6.: Én Te vagyok, Te Én vagy... (1-10)

10.

Egy elkülönített kis boxot választottál, ahonnan remekül ki lehetett látni a teázó melletti parkra. Gyorsan lekaptad magadról a szövetkabátod, majd a sapkád miatt összekuszálód(1-10)ott fonataidat elegyengetted a tarkódon, és mosolyogva figyelni kezdtél. Elméláztam rajtad, ahelyett, hogy én is gyorsan lekaptam volna magamról a kabátot, sapkát és sálat. Tudom, hogy nem zavarba ejtésképp figyeltél (vagy igen?), mégis sikerült zavarba hoznod. Sebtében kicipzároztam a kabátom, majd sálam megigazítva melleim előtt Te elkaptad a tekinteted. Ezt már én is megmosolyogtam, úgy látszik, Téged is zavarba lehet hozni valamivel.

Mindketten gyümölcsteát kértünk mézzel és citrommal, amit a kedves harmincas éveiben járó fiú azonnal ki is hozott. Engedted, hogy először én nyúljak a mézhez, amit óvatosan teámba csorgatva át is nyújtottam neked, figyelve természetesen arra, hogy közvetlenül ne érintselek meg (még mindig érzem azt az áramütésszerű érzést, mint a legelső alkalomkor).  Amíg Te a mézet csorgattad, addig én facsartam egy kis citromlevet, de sutaságomra az arcodra is spricceltem, ami szemedbe kerülve azonnal marni kezdett. Nevetve csitítgattál, hogy Nem történt semmi sem, Én mégis kényelmetlenül éreztem magam, hogy a találkozónk első perceiben ilyen kényelmetlen helyzetbe hozlak.

El kellett telnie egy kis időnek, míg visszarázódtam a rendes kerékvágásba és nem amiatt emésztettem magam, hogy mennyire elszúrtam mindent a kis akciómmal. Hogy megnyugtass, kedvesen kérdezgettél: Mióta dolgozol a boltban? Szereted csinálni?Szép, kerek mondatokban válaszoltam neked, láttam, hogy valóban érdeklődsz irántam és nem csak az unalmas, sablon köröket futod nálam. Talán kicsit túlbuzgónak is tűnhettem, hisz csak mondtam és mondtam, de azt akartam, hogy valami megfogjon bennem Téged. Ellenkező esetben neked egyetlen árva szót sem kellett volna kiejtened a szádon, az is biztos.

Mégis hosszú csacsogásba kezdtél, mikor  belekortyolva bögrémbe, felőled érdeklődtem. Megtudtam, hogy a testvéreddel laksz együtt és egy zeneiskolát vezettek. Te adod a gitár órákat, Ő pedig énekelni tanítja a gyerekeket. A két legjobb barátod is ott dolgozik, Gustav mint dobtanár, Georg pedig mint basszer oktató. Felemelő érzés volt hallgatni Téged, ahogy a gyerekekről és a velük való foglalkozásról beszélsz. Éreztem a hangodon  és láttam a mimikádon, a mozdulataidon, hogy imádod, amit csinálsz.

Már sötétedett, mikor elindultunk. Valahogy mindkettőnknek magának értetődőnek tűnt, hogy hazaviszel. Szerencsétlenségemre nagyon hamar az utcámban találtuk magunkat, így túlságosan is gyorsan, de eljött a búcsú ideje. Halkan bőgött a motor, miközben kicsatolva az övem illedelmesen megköszöntem a meghívásod és azt, hogy haza hoztál. Tudtam magamról, hogy nem foglak megcsókolni az első adandó alkalomkor (bár semmit sem tettem volna szívesebben), mégsem akartam egy lenni a sok közül. De láttam rajtad, hogy nem neheztelsz Rám, sőt Te sem hajoltál felém, inkább csak szemeimbe pillantva azt kérdezted, hogy Holnap is hatkor végzel?

Bólintva adtam választ, majd kiszállva mellőled és átfutva a társasház elé még visszapillantottam Rád, majd egy azon pillanatban integetve elváltunk egymástól.

9. 

Hófehér autódnak dőlve álldogáltál mellkasod előtt összefont karokkal, miközben ajkaid fütyörészésre csücsörítetted. Fejeden egy hatalmas szőrmekucsma volt, kabátod koromfekete szövet volt.

Fogalmam sem volt, mit tegyek. Induljak el feléd, vagy várjam meg, míg Te teszed meg az első lépést? Mindig is azt gondoltam, hogy a férfiak dolga megtenni az kezdő lépést, de őszintén bevallom, most rohantam volna feléd. Mégsem tettem, helyette csak álltam egyik lábamról a másikra.

