanatban feltűnt az az volt, hogy nagyon tömör, 2-3 mondatos üzenet volt az egész. Kezdjek megijedni? Nem is kezdtem találgatásokba ezt illetően, helyette inkább olvasni kezdtem.

„ Hi :-)

Érdekes, amit írtál!!! Nem tudom, Én, hogy cselekednék egy ilyen helyzetben, de ha Te úgy érzed, hogy valakiért feladnál mindent, az sokat jelenthet Neked. És ami valakinek sokat jelent, az sosem szánni való.

B.”

Ennyi volt az egész levél. Többször is átfutottam a szememmel, hogy újra megbizonyosodjak arról, valóban jól olvastam-e minden szót, mondatot; majd kezdődhetett az elemzés. Én egy ilyen furcsa nő vagyok, aki kielemez minden egyes apró gondolatot. Bár ez a latolgatás váratott egy kicsit magára, hisz az, ami bennem lejátszódott, valami leírhatatlan volt. Sosem éreztem még ilyen adrenalin löketet a testemben. Az a néhány sor olyan magabiztosságot és hitet adott, amiről eddig még csak álmodozni sem mertem. Ennyi lett volna az egész, hogy kapcsolatba lépjek vele? Ennyire könnyű lett volna évekkel korábban is megkérdezni? Muszáj voltam lenyugodni és túl tennem magam ezen az érzelmi sokkon, mert ez az volt, egy hatalmas örömbomba.

Gyorsan felálltam, hogy a konyhába lépve egy pohár vizet töltsek magamnak. Muszáj volt valamivel csillapítanom a torkomat kaparó szárazságot. Épp az utolsó kortyot ittam volna, mikor halk botorkálást hallottam magam mögül. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy Kevin felébredt és nem látva maga mellett a keresésemre indult.

- Nem bírsz aludni? – jött a halk, rekedtes kérdés, majd egy nyakra puszi követte. Kivette az ujjaim közül a poharat, majd lehörpintette a maradék vizet. Ezt is utálom Tőle.

- Nem. Melegem volt egy kicsit és kijöttem inni – feleltem, majd visszavéve tőle a poharat a mosogatóba helyeztem.

Még állt ott néhány pillanatig, majd követett a hálószoba felé. Tudtam, hogy már nem lesz lehetőségem visszaírnom Bill-nek, hisz Kevin azonnal, ahogy befeküdt mellém szorosan hozzám bújt, majd arcát nyakamba mélyesztve hangosan szuszogni kezdett. Oh, hogy bír aludni egy ilyen éjszakán?

***

Szégyenkezve ugyan, de be kell vallanom, hogy a kezdeti jókedvem a beérkező üzenetet követő napokban jelentősen alább hagyott. Nem válaszoltam a levelére. Még. Nem tudtam, mit tegyek. Olyan irreális volt minden. Az eszem valahogy újra s újra azt kántálta, hogy ez az egész csak egy vicc. Valószínűleg feltörték az e-mail címét – manapság ez már sec-perc alatt történik -, és most valahol a világban jól szórakozik rajtam néhány tinédzser, hogy a nénit milyen jól beetették. A néni használhatatlan volt az utóbbi napokban, mind barátilag, mind szeretőileg. A Jane-nel és Giselle-lel való találkozóimat sorra lemondtam hivatkozva néhány átlátszó, bugyuta ürügyre, pedig tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha elmondanám nekik, hisz biztos tudnának segíteni a döntésben; de túl gyenge voltam még ahhoz, hogy bevalljam nekik. Nem akartam, hogy Ők is kínjukban nevessenek rajtam, úgy, ahogy néha Én is tettem, mikor magam maradtam. A szeretői kötelességeimről pedig már ne is beszéljünk. Nem kívántam Kevin-t. Folyton csak Bill járt az eszemben, és az, miként is oldjam meg ezt a dolgot. Teljesen lekötött. Nem akartam, hogy esetleg egy orgazmus alkalmával a hőn áhított férfi nevét nyögjem a füleibe. Milyen kínos lenne, Te Úr Isten! Így inkább az ágybeli dolgokat is hagytam. Egyszer a fejemet fájlaltam a nagy meleg miatt, máskor a menzeszemre panaszkodtam, harmadszor pedig egy kis veszekedésből fakadóan jegeltem a szex témát. Én nem vagyok az a típusú nő, aki mérgében dühösen a férfinek ugrik és egy békülős szexszel mindent elintéz. Nem. Ez nem így megy nálam. Nagyon nem.

