#ketten maradva#
Tom egyre többször kapta pillantását a karórájára. Emma vígan csacsogott a szőnyegen játszva, benne azonban rossz érzés kezdett kibontakozni. Próbálta leplezni az arcára kiülő aggodalmat, azonban nem járt sok sikerrel.
- Emma! A mama nem mondta Neked, hogy mikor jön vissza?
- Nem.
- Csak mert már négy óra… - motyogta halkan, majd felállt a kanapéról és az előszobába sétálva leakasztotta Emma kabátját, hogy elé guggolva ráadhassa a kabátot. – Gyere, elmegyünk sétálni, jó?
- A mamának nem szólunk? – kapta fel a fejét a kislány.
- Inkább lepjük meg, jó?
Már csak pár háztömb volt a hatalmas társasházig. Tom félelme nem hagyott alább, sőt csak még inkább elhatalmasodott rajta, mikor a portás megállította és kérdőre vonta, mit is keres a társasház területén.
- Haza hoztam a kislányt, ahogy eddig is tettem.
- Sajnálom, de nem mehet fel!
- Tessék? – kérdezett vissza értetlenül, majd Emma-ra pillantott és letette a karjaiból. – Kicsim, ülj le néhány percre oda a kanapéra, oké?
Tom megvárta, míg a lány odafutott és elfoglalta a helyét a kanapén, majd ismét a portásra szegezte a tekintetét.
- Mégis, hogy értsem azt, hogy nem mehetek fel?
- Úgy, hogy Mr. Kaulitz megtiltotta, hogy felengedjem.
- Maga szórakozik Velem! A lányát hoztam haza, már miért ne engedne fel?
- Egyrészt azért, mert megtiltotta, hogy a lakása közelébe menjen, másrészt pedig mert elhagyta a lakosztályát.
- Hogy-hogy elhagyta? Máskor is volt már, hogy nem töltötte otthon az éjszakát.
- Uram, félreért! Kiköltözött a kedvesével a lakásából.
Nem csak hitetlenség, de értetlenség is kiült az arcára.
- Én magam sem tudok többet! Most pedig kérem, távozzon!
- És a kislánnyal mi lesz?
- Mr. Kaulitz rávonatkozóan semmilyen üzenetet nem hagyott.
Tom forrt a dühtől, érezte, ha most azonnal nem hagyja el az épületet, még valami meggondolatlant tesz. Amilyen gyorsan csak tudta, karjaiba kapta Emmát, majd elviharzott az épületből. Emma ijedt szólongatására csak percekkel később kapta fel a fejét; addig a percig minden gondolatát az tette ki, amit Bill tett. Csak egy pillanatra jutott az eszébe, hogy Charlize is magára hagyhatta a gyerekét, és azzal vetett véget a kapcsolatuknak, hogy elköltözött, de ezen ötletét gyorsan el is vetette, hisz emlékezett a szavaira miszerint Őt választja és nem fog Bill-el elköltözni Los Angeles-be. Akkor mégis mi történt?
- Emma, most pár napot nálam nyaralsz, oké?
- De miért?
- Mert a mamának el kellett utaznia a papával, de pár nap és visszajönnek.
- Hoznak ajándékot?
- A legszebb ajándékot fogják Neked hozni, ne félj! – adott egy puszit a homlokára, majd szorosabbra fogva karjaiban elindult a lakása felé.
#harc!#
Már kifelé tartottunk a terminálból. A kettő kis bőröndöt Bill húzta maga mögött, Én lemaradva tőle vonszoltam magam előre, habár számtalanszor megfordult a fejemben, hogy gondolkodás nélkül elrohanjak figyelmen kívül hagyva minden észérvet, ami amellett szólt, hogy engedelmeskedjek Neki.
- Még a nap is máshogy süt, nem gondolod? – kiáltott fel előttem, ahogy végre kiértünk a szabad ég alá. Kétszer körbe fordult előttem mindent jól szemügyre véve, majd tekintete megállapodott rajtam. – Mond, hogy nem lesz ilyen savanyú képed egész idő alatt.
- Ha nem tetszik, nem kell Rám nézned!
- Jaj, Édesem – felém nyúlt, de Én elütöttem a kezét. – Miért ellenkezel állandóan?
Reméltem, hogy megsértődik, ha nem engedem, hogy megérintsen, mégis csak rosszallóan megrázta a fejét.
- Nem lennél ennyire meglepődve, ha eddig is úgy viselkedtem volna Veled, ahogy megérdemled.
- Óha! Mert mit érdemlek? Mivel büntetnél meg, ha hagynám?
Már megint az a lenéző, fennhéjázó stílus.