Nem tudtam, mi is játszódhatott le benned, talán furcsának gondolhattál, és azt hihetted, hogy kéretem magam, amiért nem indultam el feléd, de túl léphettél ezeken a gondolatokon, hisz megindultál felém. A bőrkesztyűbe bugyolált kezeid gyorsan kabátzsebeidbe dugtad, majd széles, öles léptekkel azonnal előttem termettél. Ekkorra már kihúztad kezeid, majd magabiztosan felém nyújtottad a mancsod. Tom Kaulitz! – lehelted hangosan, majd ismét elmosolyintottad magad. Ann Herbert – viszonoztam bemutatkozásod, majd kicsiny kis tenyeremet markod közé fogtad. Végig egymás szemeibe néztünk, tudod, az volt az érzésem, hogy nézlek Téged, mégsem látlak. Túlon túl elvakított valami…

Hosszú másodpercekig szobroztunk kéz a kézben, mire Te picit megcsikizted a kézfejem a hüvelykujjaddal és Én észhez tértem. Zavartan kaptam ujjaim a hajamhoz (ez nálam egy ilyen berögzült szokás, ha ideges vagyok), de csalódottan kellett realizálnom, hogy minden egyes hajszálamat a sapkám alá tűrtem. Így hát nem maradt más, mint az ajakharapdálás. De később beláttam, hogy ez sem bizonyult jó ötletnek, hisz tekinteted számra szegezve figyelted miként is nyalogatom és harapdálom azokat (csodálkoznék, ha nem indult volna be a fantáziád).

Hangod húzott vissza a valóságba, kedvesen azt kérdezted, innék-e veled egy forró teát. Azonnal helyeslően biccentettem, majd hagytam, hogy a lábaim önkéntelenül is az Audid felé repítsenek. (Isten lássa lelkem, eddig egyetlen férfi autójába nem szálltam be ilyen gyorsan, Jacob-nál is „kérettem” magam. Vigyázni kell a nőknek manapság!) Már a friss fenyőillatú légtérben voltunk, Te kényelmesen elhelyezkedtél a vezető ülésben, bekapcsoltad az öved, majd elfordítva a kulcsot Rám tekintettél. Akkor kaptam észhez, hogy én még be sem kötöttem magam. Buta kis álmodozó.

Lassan, óvatosan és megfontoltam vezettél Berlin  utcáin. Erősen markoltad a kormánykereket, sajnáltam, hogy a kesztyűd levéve nem láthattam férfias kézfejeid (az-az egyik gyengém). Rám pillantva kérdezted, megfelel-e a Tea Haus Berlin külvárosában, mire én csak bólintottam, és hagytam, hogy az arcodon elterülő mosoly melegséggel töltsön el.

Nem utazhattunk sokat, talán öt-hat percet, mikor a motor lassan elhalkult és megálltunk egy kicsi parkolóban. Azonnal kipattantál mellőlem (talán parkolójegyért futottál?), majd néhány pillanat múlva mellettem teremve kinyitottad az ajtót. Meglepetten fogadtam a kedvességed, az utóbbi időben kihaltak az ilyen pasik, főleg ilyen bőrbe bújva mint Te, de úgy látom, Te megmented a férfiak  becsületét.

Kezed nyújtva tettem kezem tenyered közé (gesztusod egy kicsit meglepett), majd fejed fölött hátra intve beriasztottad az autód. Kacéran lemosolyodtál Rám, igazából csak akkor vettem észre, hogy milyen picike is vagyok hozzád képest. Egy bő húsz centiméter biztosan volt közöttünk, magamban sajnálkoztam, hogy miért nem a kis sarokkal ellátott csizmámat vettem fel?! De nem volt időm siránkozni, hisz Te már magad elé engedve hagytad, hogy belépjek a különböző teafüvekkel átitatott teázóba.

8.

Nem szégyellem bevallani, de szemeimet ellepték a sós könnycseppek. Újra és újra végig futottam a sorok között, majd önkéntelenül is alsó ajkamba haraptam. Frau Mona tapintatosan nem zavart meg az olvadozásomban, inkább csak gyengéden a boríték felé biccentett. Ujjaimmal beletúrtam és akkor vettem észre, hogy még egy papiros volt benne. Elképzelni sem tudtam volna, mégis mi állhat rajta. „Sajnos ma nem találtalak itt, de nem csüggedek, mert biztos, hogy hétfőn már a kedvenc virágárusom fog kiszolgálni. :-)”

Kiszállt minden erő a lábaimból, fogalmam sincs, hogy, de Frau Mona mögöttem állva megtartotta a karjaim. Hálásan hátranézve köszöntem meg neki, majd leültem a pult mögött álló kis székre. Hát írtál nekem, Hercegem! Ma is bent voltál és utánam érdeklődtél! Ez vajon jelent valamit, vagy csak a túlzottan emocionális énem által alkotott vágyálmok vakítanak el? Fogalmam sincs, de bármi is ez, nagyon jó érzés! És nagyon kellett már az életembe…

Nem tagadom, ha azt mondom, hogy madarat lehetett volna fogatni velem a hétvégén. Minden apró kis dologban a jót láttam meg (még abban is, hogy vasárnap reggelre egy nagy adag hó hullt alá, amit én önként dalolva lapátoltam el a társasházunk bejárata elől kora reggel), és azt hiszem, hogy a közérzetem is javuló tendenciát mutatott. Dalolva kezdtem takarítani, volt, hogy néha-néha szemérmetlenül énekelni is kezdtem a fazék hangommal, de egyszerűen nem tudtam a bőrömben maradni. Holnap ismét látlak!