***

Már a második hét is eltelt a levél érkezése óta, mikor úgy éreztem, túlléptem ezen a kis átverésen. Már Én kezdeményeztem a lányokkal való találkozást, habár Kevin-nél még nem így történt. Az élet azt a részét tekintve passzív voltam, nagyon passzív. Magam számára is meglepő volt, hisz amíg korábban éhes kiscicaként doromboltam neki esténként egy kis cirógatásért, addig ezeken az estéken csak feküdtem, mint egy darab fa. Néha el is öntött az undor magam iránt, hogy milyen kiszolgáltatva hagyom, hagy csináljon velem, amit akar; de nem tudtam mit tenni. Nem akartam Őt és kész. Vagyis nem Őt akartam.

Egy másik férfit akartam, de nagyon. Egyre jobban. Érezni akartam, ahogy a vékony mégis szálkás, izmos teste a falnak lök, miközben vastag ajkai az enyémek után kutatnak. Azt szerettem volna, ha minden egyes tetoválását végig csókolhattam volna, és eljátszadozhattam volna a mellbimbójában lévő piercinggel. Oh, hányszor képzelődtem Én ezekről a dolgokról, de nem csak az elmúlt napokban, hanem a kamasz koromban is. Te jó ég, mit vált ki belőlem még ennyi év eltelte után is!

***

Egy csütörtöki napot írtunk. Épp az almám rágcsálva vártam, hogy Kevin visszaérjen egy találkozóról, mikor ismét egy nem várt dolog fogadott. Ámulatomban ki is esett az alma az ujjaim közül és messze gurult tőlem, de nem igazán aggatott. Annál most sokkal jobban lekötötte a figyelmem valami.

„ Hello :-)

Lehet, hogy nem kaptad meg az üzenetem, és azért nem tudtál rá válaszolni, ezért újból elküldöm!!!

„Hi :-)

Érdekes, amit írtál!!! Nem tudom, Én, hogy cselekednék egy ilyen helyzetben, de ha Te úgy érzed, hogy valakiért feladnál mindent, az sokat jelenthet Neked. És ami valakinek sokat jelent, az sosem szánni való.

B.”

Most már nem bírom magamban tartani. Muszáj elmondanom a lányoknak, még ha tudom is, hogy két teljesen különböző véleményt fogok kapni. Jane arra fog kérni, ne írjak vissza Bill-nek, Giselle pedig arra, hogy ne hagyjam ki ezt a lehetőséget. Tudom, hogy mindketten féltenek a maguk módján, Jane attól, hogy belelovalva magam egy álommesébe egyszer csak felébredek és semmi más nem fog várni, mint a szürke valóság; Giselle pedig attól, hogy nem válaszolván a levélre még sokáig fogom emészteni magam. Mindkettejük viselkedését megérteném…

***

- Gyerünk csajszi, mi az a nagyon fontos dolog, amiért Nekem szombat este itthon kell ülnöm?

Egy kellemes, nyugodt szombat estén terveztem elmondani nekik. Mindhárman összegyűltünk Giselle lakásában, hogy 3 kisebb méretű pizza és bor mellett kitárgyaljuk a héten történt eseményeket.

- Kerülgessen a forró kását, vagy vágjak a közepébe? – kérdésem kínos vicsorgásba torkollott.

- Tudod babám, csak In medias Res. ("a dolgok közepébe vágva")

Bólintottam Gis-nek, majd Jane-re pillantottam. Ő – mintha mindenről tudna már -, rosszallva nézett Rám. Nagyot nyeltem.

- Írtam Bill-nek.

Mindkettejük válasza csak egy Oh volt, míg Jane-é lemondó, addig Giselle-é örömteli.

3.

Lakásunk csendes magányában ültünk, épp a szombat esti vacsoránkhoz készülődtünk. Jane szorgosan serénykedett mellettem – paprikát és paradicsomot mosott a salátához -, Giselle pedig egy pohárka vörösbort kortyolgatott. Valami kis afférjáról csacsogott a munkahelyén – igen, a sportoló pasival ennyi volt -, én mégsem figyeltem Rá. Hosszú napok óta az jár a fejemben, hogy is tudassam velük az ötletem. Az elmebeteg ötletem. Mert ez az, már belátom én is. De egyszerűen meg akarom tenni, még ha barátnőimtől csak egy szánakozó mosolyt, esetleg kacagást is fogok kapni. Muszáj tudnom a választ a már oly' rég óta bennem szunnyadó kérdésre.

- Lányok! – kicsit hangosabban megköszörültem a torkom és feléjük fordultam. Jane letette a kezében lévő zöldségeket és jelentőségteljesen Rám pillantott – Ő mindig érzi, ha komoly dologról akarok beszélni -, Gis pedig ajkait harapdálva maga alá húzta a lábait a széken. – Bill-ről szeretnék beszélni.

- Oh – Giselle szemöldöke azonnal megemelkedett, majd kacéran kidugta a nyelvét a fogai elé. Jó pasinak tartotta.

- Szeretnék írni neki egy e-mailt.

- Tessék? – Jane közelebb lépett hozzám és karba tette a kezeit. – Mégis mit?

- Azt… azt még nem tudom – feleltem, pedig tudtam, hogy ne tudtam volna. Csak még nem volt bátorságom elmondani nekik.

- És mit vársz ettől az egésztől? Ann, kérlek, ne ringasd magad kósza álmokba – felelt tartózkodással a hangjában Jane.

- Hogy mit várok ettől az egésztől?

Most mondtam volna, hogy ha válaszol, akkor… nem, nem mondom el. Elég lesz akkor tudniuk, ha esetleg reagál Rá.

- Mindegy is, hagyjuk lányok! – legyintettem, és visszafordultam a gáztűzhelyhez.

- Ann, Én csak annyit mondok, ha van lehetőséged, kapd el.

- Hidd el Gis, semmire sem vágyok jobban – nevetve  rányújtottam a nyelvem, majd folytattam a főzést.

***

Oké. Van egy kis időm. Körbepillantottam, majd örömmel fogadtam, hogy senki sincs a közelemben. Mindenki ebéd szüneten van, Kevin pedig irodán kívül. Az elmúlt napokban többször is elbizonytalanodtam az ötletemet illetően, egy hang mégis arra sarkalt, hogy próbáljam meg, hisz nincs vesztenivalóm. Igazán nincs.

Megnyitottam a levelezéseim, majd fellélegeztem, hogy nincs új bejövő üzenetem, amire válaszolnom kellene. Így legalább csak erre kell koncentrálnom.

„Kedves Bill!”

Nem, ez így túl személyes.

„Bill!”

Nem, ez sem jó!

Talán nem is kellene megszólítás, csupán csak a közepébe vágni és kész, ennyi? Nem tudom, leírom és megnézzük, hogy fest.

„Ha egy nő, azt mondaná neked, hogy Érted mindent feladna, akkor, hogy tekintenél Rá? Szánakozva, vagy érdeklődve? A. "

Nem is érdekelt, hogy újra olvasom-e, elköszönök-e tőle, egyszerűen csak beírtam az ismert e-mail címet, és már küldtem is. Hát ennyi volt.

Természetesen, ahogy teltek az órák úgy tudatosult újra s újra bennem, hogy ennek egy cseppnyi értelme sem volt. Kezdjük ott, hogy az a cím lehet, hogy álcím. Folytassuk azzal, hogy ha az a cím az övé is lenne, mi garancia van arra, hogy meg is találná az enyémet a több ezer levél között? Miért pont az enyémet nézné meg? Továbbá, miért válaszolna egy ilyen kérdésre? Már magam számára is szánalmas egy lépés volt. De megtettem, és legalább nem gyötör az a tudat, hogy miért nem léptem meg.

***

Hosszú hetek teltek el a levelem óta. Természetesen nem kaptam választ, de  hogy őszinte legyek, nem is számítottam Rá. Néhány percig-pillanatig álmodoztam, de valami mindig visszahúzott a földre. De nem is baj. Egyszer olvastam egy idézetet, de sajnos nem tudom, kitől szólt: „ Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz; akkor szeresd azt, akivel vagy!” Milyen igaz! Nem lehetek azzal, akivel szeretnék – Bill-el; ezért szeressem azt, akivel vagyok – Kevin-nel. Próbálom újra és újra kántálni ezeket a szavakat, ha újfent elkap az álmodozás és úgy érzem van hatása. Egyik napról a másikra más szemmel kezdtem Kevin-re nézni. Nem a negatív tulajdonságai kerültek előtérbe, hanem inkább a pozitívak. Hihetetlenül sokat jelentett az, hogy kimutatja, mennyire is szeret, illetve bizonyítja, hogy fontos vagyok neki. Tudja, hogy szükségem van ezekre a visszaigazolásokra ahhoz, hogy egész legyek, hogy legyen önbizalmam és megbecsülve érezzem magam.