- Majd meglátod!
- Kezdjek félni? – pillantott még utoljára Rám, majd leintett egy taxit. – Mert ha igen akkor szólj, és Én is készülök valamivel.
*
Némaságba burkolózva ültem a taxiban. Bill mellettem érdeklődve kapkodta a fejét minden egyes érdekesnek tűnő épületnél, vagy parknál; le sem tagadhatná, hogy örül, hogy itt lehet. Velem ellentétben… sem a napsütés, sem a vidám ember kavalkád a part mentén nem villanyozott fel, sőt, csak még idegesebb és feszültebb lettem, mint eddig. Egyetlen pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből Emmát és Tomot; valószínűleg már sejtheti, hogy eltűntem, esetleg már az is szöget üthetett a fejében, hogy Bill-el vagyok. Csak remélni mertem, hogy tudja, nem önszántamból jöttem el és nem hagytam magára Emmát.
- És itt is vagyunk! – egy hirtelen szellőt éreztem az arcomon, majd az ajtó hangosan becsukódott mellettem. Egy hatalmas, part menti ház mellett álltunk meg melynek óceánra néző fele faltól falig üveg volt. Az üveg tengert natúr színű falak fogták közre, a ház egyszerű volt a maga nemében, mégis minden egyes négyzetcentimétere modernségről árulkodott. – Mert azt mondani, hogy nem szép!
- Nem szép!
Hátra fordult hozzám, majd hangosan felszisszent.
- Imádlak! Na gyere, nézzünk körbe! Nincs is jobb dolog annál, mint egy már berendezett lakásba megérkezni. És mindezért mit kellett csak tennem? Néhányat kattintani a billentyűzeten, és felemelni a kagylót.
- Hurrá!
Életunt válaszomra most nem reagált, helyette bepötyögött néhány számot a falon lévő boxba, majd egy pillanatnyi sípolás után csend telepedett a házra. Ahogy beléptem a nappaliba, azonnal orromba szökött egy eddig ismeretlen illat. Az a tipikus „új illata”. Új bútoroké, új függönyöké, új szőnyegeké, új életszakaszé. Utáltam, már most utáltam. Lábam szinte magától vitt az első ablakig, ahol a kilincsért nyúlva egy pillanatra megrökönyödtem. Azt hittem, csak az alvás hiánya okozta agyam furcsa játékát, de amikor tüzetesebben szemügyre vettem a mogyorószínű falba épített ablakot elhűlt az arcom.
- Ezen miért nincsenek kilincsek?
- Mert minek? – csak egy aprót rántott a vállán, majd egy távirányítóért nyúlt. – Tessék, friss levegő.
- Ne szórakozz Velem! – hidegen hagyott az azonnali probléma megoldása; muszáj voltam meggyőződni arról, hogy csak valami véletlen folytán nem tettek kilincset arra az egy ablakra.
Szét sem nézve a lakásban tértem be egy újabb helyiségbe, de az ablakok itt is ugyanazt a képet láttatták, mint a nappaliban. Oké, még mindig csak egy buta véletlen – mantráztam nyugodtságot magamra erőltetve, majd a konyhát megtalálva ott is elrántottam a függönyöket. Nincsenek kilincsek.
- Na mire jutottál? – mire megfordultam, Ő már a konyhaajtóban állt. Ajkain halvány mosoly bujkált.
- Ugye ez csak valami rossz tréfa és még nem volt idejük felszerelni őket.
- Tévedsz, mert ez a legmodernebb technika, drágám!
- Az, hogy nem lehet kinyitni az ablakokat?
- A légbefúvásról beszélek. Nem érzed? Így még frissebb a levegő! – egy pillanatra lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, majd újfent Rám pillantott. – Voltál már a hálóban is?
Megráztam a fejem és elbámultam a feje mellett. Éreztem, el kell mennem, kell egy kis levegő, szó szerint, de, ahogy Bill mellett elvágtázva a bejárati ajtó felé siettem és a kilincsért nyúltam volna, ismét letaglózódtam.
- Bill, mi a kód? Ki akarok menni… - hosszú pillanatig nem válaszolt, bennem pedig csak egyre inkább munkált egy régóta kitörni készülő velőtrázó ordítás. – Bill!! Mond meg a kódot, hagy menjek ki sétálni!
Megfordultam volna, hogy visszarohanjak hozzá, de egyenest a mellkasába ütköztem. Borostás arcán ismét egy, már olyan jól ismert önelégült mosoly terült el.
- Üsd be a kódot!
- Milyen kódot?
- Bill! Így is feszült vagyok, ne játssz az idegeimen.