A szokásos hajnali 6 órai kelésemet most öt órára pontosítottam. Gyors zuhanyt és hajmosást követően bekaptam néhány szelet csokis müzlit a kerámia tálkámból, majd a ruhás szekrényem szárnyait kitárva hezitálásba kezdtem. Mit is vegyek fel? Le akartalak nyűgözni, ezt nem tudom tagadni. Nem szerettem volna, ha ismét abban a kopottas kertész nadrágban látsz, helyette inkább szerettem volna valami attraktívabbat felhúzni magamra. Bár nem volt nagy választékom, mégis elő tudtam halászni egy sötétebb farmernadrágot, egy sárga vékony hosszú ujjú pulóvert és egy narancsos mintás sálat.

Kiváltottad belőlem, hogy még ki is sminkeljem magam, ez már tényleg a teteje volt mindennek. De ezt sem vittem túlzásba, egy kicsi szempillaspirált és szájfényt kentem fel, majd kabátom és lapos talpú fekete csizmám felvéve ismét elindultam a buszmegálló felé.

Gyomromban édes kis pillangók kezdtek ficánkolni, már csak a tudattól is, hogy lehet, hogy ismét az ajtóban állva fogsz várni. Éreztem, ahogy gyorsuló lépteimmel egyidejűleg a szívem is hevesebb ütemet vesz fel, de sajnos csalódva kellett észlelnem, hogy nem álltál a megszokott helyen.

Bevallom, elkapott a félelem, hogy esetleg elfelejtettél jönni, ne talán tán csak játszottál velem, de hittem (talán egy kicsit naivan is), hogy nem fogsz átverni. Furcsán bohókás-izgatott hangulatban teltek az órák. Fél szemmel mindig a bejárati ajtót kémleltem, és ijedten kaptam fel a fejem, mikor férfi hangot hallottam meg.

De Te nem jöttél. Már fél hat is elmúlt, mikor szomorkásan, és kicsit elgyötörve de zárni kezdtem a boltot. Lassan összesöpörtem a napközben földre lehullott leveleket, majd lekapcsoltam a konvektort és felöltözködve zárni kezdtem a bejárati ajtót.

Lehajtott fejjel indultam el a buszmegálló felé, de ekkor hirtelen egy mély krákogás ütötte meg füleim, majd azonnal a hang felé fordulva megláttalak téged. Ismét az az őrjítő vigyor ült az ajkaidon...

7.

Kedveszegetten tettem vettem egész nap. Valahogy nem találtam örömömet a virágokban és a vásárlókkal való beszélgetésben. Mindig a bejárati ajtót figyeltem fél szemmel, hátha belépsz rajta és mosolyogva kérsz még egy kaspó orchideát.

Csalódnom kellett.

Szomorkásan ültem az esti járaton, a hó ismét rákezdett. Bármennyi is imádom mikor mindent belep a hófehér, tiszta hó, most mégsem tudtam örülni neki. Talán ha kéz a kézben sétálhattam volna veled és egy apró puszit adtál volna a hideg orrom, akkor talán most tudnék mosolyogni.

Az estém a megszokott monotonitásában telt. Haza értem, kezet mostam, majd egy kis főzeléket melegítve megvacsoráztam a kanapémon. A tv készülékből áramló információk süket fülekre találtak, képtelen voltam nem rád gondolni… Szánalmas, ugye?

Már épp lefekvéshez készülődtem, mikor eszembe jutott, hogy holnap nem én fogok nyitni. Sőt, szabadnapot kaptam, még a hét elején. Ennél rosszabb időpontban nem is érhetett volna ez a felismerés, hogy nem láthatlak. De talán pont holnap nem jössz be (pénteken), hanem majd csak hétfőn, mikor már én is ott leszek.

A pénteki napom szerencsére gyorsan eltelt. A megszokott hat órási kelés helyett tízig henyéltem és elégedetten bújtam vissza a paplanjaim közé egy laktató reggeli után. Bár tudtam, hogy nem maradhatok sokáig ilyen kényelemben (hisz a pénteki napomat a mosodában szoktam tölteni), mégis jó érzés volt szundikálni.

Már épp hazafelé tartottam, mikor éktelen hangzavarral csörögni kezdett a mobiltelefonom. Ügyes-bajosan előkotortam kabátom belső zsebéből, majd felvettem. Frau Mona keresett (ezen kicsit meglepődtem, hisz sosem szokott hívni). Hangjában valami furcsa mosolygást éreztem már az első pillanattól fogva.

Egy kedves lovag járt erre a minap – ennyi elég volt ahhoz, hogy kezeim közül kiessenek a frissen mosott ruhákkal tömött kis szatyrok. Erősebben szorítottam bal fülemhez a készüléket, mintha még jobban szerettem volna hallani minden egyes kis szót. Frau Mona azt mondta, hogy felőlem érdeklődtél (azt hitted, beteg vagyok), majd távozáskor elvettél egy újabb szerencsesütit. Bár nem olvastad fel, de egy borítékba rakattad és még írtál néhány sort rá. És az a levél ott várakozik Rám a virágboltban.