Egy-egy ilyen kedveskedős eset után úgy éreztem, nekem is adnom kell valamit. Aznap délután vettem néhány nagyon finom illatgyertyát és illóolajat. Bár nem nagyon szereti az ilyesfajta dolgokat, a masszázsomra még sem tudott nemet mondani. Fáradt teste azonnal megadta magát az ujjaimnak, szinte minden izma elernyedt és átadta magát a kényeztetésemnek. Először a nyakát masszíroztam át az ujjbegyeimmel, majd a vállain keresztül a lapockáin és a gerincén szántottam végig. Picit lejjebb csúsztam a lábain, hogy játékosan beleharaphassak az oldalába. Ő csak nevetve ficánkolt egyet, majd azonnal a hátára fordult. Hatalmas szemeket meresztettem Rá, és hápogva kértem számon, miért is fordult meg, mikor még csak most jött volna a legjobb rész.

- Most én hagy szolgáljam ki magam – kérte buja tekintettel, s erősen markoló ujjakkal.

Nem tudtam ellent mondani neki, hagytam, ujjai hagy furakodjanak hálóingem alá, hogy végre egy jóízűt dorombolhassak. Egyre jobban belemelegedtünk egymás kényeztetésébe, mikor hirtelen megszólalt a telefonja. Csalódottan Rá néztem, mire Ő bocsánatkérően kicsúszott alólam és elszökellt a nappaliban lévő mobiljáért. Hangosan fújva felálltam, majd elsétáltam a kis asztalon lévő laptop-omig, hogy addig is bezárjam a levelezéseim; azonban egy nem várt dolog fogadott. Éreztem, ahogy minden vér kiszalad a testemből és hirtelen megszédülve a székemnek esek. Kevin épp akkor ért vissza, s látva engem azonnal mellém sietett és átölelt a karjaival. Nem tudtam válaszolni a hogylétemre vonatkozó kérdéseire, helyette csak hitetlenkedve megráztam a fejem, miközben arcomra furcsa mosoly ült ki. Hát mégis csak Rám cáfolt az élet…

2.
 

15 éves korom előtt megismertem egy fiút. Egyik nap még nélküle éltem, a másik napon pedig már ott volt minden gondolatomban. Nem tudtam elszakadni a tudattól, hogy van nekem, attól eltekintve, hogy távol  voltunk egymástól. Elég volt Rá néznem, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Korához képest sokkal érettebben nyilvánult meg, mint a korabeliek. A külsejében volt valami vadság, mosolyában báj, fellépésében pedig egy bódító hatás, amitől nem igazán tudtam szabadulni. Ez a furcsa egyveleg egy olyan köteléket alakított ki közte és köztem, ami az évek során egyszer sem halványult meg. Hosszú évek után is még lázba tudtam jönni egy-egy mosolyától, attól, ahogy vastag alsó ajka elvált a felsőtől és szabályos fogsora előbukkant rózsaszín ínyei között. A baba arca hosszú évekig a névjegye volt, még én magam sem – aki jó fantáziával van megáldva -, tudtam elképzelni, milyen lesz, ha igazán férfiasodni fog, de egy nap minden addigi álomkép valóssá vált és a selymes arcán apró, néhány napos borosta kezdett feltűnni. Nem ódszkodtam az új külsejétől, hisz ez az élet velejárója volt, hogy az addig édes kisfiúból egyszer egy vérlázítóan dögös pasi, férfi lesz.

Nekem ez a férfi jelentette és bátran ki merem állítani, hogy még jelenti is a biztonságot, természetesen egy bizonyos mértékig. Az érzéseimet iránta csak azok érthetik, akik hasonló cipőben járnak, hisz csak Ők tudják leírni azt a hátborzongató érzést, ami akkor árad szét a testünkben, amikor magabiztosan, azzal a régi csillogással a szemeiben megpillantjuk, és azt kívánjuk: Oh, csak egyszer találkozhatnék vele. Hogy nem mondtam el, kiről is beszélek? Bill Kaulitz-ról.

***

- Na, kinek készített reggelit a nagyon jó képű, és ultra kedves Kevin?