- Talán le tudnánk vezetni valahogy, nem gondolod? – egy pillanatra végigfuttatta a nyelvét a felső ajkán, majd ábrázatom láttán vigyora csak még elégedettebb volt. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen előjátékban lesz részem. A barátnőm nem kíván, Én mégis ezért őrülök meg.
- Te beteg vagy Bill!
- Húha, nagy szavakkal dobálózik a kisasszony! – finoman orron pöckölt, mire Én ellökve a karját megkerültem, Ő azonban visszarántott magához. – Többet ne üsd el a kezem magadtól, mert azt nem viselem olyan könnyen.
- És az szerinted mit érdekel engem? Téged se érdekel, hogy Én mit akarok.
- Ennél többet mit akarhatnál? – karjait erősebben a derekamra fonta, majd állát vállamra helyezve hatalmasat fújt. – Ne legyél olyan, mint a többi nő. Nem szeretem az elégedetlen embereket, hálátlannak lenni pedig nagyon csúnya dolog.
- El kell, hogy szomorítsalak, de Én egy hálátlan, elégedetlen és a „barátja-kezét-elütő” nő vagyok.
- Tudod, hogy a kölcsön kenyér mindig visszajár. Azt pedig, hogy Én is hálátlan és elégedetlen legyek, ne akard!
Torkomban dobogó szívemet legyőzve préseltem ki a mondandóm.
- Állandóan csak a szád nagy!
- Így gondolod? – nyakcsókja undorító és nyálas volt.
- Így! Már tudsz úgy megfélemlíteni, mint régen.
- Mint régen? Uram Isten, miben volt részed, amiről Nekem tudomásom sem volt?
- Nem volt? – hitetlenül felnyögtem; bordáim alatt dobogó szívem egyre csak vadabbul kalimpált. – Semmibe vettél, nem tekintettél nőnek, nem szerettél, azt kellett csinálnom, amit és ahogy szerettél…
- Bla-bla-bla – ujjait lassan ütögetve hüvelykujjához imitálta mondandómat, majd maga felé fordított. Tüntetőleg és - hogy el ne sírjam magam kárörvendő vigyora láttán-, másfelé tekintettem, Ő azonban államnál fogva magára kényszerítette a pillantásom. – Ezt már annyiszor elmondtam… mindenki azt kapja, amit megérdemel. De látod, Én így is szeretlek. Ezt pedig meg kellene becsülni, főleg a mai világban!
- Nem! Akarom! Hogy! Szeress! – tagoltam lassan, remélve, hogy minden egyes szavamat megérti.
- Lizzy, a szerelmet nem lehet irányítani! Tudod, megszoksz, vagy megszöksz! Választhatsz! Bár ha innen ki bírsz valaha is szökni, hát menj!
Csak egy pillanatnyi időt hagytam Neki, hogy kiélvezze, milyen sebet is okoztak szavai.
- Sose gondoltam volna, hogy fogok embert úgy utálni, mint Téged! Pont Téged!
- Még az utálatod is jobb, mint a közönyöd! Ezt be kell vallanom férfiasan.
- Akkor mostantól közömbös leszek, csak, hogy végre rájöjj, hogy nem érdekelsz.
- Tudod! – megkocogtatta az állát az egyik ujjával, majd ismét belekezdett. – Mivel már tudom, hogy csak megjátszanád magad, így felesleges is az igyekezet.
- Akkor viszont még jobban foglak utálni, hátha abba unsz bele egyszer.
- Hidd el, Te hamarabb ki fogsz fordulni magadból amiatt, hogy nem tudod megutáltatni magad Velem.
- Nem ismersz még! Sokkal több vagyok annál, mint amit Te gondolsz Rólam!
- Igen? És ezt a három év alatt, hogy nem vettem észre, dundiégó?
- Ezt ne mondd ki még egyszer!
- Mit? Azt, hogy dundiégó? – kérdezett vissza, majd ujjaival hasamba mart. – Amúgy nem Te mondtad, hogy már nem tudlak a földbe döngölni a szavaimmal? Most ez, hogy is van?
Csapdába csalt, igaza volt.
- Na látod! Jobban ismerlek, mint Te saját magad. Úgyhogy így szervezkedj, mert gondolom már abban a pillanatban, ahogy beléptünk a lakásba azon járt az eszed, hogy is léphetnél le. Nem de?
Nem válaszoltam, hagytam, hagy kelljen várnia a válaszomra.
- Bár nagy boldogság fog eltölteni, ha az ellenkezőjét mondod.
- Mindent meg fogok tenni azért, hogy kikerüljek innen! – élesen szívva a levegőt adtam tudtára, mit is gondoltam.
- Harc?
- Harc!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése