11.: 1+1 = 3 (?) - 1. évad / 1. rész

Igenis létezik Sors. Ha nem is hiszel benne, elég egyetlen egyszer a részesének lenned, hogy elhidd, valaki onnan fentről irányít és úgy egyengeti a sorod, hogy Neked az jó legyen. Ha az adott pillanatban nem is, de egy idő eltelte után biztos. Hisz miért ne lehetne megírva mindenki sorsa? Miért ne lehetne egy már előre megírt, ám de általunk nem ismert út a végzetünk? Miért keresünk mindig mindenre okot? Miért akarunk mindennek a végére járni, ahelyett, hogy elfogadnánk a Sors adta dolgokat? Természetesen nem mindig kegyes hozzánk a Sors, van, hogy arcunkat könny mossa egy-egy nehezebb időszakban, de másnapra már felszáradnak a könnyeink. Azt is a Sors intézte ám el. A Sors alakítja a barátságokat is. Van, hogy olyan embert sodor mellénk társul az élet, akinek társasága nyugodalmat és békességet hoz, azonban az esetek döntő többségében csalódással telve búcsúzunk el egy újabb embertől, aki az életünkbe lépett. Igaz, hogy semmi sem tart örökké - minden az Alfa és Omega szűk keretei közé van szorítva -, mégis reménykedik az ember, hogy egyszer valaki egy életen át mellette marad és rácáfol arra, hogy aminek kezdete van, annak vége is. Ha ez mégsem így történik, akkor egy újabb csalódással gazdagodva, és jó tanácsokkal felvértezve ismét útnak indulunk.
*
Tom lassan kocogva hagyta el a kis lakását. Óvatosan szelte a lépcsőfokokat, miközben két kezével szorgosan szorongatta a hatalmas zsebében lapuló sörös üvegeket. Egy spontán ötlettől vezérelve úgy gondolta, hogy felhagy a festéssel, és egy kicsit kikapcsolódik a belvárosban.

Nem volt sok barátja, akivel ezt 
megtehette volna – túlságosan is furcsa volt a stílusa, amit nem minden ember tudott kezelni -, egy ember azonban mindig eszébe jutott, ha társaságra vágyott. Most is épp Őt szeretné elcsábítani a munkahelyéhez közeli kis parkba, ahol sört kortyolgatva elmélázhatnak az élet nagy dolgairól.
„Szia! Rám érsz egy kicsit?”- villámsebességgel pötyögte be a nőnek szánt üzenetet, majd a már elzárt park kapujának dőlt. A kelleténél többször pislogott a kijelző felé, amit eddig nem rótt fel magának, most azonban neki is feltűnt a testében lévő izgatottság. Gyerünk már!
„Szia! Még dolgozom! Maximum hét után tudnánk találkozni!” – a férfi ránézett a karórájára, a mutatók még csak öt óra körül jártak.
„Kérd el magad egy fél órára, utána becsszó elengedlek!”
„Ennyire fontos?”
Tom megkocogtatta a zsebében lévő sörösüvegeket, és elszántam újra írni kezdett.
„Igen.”
A nő már nem írt vissza, így tudta – vagyis inkább remélte -, hogy egy kis kikérőt kér a főnökétől és amilyen gyorsan csak tud a kis park bejáratához siet. Rengeteg alkalommal voltak már itt. Igaz, hogy nem ez a város legnépszerűbb, esetleg legszebb parkja, mégis van egy furcsa bája az apró padoknak, és annak az édes illatnak, amit a fák virágai ontanak magukból.
Tom már messziről felismerte a nőt. Mióta megkapta azt az új állást felettébb csinosan és elegánsan öltözködik. 
- Mondjad Tom! Mi az a fontos dolog? – Lil ugyan még az utca túl oldalán volt, mégsem zavarta a nem illendő átkiabálás. Tom arca egyből felvidult a nő hangja hallatán, ajkai is végre mosolyra húzódtak.
- Csak érj ide és elmondom!
Lil sietős lépteit még inkább megszaporázta, mindig is kíváncsi egy természet volt. Biztos fontos dologról szeretne Vele beszélni, ha munkaidejében hívta el.
- Itt is vagyok! – gyorsan szusszantott egyet a nő, majd Tom-ra emelte a tekintetét.
Tom szinte ijesztően magasodott fölé; széles vállai és erős karjai most is egy vékony pulóverbe voltak bugyolálva. Arcát többnapos borosta fedte, de Lil-t sosem zavarta igazán, hisz szerette a férfias férfiakat.
- Na gyere, üljünk le! – intett Tom a fejével, majd a kisebb kapura mászva beugrott a park területére.