Halk, negédes szuszogásra ébredtem egy reggel. Éreztem, ahogy fülembe óvatosan belesóhajtanak, majd két puszit nyomva a fülem mögötti területre elkábítanak.

- Nem tán az én nagyképű, arrogáns Kevin-em? – nevetve hagytam, hogy nyelvével tovább csikizze  a fülemnél lévő területet.

- De, de. Az a Kevin van itt, aki csak az a Ő kedvese kedvéért ilyen házias, más miatt egy millimétert sem mozdulna meg.

Bár tudtam, hogy poénból mond minden egyes szót, Kevin mégis ilyen volt. Jó szívű ahhoz, akit imád, és arrogáns azzal, akit egy kicsit sem kedvel. De végül is, ezen nincs mit felróni, az emberek többsége így van összeszerelve, hogy kedveskedjen annak, akit szeret és legyen tartózkodó azzal, akit nem ismer. Bár néha Kevin azokkal is arrogáns és lekezelő volt, akiket szeretet; bár egyetlen mentsége volt ezen viselkedésére, hogy mindig tudott bocsánatot kérni.

- Mi jót csinálsz ma?

Kevin egy ingatlan közvetítő céget vezet. Eredetileg az édesapjáé volt, de Ő kinőve a cég kereteit fiának adta a kisebb falatot, hogy Ő új fába vágva fejszéjét nagyobb beruházásba kezdhessen. Kevin eleinte neheztelt Rá, amiért csak a maradékot kapta, de végül belátta, hogy pályakezdőként ezt sem kis feladat ellátni. Így csöppent be a nagyok sarkos világába, ahol az ész, a megnyerő fellépés és a néha kemény viselkedési mód kötelező volt. Az azonban sosem volt kötelező, hogy haza is hozza őket…

- Attól függ, hogy mit óhajt az én Ann-em. Maradjak itthon, vagy esetleg húzzam el a belem és növeljem a bevételünk?

- Talán most lemondok az anyagiakról, szeretnék mást kicsikarni belőled.

Pajkosan megnyaltam az ajkaim, szinte már éreztem is a levegővételeiből, hogy mindenre rájött. Sietősen elhúzódott a nyakamtól és a szemeimbe nézett. Csak egyet kellett bólintanom, hogy testével már is teljesen maga alá vonjon.

***

- Kicsim, hol az arany nyakkendőtűm? Tudod, amit karácsonyra kaptam.

Hallottam, amint engem szólít, az agyamig valahogy még sem jutott el, hogy fel kellene állnom és oda kellene adnom az egyik komód fiókjából az említett tűt. Most valahogy más kötött le a figyelmem. Valaki más.

Egyre többször gondolok Rá. Nem úgy értem, hogy egyszer csak elfelejtettem volna, és most újra eszembe jutna, hanem úgy az átlagosnál is többet. Pedig nem kellene, egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert nem szeretem. Nem szeretek Rá gondolni, hisz akkor egy teljesen más világba kerülök, amit Kevin azonnal észre is vesz és néhány csípős megjegyzéssel elveszi minden kedvem az álmodozástól. Tudja, hogy mennyit jelentett/jelent nekem az a férfi – A FÉRFI -, néha mégis elfelejti és olyan szavakkal illeti, ami általában vitákat szít. Tudom, hogy egy ilyen volumenű dolog miatt nem szabadna hajba kapunk, de nem tudok mi tenni, ha rosszul esik és irritál ha úgy beszélnek Róla.

- Egy pillanat és viszem – kiáltottam el magam, majd az előszobába sétáltam és a tükrös szekrény fiókjából előhalászva a kis bársony dobozt besiettem a hálónkba. Kevin-en már egy újonnan vásárolt Calvin Klein öltöny volt, alatta egy hófehér ing, felette pedig egy elegáns nyakkendő, amiről már csak a nyakkendőtű hiányzott.

- Ne várj meg Kicsim, nem tudom meddig fog tartani az üzleti vacsi. Csókollak, légy jó, mert tudod, nélkülem nem rosszalkodhatsz.

Bugyuta, már oly' jól ismert elköszönésén én csak elnevettem magam, majd egy utolsó csókkal elváltunk egymástól. Miután végig néztem, ahogy beül az Audi-jába és elhajt, szorosabban összefogtam magamon a köntösöm masniját és beljebb sétáltam a lakásba. Lekapcsoltam a kertben és előszobában égő villanyokat, majd a nappalin keresztül a hálónk felé indultam.; egy pillanatra mégis megtorpantam, s visszafordulva egy képhez egy puszit adtam a mutatóujjamra, a képre nyomtam azt és így szóltam: Szép álmokat, Bill.