Természetes, hogy lélekszakadva rohantam, hogy elérjem a legközelebbi buszt. Bár nem volt már ülőhely és állni is elég veszélyes művelet volt, mégis felpréseltem magam a legalsó lépcsőfokra. Érted mindent megtettem volna, még ilyen kis idő után is.

Azt hiszem, még sosem rohantam a munkahelyemre, de a tudat, hogy ott hagytál valamit számomra, szinte szárnyakat növesztett. Épp senki sem volt a boltban mikor én szinte kivágva az ajtót berobbant Frau Mona elé. Nem nézett rosszallóan Rám, inkább somolyogva átnyújtotta a hófehér borítékot. Remegő ujjakkal nyitottam ki (figyelve, hogy el ne szakítsam), majd finoman kihúztam a benne rejlő idézetet. „Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életében igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse Őt igazán.”

6.

Talán meghallhattad, hogy jövök, hisz hátra fordultál, és Rám mosolyogtál. Már nem is fáztam, a mosolyod minden jeget megolvasztott körülöttem. Eléd érve már lassítottam (nem akartam túl buzgónak tűnni), majd egy halk Szia után az ajtóhoz léptem. Egy erőteljesJó reggelt-el fogadtál majd hátrébb léptél és oda engedtél a rácsos ajtóhoz. Reméltem, hogy nem előtted fogok szerencsétlenkedni a zárral, de szerencsére meghallgattak az Égiek.

Amint beléptünk a kicsit hűvöskés helyiségbe, azonnal a konvektorok mellé léptem és felcsavartam a Őket. Bár tudtam, hogy nem amiatt jöttél, hogy láss, mégis jól esett, hogy visszatérő vendég lettél. Gyorsan lekapkodtam a kabátom, kesztyűm, sálam, sapkám és magabiztosan eléd is álltam. Te végig nézted, ahogy én levetkőztem, ajkaid szélén mindig ott volt az a levakarhatatlan vigyor. Vajon mindig mosolyogsz, vagy csak én voltam ennyire nevetséges?

Egy halk Miben segíthetek?  kérdést követően Te mondani kezdted a magadét. Ecsetelted, hogy a testvérednek annyira tetszett a virág, amit tegnap haza vittél az anyukád számára, hogy megkért, vegyél még néhányat a közös lakásotokba. Amolyan pasis lakás a tiétek, a szépet mégsem vetitek meg. Így hát ismételten az orchideák előtt álltunk és kezdtünk szemezgetni a különféle érdekességekkel. Most nem kérted, hogy én válasszak, mégsem nehezteltem Rád. Biztos voltam benne, hogy igazán jó ízlésed van.

Három különböző színű orchideát választottál ki (rekordsebesség alatt), majd feltetted Őket a pultra. Nem kértél csomagolást, de én ajánlottam egy vékony, egyszerű papírcsomagolást, hogy meg ne fázzanak a virágbimbók. Amíg én csomagoltam, Te gyorsan fizettél, majd önkéntelenül is az ’Ajándék szerencse sütemény’-es kosárhoz nyúltál. Mosolyogva biccentettem, mire Te felmarkoltál egyet és ismét széttörve olvasni kezdted az idézetet: Ha én nem égek, te nem égsz, és mi nem égünk, mitől oszlik el a sötét?

Tekinteted most engem kezdett fürkészni. Nem fűztél hozzá mondanivalót mint múltkor, inkább csak némán merengtél az arcomon. Tudom, hogy elpirultam, a fülem paprika pirosan tüzelhetett, de nem érdekelt, hisz engem néztél. Ámuldozásodat mobilcsörgés szakította félbe. Zsebedbe kaptál, füledhez emelted, beszéltél néhány pillanatig, majd letetted és ismét rám pillantottál. Segítenél nekem kivinni Őket? Igenlően biccentettem és már fel is nyaláboltam két kaspót a három közül. Már indultam volna az ajtó felé, mikor megéreztem, hogy Te mögém lépve a hátamra teríted a kabátom. Hálás voltam azért, hogy nem akartad, megfázzam, de az még jobban megmelengette a szívem, hogy olyan gyöngéd mosollyal tetted mindezt.

Már a csomagtartóba pakolva álldogáltunk az utcán, autódból friss fenyőillat szökött ki. Nem akartam, hogy lecsukd a csomagtartóajtót, hisz tudtam, akkor el fogunk válni. Már megint az önző kis gondolataim – tettem magam helyre és engedtem, hogy a volánhoz lépj. Gyorsan beszálltál, majd még kihajolva az ablakon ennyit mondtál: Mostantól Te vagy a kedvenc virágárusom.

Te pedig a kedvenc vásárlóm, Hercegem – feleltem magamban  és néztem, ahogy elhajtasz mellőlem. Hercegem? Azt hiszem, megbolondultam, hogy a második találkozó után Hercegemnek nevezek egy idegen férfit. Úgy érzem, hogy ezen elmebajomat ráfoghatom a régóta tartó magányosságomra. Igen, így már nem is szánalmas annyira.

5. 