- Te mit csinálsz? – Lil értetlenül állt a látottak előtt.
- Bejöttem sétálni egyet – Tom könnyed vállrándítással és arcán egy lehengerlő vigyorral adta meg a választ. A lány továbbra is csak egy helyben állt, nem igazán tudta, hogy mire megy ki ez az egész. – Te nem jössz?
- Hogy Én átmásszak a kerítésen és a tiltás ellenére itt tartózkodjak?
- Miért is ne? Senki se lát meg.
- Tom, nem vagyunk már kamaszok, hogy csínytevésként bezárt parkokat vegyünk az uralmunk alá.
- Pedig kibaszottul jó érzés.
Tom felnézett a hatalmas lombkoronákkal tarkított égre, majd mélyet szívott az édes levegőből. Mikor újra visszaemelte a tekintetét a nő még mindig a kapu túloldalán állt.
- Szoknyába csináltunk, Miss? – poénján Ő maga nevetett csak, de ez nem zavarta, sőt, szórakoztatta is, hogy Lil nem vette jó néven a csipkelődését.
- Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy meg kapd, amit akarsz. Hát tessék! – Lil felszegte a fejét, majd megfogva szoknyáját feljebb húzta combjain. Tom a kapu túloldalán leplezett zavarral az arcán fogadta a látottakat. – Ezt fogd meg egy kicsit, de bele ne nyúlj, azért tudod, hogy ölök – már repült is a táska, ami Tom mellkasának ütközve megérkezett a  karjaiba.

Tom nem is figyelt a nő szavaira, túlságosan is el volt foglalva a látvánnyal, hisz nem mindennapi, hogy magassarkúban és szoknyában valaki az Ő kedvéért átmászik egy vas kapun.
- Hahó, most már kérem a Drágám! – Lil karjait lengetve állt Tom előtt, aki még mindig csak vigyorral az arcán pásztázta a lányt.
- Nem fogadtam volna arra, hogy tényleg átmászod.
- Csorba esett volna a becsületemen – nevetett fel Lil, majd magához véve táskáját a legközelebbi padhoz botorkált. Leülve rá fájdalmasan megdörzsölte a bokáját, majd felnézett Tom-ra. - Na mi az, nem ülsz le?
Tom bólintott egyet, majd odakocogott a lány mellé. Kényelmesen, széttett lábakkal helyet foglalt, majd onnan kémlelte, mit is csinál.
Gyönyörű volt. Ezt már találkozásuk első pillanatában is tudta, bolond, aki nem veszi észre. Hosszú, dús, barna loknik keretezik hófehér arcát, amit zöld szemei és pisze, szeplős orra csak még bájosabbá tesz. Magas termete maga után vonja, hogy hosszú, formás lábai legyenek, a karjairól és az ujjairól már nem is beszélve. Tom e gondolatra a lány combjairól az ujjaira futtatta a tekintetét, imádta, hogy se műköröm, se rikító színű lakk nem fedte a körmeit. Lil természetesen is gyönyörű volt.
- Fáj a lábad? – érdeklődött, miután még hosszú percek után is a nő keserves arcát nézte.
- Csak nézz erre a cipőre! – szinte orra alá dugta a koromfekete tipegőt, mire Tom viccesen elfintorogta magát. – Na, tudod kié a büdös – bökte vállon a srácot és visszaerőltette lábaira a cipőt. – De mesélj, mi volt az a halaszthatatlan ügy.
Tom már előre tudta, hogy Lil ki fog akadni, hogy csupán csak sörözni hívta el, de hát mit csinálhatott volna? Hiányzott Neki.
- Ezt nézd, mim van! – ezzel elő is húzta a két üveg sört, majd az egyiket Lil kezébe nyomta. A lány hatalmas szemeket meresztve forgatta a kezében lévő üveget, majd Tom-ra emelte a tekintetét.
- Ha jól értem, akkor azért könyörögtem a főnökömnek, illetve loholtam két utcányit, hogy átvetve magam egy majd két méter magas kapun megigyak Veled egy sört?
- Miért is ne? – vont vállat Tom és megpróbálta a legszebb mosolyát elővenni, azonban bárgyúra és műre sikeredhetett, hisz a lány most nem puhult meg vigyora láttán.
- Tom, most felállok, visszamászok a kerítésen, és elfelejtjük ezt az egészet. Hét után ráérek, mondtam már – Lil már készült ismét talpra állni, de Tom csuklón ragadta. A lány azonnal kezükre kapta a pillantásait, Tom még sosem érintette meg ilyen közvetlenül.
- De unatkoztam…
- Tom, nekem munkám van, ami nem kis felelősséget von maga után. Mit gondoltál, délutáni spiccességem majd jó néven fogják venni?
Tom tudta, hogy őrültség volt délután elrángatni a nőt, főleg sörözni, de tényleg unatkozott.
- Jó lenne, ha Te is állandó munka után néznél.
Tom erre felkapta a fejét, és a lány arcába bámult. Utálta, mikor ezzel nyaggatta, és szinte majd minden találkozásukkor az orra alá dörgölte, hogy nem élhet meg holmi festegetésből és zenélésből.

- Tudod, hogy erről mi a véleményem – már lazult is a szorítás Lil csuklója körül, hisz Tom kezei mélyen elbújtak hatalmas zsebében.
- Csak segíteni szeretnék.
- Megvagyok mások segítsége nélkül – puffogott magában, Lil mégis tisztán hallotta. Azonnal fel is kapta a táskáját, majd még oda vetve a fiúnak elviharzott a kispadtól:
- Csak akkor hívj legközelebb, ha nem fogsz bunkózni velem! A viszont látásra!
Tom oldalra hajtott fejjel szuggerált egy kis kavicsot a cipője mellett, majd mikor a nő kellő távolságba került Rá emelte a tekintetét. Sóhaja lemondó, mégis dühvel teli volt: A francba!