Ez az egyetlen furcsa rituálém volt Bill-hez kapcsolódóan, oké, még egy, ha nagyon zizi voltam, akkor egy apró kis puszit is nyomtam a bekeretezett fényképére, de ahhoz már tényleg valami furcsaságnak kellett történnie Velem. Vicces lett volna, ha épp egy olyan alkalommal kap rajta Kevin. Számtalanszor elképzeltem már az arckifejezését, ahogy sápadttá válik az amúgy kellemesen barna arcbőre, az ajkai szétválnak, a hatalmas mandula vágású szemei pedig kigúvadnak. Ezen gondolat hatására mindig hangosan felkacagtam, majd legyintettem egyet és lezártam magamban a témát.

***

Nem tudtam, hogy hozzam fel nekik a témát. Tudták, hogy mit érzek iránta, de mégis. Hogy kezdjek bele? ”Figyi csajok, emlékeztek arra, hogy még tizenvalahány éves koromban mit tettem volna meg Bill-ért?” Nem biztos, hogy emlékeznének, de ha mégis, akkor is azt mondanák, főleg Giselle, hogy: Oh, akkor még milyen kis csitri voltál, Drágám! Nem tudok mit tenni, most is csitri lennék. Csitri lennék abban az értelemben, hogy nem kellene munkába mennem hétköznap – szeretem a munkám, Kevin alkalmazottjaként mégsem szeretném sokáig ott vesztegetni az időm, kicsit megalázó -, örülnék, ha az lenne az egyedüli dolgom, hogy suli után haza menjek, ha kell tanuljak, és végre elmerülhessek az én kis világomban. Abban a világban, ahol Ő is ott van. Tudom, hogy 25 éves létemre nem egy elképzelt idol menedékét kellene keresnem, hanem egy húsvér férfiét, de nem tudok mit tenni az ellen, ha néha elmenekülnék Kevin elől. Hozzá.

Mint például az utóbbi vitánk után is. Nem szeretem, ha rajtam tölti ki a mérgét, csak azért, mert épp én vagyok kéznél. Természetes, hogy próbálok higgadt maradni, hisz nem könnyű munka, amit csinál; azt mégsem tudom elviselni, ha indokolatlanul én vagyok a rossz. Mert ugye, ki miatt kell ennyit dolgoznia? Én miattam… hogy meg legyen mindenem. Csak épp az nem jut eszébe, hogy külön kasszán vagyunk. Seggfej.

1.

A nap gyengén simogatta a bőrömet. Éreztem, ahogy napszemüvegem levéve homályba borult minden, majd pillanatok múlva kitisztult a látásom, és újfent azt a gyönyörű környezetet pillantottam meg, amit eddig csak a lencséim mögül láttam. Körülöttem hatalmas hortenzia bokrok és leanderek ültek a széles és mély agyag kaspókban, töveikben édes, habár kicsit gyermekded zöld, kerámia békák ültek. Talán egy belvárosi kávézó teraszára nem épp a legillőbb dekorációs elem. Jelentéktelennek tűnő gondolataimból ismerős kacajok zökkentettek ki. Felesleges volt hátra néznem, hisz az egyre közeledő hangok mellett az ismerős fanyar és édeskés parfümökből is tudtam, kik közelednek felém.

- Ann, Ann!

A Giselle hangjából kiérződő izgatottságot már jól ismertem. Pasik, ismét, vagy még mindig?

- Halkabban, Gis! Mindenki bennünket néz – Jane pironkodva pisszegett fekete hajú barátnőnk felé, aki csak intve egyet hangosan maga alá húzta az egyik fém széket, majd térdeimre téve kezeit (talán félt attól, hogy elmegyek, mielőtt még meghallgatnám a szaftos kis történetét?) azonnal mesélni kezdett.

- Jane-nel megtaláltuk a legmegfelelőbb pasit számomra – tért azonnal a lényegre, azonban belőlem nem öröm, hanem egy kis kétkedés tört elő.

- Csak egy éjszakára, vagy hosszabb távra?

Gyorsan Jane-re pillantottam, aki lemondóan megrázta a fejét, mire halk kuncogásba kezdtem.