Már a társasházam lépcsőin szaladtam fel, a szomszéd Herr Thomas macskája épp a lábaim között szaladt ki. Elmosolyodtam a látványon, majd tovább lépcsőztem, hogy pár pillanat múlva felérjek a garzonlakásomhoz. Gyorsan kinyitottam az ajtót, majd alaposan megtörölve lábaim a lábtörlőben, betrappoltam az előszobába. Szeretek ide hazatérni,  a finom levendulaillatosítóm mindig kellemes légkört teremt. Kabátom és sálam is levettem, majd a fürdőszobába sietve megmostam a kezem.

Tudtam, mi hiányzott nagyon, egy tál meleg leves (reggel már nem volt időm egy termoszba is bele önteni a sajtkrém levesem), így hát megmelegítettem azt, majd a kanapéra befészkelve magam lassan kortyolgatni kezdtem. A tv-ben épp a napi híreket mondták be, mikor eszembe jutottál. Eddig, hogy bírtam ki, hogy nem gondoltam Rád?

Hosszan eltűnődtem, vajon mit csinálhatsz most. Ahogy lehunytam a szemeim, magam előtt láttam, amint a szerelmed épp a vacsorát tálalja fel, miközben Te hálásan megsimogatod az ujjait. Hogy miért hiszem azt, hogy van barátnőd? Mert egy ilyen helyes pasinak vétek lenne, ha nem lenne szerelme. Ahhoz Te túl jól néztél ki ott a virág boltban. Talán túlon túl is jól, hisz azonnal sikerült levenned a lábamról. Ami már csak azért is furcsa, mert engem nagyon kevés ember tud lenyűgözni. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, akkor inkább máshogy fejezem ki magam. Túl kevés ember érint meg ennyire az első pillanatban, mint Te. Igen, így már nem tűnik olyan fellengzősnek a mondatom.

Hosszan felsóhajtottam, majd felálltam a kanapéról és ki vittem a koszos tányért a mini konyhámba. Gyorsan elöblítettem, majd a szárítóra helyeztem. Lemondóan indultam vissza a nappaliba, hogy egy könyvet felkapva olvasni kezdjek (sosem szeretettem az időmet értelmetlen valóság show-kal tölteni). Hosszú percek, talán órák is eltelhettek, mikor azt vettem észre, hogy ugyan nézem a sorokat, még sem értem meg a leírt szavakat. Valahogy mindig a Te arcod jelent meg a szemeim előtt és sosem tűntél el onnan. Emiatt igazán neheztelhetnék Rád, hisz imádok olvasni, most mégsem tettem. Jó volt Rád gondolni, még úgy is, hogy tudtam, Neked biztos nem jutok az eszedbe.

Olyan tíz óra tájt bújhattam a takaróm alá. A magas belterű lakásomban egy kisebb létrán kellett felmászni az alvósarkomig, amit rengeteg párnával tettem még otthonosabbá. Alaposan betakartam magam, majd lehunytam a szemeim. Nem bántam, hogy a felettem lakó kis Samantha épp most kezdett neki zongorázni, így talán még könnyebben álomba szenderülhetek…

Reggel kicsit később ébredtem, mint ahogy szoktam. Kapkodva kortyoltam néhány korty kávét, majd gyorsan felöltözve és hajamat lófarokba fogva vágtázni kezdtem a buszmegálló felé. Szerencsém volt, a busz még nem állt a megszokott helyén, mint később megtudtam, a hótorlaszok miatt késett tíz percet.

A reggeli sietségem ellenére a bolt felé már lassú léptekkel indultam meg. Ritka, ha valaki már nyitáskor ott toporog a küszöbön, arra várva, hogy virágot vehessen. Épp egy régi kedvenc dalomat dúdoltam, mikor megláttalak Téged. Vagyis csak a hatalmas autódat, de már annak a látványától is izgatottság lepett el és az irha kesztyűm alatt izzadni kezdett a tenyerem. Önkéntelenül is kapkodni kezdtem pici lábaim, mikor már nem csak az autód, de Te magad is felsejlettél a távolban. Az ablakon befelé lesekedve meresztetted a hosszú nyakad, kezeid a nadrágod zsebében voltak. Bár még jó néhány méter elválasztott Tőled, mégis éreztem az édes parfüm illatod.

4.

Hangosan olvastad fel a néhány szóból álló idézetet, majd Rám pillantottál. Ismét zavartan kaptam el a tekintetem a húsos ajkaidról (végig azokat figyeltem, miközben olvastál) és csak annyit mondtál: Ki tudja?

Egy pillanat alatt tűntél el a szemeim elől, fel fogni sem volt időm, már jelzett is a bejárai ajtó felett lógó csengő, hogy elhagytad a helyiséget. Hideg zuhanyként ért a hiányod, ezt realizálva mint egy eszelős tini szaladni kezdtem az utcára nyíló ablakhoz, hogy elhúzva a narancsszínű függönyt, utánad kutassak szemeimmel. Egy hatalmas hófehér Audi mögött álltál, a csomagtartót épp most csuktad le. Kiszáradt ajkakkal néztem, ahogy furcsa mozgással előre mész a volánhoz, majd mintha megérezted volna, hogy figyellek, oldalra fordultál és a szemeimbe mosolyogtál. Tudom, hogy átlátszóak voltak a mozdulataim, mikor úgy tettem, mintha egy zsebkendővel az ablakot töröltem volna, de nem jutott más az eszembe. Elvetted a józan eszem.