Giselle. Oh, az Én Gisellem. Nélküle szürke lenne minden, a nap sem tudná, kinek ontsa a sugarait, az esőfelhőből sem csepegnének néha olyan kövér cseppek, ha Giselle nem boldogítaná a földgolyót. Egy igazi bele való nőci az én fekete démonom. Kecses testén büszkén mutogatja gömbölyded idomait, hitvallása, hogy akinek van mire büszkének lenni-e, az legyen is Rá; ennek ellenére mégsem tartja magát cicababának. Sőt! Ő az első hármunk közül, aki a hozzá hasonló külsejű nőket leszólja, esetleg néhány illetlen beszólással illeti mondjuk egy-egy bevásárló körút alkalmával. „Még hogy visszajött a divatba a teli talpú szandi?” Ő a formás kis lábait tűsarkú - férfiakra tekintve életveszélyes -, cipőkben edzi minden nap, és vallja, hogy a pasikat a kecses és hívogató vádlik illetve a combok hamarabb hozzák lázba, mint egy hasat villantó, mellet kidobó apró ruhácska. Ha Ő mondja…

Neki valahogy könnyen megy az élet. Ezt mindig is irigyeltem Tőle, hogy amíg az emberek 70 %-a görcsölve éli az életét (értem én arra, mi is fog történni vele a következő napon; miért nem úgy történt valami, ahogy azt eltervezte stb. stb.), addig Giselle nyugodtsággal, lazasággal – mégsem közönnyel -, éli a mindennapjait. Kihasznál minden lehetőséget, nem hagyja, hogy akár egyetlen egyszer is eluralkodjon rajta az a gondolat, hogy: De miért nem csináltam meg? Nem, Ő nem is ismeri ezt a kérdést, vagy ha mégis, akkor inkább pontosítva: De miért nem csináltam meg többször? Habár a férfiakat tekintve nem híve a „többéjszakás” kalandoknak, ahogy Ő hívja. Azt mondja, hogy van, amiből egy is elég, néha még sok is. Élete során számos olyan pasival hozta össze az élet, akin már az első pillanatban érezte, hogy ha akkor, abban a szempillantásban nem rázza le, akkor egész életében megsínyli. Furcsállta a férfiak néhai túlzott ragaszkodását. Ő nem volt ilyen. Egyáltalán nem. Nem szeretett ragaszkodni, de talán azért sem, mert még nem tudta, mennyire is jó valakire támaszkodni. Igen, talán ezt az egy dolgot nem tette még meg, hogy bízott volna valakiben. Egy férfiben.

Túlontúl is buzgott benne a nőpártiság, az egyenjogúság hangoztatása és maga a tény, hogy márpedig egy nő igenis képes egyedül is boldogulni, nem kell, hogy valakire hagyatkozva kelljen napról napra élnie. Neki a férfi eddig még csak dugni kellett. Saját bevallása szerint még sosem szeretkezett, ahhoz Ő túl nyers, ahogy magáról állítja.

- Na mesélj, Drágám – finoman megsimogattam a kézfejét, majd várakozással teli szemekkel Rá pillantottam.

És belekezdett. Jajj, de még hogy! Szinte mindenki fültanúja lehetett az Ő és egy, a fő utcán kocogó, állítása szerint sportoló férfi románcának. Szinte levegőt is alig vett, úgy csacsogott és gesztikulált kézzel-lábbal, féltem, hogy a forró csokim is a szoknyámon landol. Mosolyogva hallgattam, miközben néha-néha az én csendes, nagyon szerethető Jane-emre pillantottam, akinek nem csak, hogy végig kellett hallgatnia, de át is kellett élnie a Giselle által túlfűtött szemezésnek titulált szituációt.

Jane egy nyugodt nő. Talán még az édesanyámnál is nyugodtabb. Ha valakihez hasonlítanom kellene, akkor egyértelműen Giselle lenne, még pedig így: Giselle ellentetje, de minden értelemben. Jól van, a külsejét tekintve nem, hisz alacsonyabb termete és nem olyan dús idomai ellenére Ő is vonzó teremtés; hanem inkább a belső értékeit tekintve. Jane házas, Ő az egyedül közülünk, aki 25 éves korára megházasodott. Bevallom őszintén, irigylem Őt. Irigylem amiatt, hogy már 5 éve tudja, ki mellett akarja leélni az életét, pontosabban ki nélkül nem akarja. Megtalálta azt a személyt, akivel kiegészítik egymást, jóban-rosszban együtt vannak, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Mark 4 évvel ezelőtti balesete. Még csak fél éve, ha ismerhették egymást, mikor súlyos autó balesetet szenvedve több hétig ágyhoz volt kötve. Kómában is volt, Jane mégsem hagyta magára. Pedig sokan mondták, hogy nem kötelessége egy alig néhány hónapja ismert ember mellett naphosszat ücsörögnie, Ő mégis kitartott mellette, és amellett, amit már akkor, olyan kevés idő eltelte után is érzett iránta.

Az a gyengéd szeretet, odafigyelés és törődés meghozta a gyümölcsét, hisz már az ötödik közös évüket tapossák, ami a mai világban egyre ritkább, arról nem is beszélve, hogy még össze is házasodtak, és nem csak összeálltak, mint a túrós tészta. Az esküvőjük… Oh az esküvőjük! Hagy ne mondjam, hogy ki kapta el a gyönyörű orchideából készült maroknyi csokrot. Természetesen Én, habár viccesebb lett volna, ha a mi kis házasságot, kötöttséget utáló Giselle-ünk kapja el.

És hogy miért is tartottam olyan furcsának, hogy én kaptam el a csokrot? Csak azért, mert van egy barátom. Hogy szerelmem-e? Nem tudom. Őszintén megmondom, hogy nem tudom. Maradjunk annyiban, hogy egy pár vagyunk. Kevin-nel egy éve lakunk együtt, és másfél éve ismerjük egymást. Tudom, hogy fél év ismeretség után senkivel sem költözik össze az ember, de mentségemre szólva Giselle hathatós beszéde ígéretesnek bizonyult abból a szempontból, hogy bár Ő magát sosem hozná ilyen helyzetbe, Én mégis próbáljam ki, milyen együtt élni egy férfivel, milyen, mikor a pénztárcájába szabad bejárásom van, és még sorolhatnám. Természetesen nem ezek miatt az érvek miatt költöztem össze vele, hanem azért, mert éreztem valamit iránta. Szánalmas lenne azt mondanom, hogy elég volt érezni, hogy kellek valakinek, és ezért bútoroztam össze vele. Voltak köztünk nézet eltérések, oh de még mennyi? És nem csak a piszkos zoknikról, esetleg a koszos tányérokról beszélek. Igaz az a mondás, hogy: Lakva ismerszik meg az ember. Ez Ránk is teljes mértékben igaz volt. Minden egyes nap újabbnál újabb hóbortja, zizije, bogara – ki hogy nevezi -, szúrt szemet. A morgós reggelek után hajtós nappalok következtek, majd esti szunnyadt fáradtság egy kis napi idegességgel megspékelve. Valahogy egyik napszakban sem találtam meg igazán magamnak azt a férfit, akit igazán kerestem, de éreztem, hogy szeret. És ennyi elég is volt. Egyelőre. De talán csak nekem voltak nagyok az igényeim...

Oops, egy kicsit elkanyarodtam Jane-től. Szóval nagyon irigylem a higgadtságát és azt a reális hozzáállását a dolgokhoz, ami bennem és Giselle-ben együtt nincs meg. Mindig ésszerűen dönt, nem az érzelmek, inkább az ész embere, nyílt, közvetlen, mégis egy kis falat hagyva óvatosan veszi a kanyarokat. Ő ilyen. Tartózkodó, de magasra tud szárnyalni, ha van valaki mellette, akihez visszatérhet, ha biztonságra van szüksége. És neki ilyen Mark.

Ha magamat kellene jellemeznem, akkor Én lennék az arany középút Giselle és Jane között. Egyszerre magamban hordozom a kissé pajkos, bevállalós Giselle-t, ugyanakkor mélyen bennem megbújik a meghittségre, biztonságra vágyó Jane is. Nekem mindig  kellett éreznem, hogy akivel együtt vagyok, amellett bátran lehetek vadóc is, hisz ha kell, Ő majd elkap, ha zuhanni kezdenék. Bár eddig még sosem jutottam el, remélem, ezután sem fogok. De vajon Kevin megtartana? Vajon Ő jelenti nekem azt a biztonságot, amire mindig is vágytam? Vajon érte kész lennék feladni bármit is, ha úgy hozná az élet? Vagy talán más fogja kiérdemelni ezt? Hát lássuk a történetem…