Egész nap használhatatlan voltam. Egyszer fel is rúgtam egy kis kaspós fikuszt, a belőle kiszóródó földet csak sajnálkozva sepertem össze. Volt, hogy rosszul adtam vissza egy középkorú férfinak, aki neheztelve kért számon, megjegyzem jogosan. Többször is bocsánatot kértem tőle, de láttam, hogy nem fogadta őszinte szavaim. Pedig igazat mondtam, hogy egy kicsit szétszórt vagyok. Bár az igazi ok a sutaságomra Te voltál. A mosolyod, az illatod, a hangod…

Este hat órakor végre bezárhattam. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam teljes egészében a munkám végezni. Reméltem, hogy otthon majd egy bögre kakaót szürcsölgetve megnyugszom. Vagy nem…

Már a hatalmas hóbuckákon tapostam át, kicsit késésben voltam. A busz is bent állt már a megállóban, sietve felszökelltem a lépcsőkön, majd az első üres ülésre le is huppantam. Kicsit meglazítottam a sálamat és körbe néztem a buszban. Nem sokan ültek körülöttem. Előttem két tizenéves (talán lehettek tizenhárom évesek) csókolózott. Elfintorodtam. Nem a látványtól, inkább a tudattól, hogy még nekik is van valakijük. Hogy szerelmük-e? Azt nem tudom. De legalább valaki, akivel ezeken a hideg napokon egymásba karolhatnak és lassan sétálva, csókolózva eljuthatnak az iskoláig. Vagy máshova, de ez már nem tartozik Rám.

Elszomorodva néztem ki a jégvirágos ablakon. Nem tagadom, hogy sokszor magam alá kerülök, ha boldog párokat látok magam körül. Irigy vagyok, igen! Hogy valakinek megadatik, ami nekem már olyan régóta nem. Két éve volt utoljára barátom (akkor huszonegy éves voltam), azóta senkivel sem alakítottam ki igazán kapcsolatot. Talán még barátságot sem. Nem szeretek, vagy talán nem is tudok megnyílni mások előtt, ahhoz túlontúl szégyenlős és félénk vagyok. Két barátnőmmel tartom a kapcsolatot (mindkettejükkel még a középiskolában kötöttünk barátságot), de nekik sem könnyű az élet. Lily egy nagyon erős egyetemre jár ahol jogot hallgat, Mona pedig két műszakban dolgozik, hogy a korábban felvett diákhitelét apránként ugyan, de törleszteni tudja. És hogy velem mi a helyzet? Két éve a szakítást követően költöztem fel Berlin-be. Abban a kis városban ahol addig éltem, nem sok lehetőség nyílt arra, hogy dolgozhassam, így hát mennem kellett. A szüleim által összekuporgatott kis pénzből vettünk egy garzonlakást Berlin külvárosában, majd én munka után kutatva becsöppentem a Rózsák szíve boltocskába. Muszáj voltam elvállalni, hisz a hőn áhított egyetemi szakom nem két fillérbe kerül…

Oh, ismét eltértem az eredeti mondanivalómtól. Elnézést, tudod, mennyire szeretek csacsogni…

3.

Hosszú pillanatig meredtünk egymásra, Te is ugyanúgy meg voltál lepődve, mint én! Bár nem tudom, hogy Te ugyan min lepődtél meg (egy egyszerű kopottas kötött pulóver volt rajtam, és egy farmer kertésznadrág), de nekem elállt a lélegzetem Tőled. Az ajtóban álltál, épp a cipőd talpáról próbáltad leverni a havat miközben a kesztyűiddel bajlódtál. Egy hatalmas kötött sapkát viseltél, amelyhez egy színben passzoló sál is lógott a nyakad körül. Pufi dzsekid cipzárját egy kicsit lehúztad (gondolom megcsapott a boltban lévő meleg), majd beljebb léptél. Kerek arcodat sűrű borosta takarta, orrod picit piros volt a kinti hidegtől. Hatalmas szempilláidon kövér hópelyhek kezdtek olvadni, közülük egy néhány az arcodra cseppent. Hirtelen visszazuhantam a valóságba (eddig a képzelet világában repkedtem) hisz a kedves idősasszony finoman megsimogatta a kézfejem. Zavartan kaptam rá a tekintetem, az apróját nyújtotta felém, amit én néhány pillanatos fáziskéséssel el is fogadtam és átnyújtottam neki az elkészült csokrot. Kedvesen megköszönte, majd  kisétált melletted. Te előzékenyen kinyitottad előtte az ajtót, majd mikor megköszönte, Te csak elmosolyodtad magad. Azt hiszem, a mosolyodba szerettem bele.

Amint becsuktad az ajtót felém fordultál majd lassan megindultál a pult felé. Én zavaromban a pulton heverő apró leveleket kezdtem összesöpörni az ujjaimmal, tudom, hogy érezted milyen zavarban vagyok, mégsem tettél megjegyzéseket. Csak elém álltál és finoman megszólítottál. Nem csak az arcod mosolygott miközben elmondtad mit is szeretnél, hanem a hangod is. Lágy volt, mégis férfias. Úgy, ahogy az egész megjelenésed is.

Anyukádnak közelgett a születésnapja, gondoltad, megleped egy kaspóban lévő hatalmas orchideával. Mikor arról érdeklődtem, mégis milyen színűre, fajtára gondoltál, Te csak vállat vontál és azt felelted, hogy válasszak egy olyan virágot, aminek én is örülnék. Meghatódva (kicsit szentimentálisabb vagyok a téli hónapokban) léptem el a pulttól, majd az orchideákhoz sétáltam. Hirtelen megszédültem az illatodtól, de Te ezt nem láthattad, hisz már az említett virágok előtt guggoltál és érdeklődve figyelted Őket. Végig pillantottam meggörbült hátadon amelyen egy kicsit felcsúszott a kabát, majd melléd álltam. Mikor észrevettél felegyenesedtél és vigyorogva megkérdezted, hogy: Na?

Némán, gondolkodás nélkül ráböktem egy halvány rózsaszín orchideára, amit Te azonnal el is vettél a polcról és felém nyújtottad. Mikor elvettem tőled, összeért néhány ujjunk. Ajkaim elváltak ajkaimtól és egy tompa sóhaj szökött ki rajtuk. Rajtad nem éreztem azt, amit saját magamon, helyette rendíthetetlenül mosolyogtál, Én meg mint egy bamba boci álltam veled szemben. Sajnálom, túl rég nem ért már ekkora sokkhatás (pozitív értelemben persze) egy férfi által. Józan eszem egy pillanat alatt legyőzte azt a kis álmodozó szívemet és a pult mögé visszasétálva elővettem egy sötétebb csomagoló papírt, hogy neki kezdjek becsomagolni a virágod.  Egyik lábadról a másikra állva nézelődtél, biztos voltam benne, hogy nem engem figyelsz, hisz nem nyújthattam olyan érdekes látványt (a hajam is kócosan állhatott a reggel levett sapkámtól).

Próbáltam minél lassabban elkészülni vele, csak hogy még tovább leshesselek titkon, de nem akartalak önzően feltartani, biztos siettél volna valahova. Picit megköszörültem a torkom, mire Te felém kaptad a fejed és ismét elindultál felém. Eddigre már előkészítetted a virág árát, majd felém nyújtottad. Most óvatosabban nyúltam feléd, nem akartam ismét kitenni magam egy olyan érzelmi sokknak, mint az előbb. Gyorsan a kasszába tettem majd hagytam, hogy elvedd a virágot a pultról. Szemlesütve pillantottam fel Rád néha-néha, még mindig előttem álltál. Talán mondani akartál valamit? Nem, egyszerűen csak a kassza melletti kiskosár felé böktél és én azonnal megértettem, mit is akartál. Feléd toltam a kosarat és engedtem, hogy kivegyél belőle egy szerencse sütit. Nem gondoltam, hogy ketté töröd azonnal (olyan kíváncsiság ült a szemeidben, mint egy kisgyermeknek szokott), és még fel is olvasod a benne rejlő papirost: "Már soha nem Te és Én, hanem örökké Mi."

2.

Hogy hol és hogyan is kezdődött minden? Egy fagyos januári napot írtunk. A hőmérő higanyszála mínusz 11 fokot mutatott, piszkosul hideg volt. A társasház ajtaján kilépve megtorpantam egy pillanatra. Vettem egy mély levegőt, felhúztam pici kezeimre az irhából készült puha kesztyűmet, majd megigazítva a nyakam köré tekert sálat (a sapkát már a tükör előtt magamra igazítottam) elindultam a közeli buszmegálló felé. Nem kellett sokat sétálnom, talán olyan hat-hét percet, nem többet. A buszmegállóban már több tíz ember is várakozott, a kisiskolás gyerekek dideregve fogták édesanyjuk és édesapjuk kezeit. Az idős házaspárok egy-egy gurulós kiskocsit tartottak a markukban, minden bizonnyal bevásárolni indulhattak. Illedelmesen köszöntem nekik, majd megálltam nem messzire tőlük. Már messziről lehetett hallani a pontban reggel 07:30-kor begördülő 21-es buszt ami óvatosan fékezett le előttünk. Én maradtam a legutolsónak, aki felszállt, az idősödő sofőr kedvesen intett mikor én bérletem felmutatva a busz hátuljába siettem.

Tizenöt percnyi lassú járat után érkeztem meg a vonal utolsó előtti megállójához. Lesegítettem egy babakocsit toló kedves anyukát illetve egy idős hölgynek leadtam a szatyrát, majd én is leszálltam. Újabb séta következett, azonban egyáltalán nem bántam. Szeretem a talpam alatt ropogó hó hangját hallgatni.

Ma én nyitok, ezért kellett a korábbi busszal jönnöm. Zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a kis bolt kulcsát, majd a hatalmas rácsos ajtót elhúzva és kinyitva a műanyagajtót beléptem az én kis virág boltomba. (Sajnos, én csak egy alkalmazott vagyok itt, de úgy szeretem ezt a helyet, mintha az sajátomé lenne. Frau Mona egyszer azt mondta, hogy ha már nem lesz képes nap mint nap bejárni a boltba, rám hagyja a munkája gyümölcsét. Nagyon meg voltam hatódva.)

Levéve a kabátom, sálam és kesztyűm, feljebb csavartam a kis konvektort (azért nem olyan nagy hőfokra, nehogy bajuk legyenek a virágoknak) , majd a raktárba lépve előhoztam a tegnap újonnan érkezett különlegességeket. A kis boltunk, ami a Rózsák szíve nevet birtokolja -, arról híres, hogy itt majd minden újdonság megtalálható ami az egyes nagyáruházakban nem. Itt még senki sem láthatott fonnyadt, esetleg kókadt virágszirmokat, helyettük hamvas és zöldellő növények voltak, ameddig csak a szem ellátott. Volt itt mindenféle orchidea, a trópusi Amerikából származótól egészen a dél-Kínában őshonosig.

Szerettem itt lenni és amit még ennél is jobban imádtam, az a vevőkkel való beszélgetés volt. Mindenkinek volt egy jó szava felém, amit nem tudtam máshogy meghálálni, minthogy viszont kedvesen bántam velük és engedtem, hogy a pulton lévő kis kosárból egy-egy szerencse sütit vigyenek arra a napra. Több törzsvásárlónk is volt már, bár még csak az  első születésnapunkat ünnepeltük decemberben, mégis rengeteg hízelgő megjegyzést kaptunk.

Egy kicsit elkanyarodtam Tőled, sajnálom. Hogy Te, hogy is kerülsz a képbe? Délután kettő órát mondtak a rádióban, épp egy kedves hatvanas éveiben járó hölgyet szolgáltam ki épp. Megtudtam, hogy az aznap ünneplő nyolcvannégy éves édesanyjához igyekszik, így hát betért egy csokor gerberáért. Kedvesen hagyta, hogy én válasszak színeket, azonban Ő maga választhatta ki melyik fejeket is szeretné. Mindketten háttal álltunk a bejárati ajtónak, mikor hirtelen fagyos szellő szökött be a kellemesen meleg boltocskába. Önkéntelenül is megsimogattam a kötött pulóverbe bújtatott felkarom, majd az idős asszony által kiválasztott szálakat összefogva visszaigyekeztem a pult mögé.

Szájamba fogtam egy színes szalagot, majd gyorsan kötözni kezdtem Őket, miközben feléd egy halk Jó napot-ot küldtem. Nem köszöntél (ezt már az első pillanatban megjegyeztem magamban), csak biccentettél mikor Én végre elkészültem a csokorral és Rád pillantottam. Azt hiszem, a lélegzetem is elállt Tőled…

1. 

Halkan szuszogsz mellettem. Minden lélegzetvételedkor végig simul a nyakamon az ajkaid közül kiszökő levegő. Finoman bele borzongok ebbe a kellemes érzésbe, majd arcomon egy nyugodt, békés mosoly szalad át. Picit elemelem a fejem a nyakad és a vállad puha menedékéből, de csak épp annyi időre, hogy ismét végig tudjak tekinteni rajtad. Muszáj újra s újra megbizonyosodnom arról, hogy valóban itt vagy Nekem, valóban az Enyém vagy és Én valóban a Tiéd vagyok.

Először az arcodon tekintek végig. Vastag, sötét szemöldököd néhol kócosan meredezik az ég felé, finoman helyre igazítanám Őket, de nem akarlak felébreszteni Téged. Biztosan álmodhatsz, hisz szemhéjaid apró táncba kezdtek dús szempilláid felett. Remélem nincs rémálmod?! Eltelik egy pillanat, és mintha már megnyugodnál, hisz ismét rezdületlenek a szemhéjaid. Mutató ujjammal lassan végig simítok az orrod kecses ívén, de nem nyúlok hozzá, ujjaim felette egy-két milliméterre repítem el. Te nem ébredsz fel rá…

Milyen teltek az ajkaid?! Nem csak az alsó, a felső is! Nőket megszégyenítő ajkaid vannak, íveltek, dúsak. És ahogy csókolnak? Már a gondolatba is bele szédülök. Sosem csókoltak még olyan ízes és finom ajkak. Igen, azt hiszem, hogy eddig Te csókoltál meg a legédesebben és a legszenvedélyesebben egész életemben. Köszönöm ezt neked!

Apró anyajegyeid elvétve tündökölnek a testeden. Hol a nyakad szegletében találok egyet, hol épp a bal válladon. Szeretem Őket. Talán egyszer majd lesz lehetőségem, hogy minden anyajegyed felfedezzem a testeden, és végig csókoljam Őket. Úgy, ahogy a hosszú, kecses nyakadat is. Izgató figyelni ám az ádámcsutkádat, bár ezt szégyellem bevallani Neked. Nem akarom, hogy kinevess az apróbb butaságaim miatt.

A mellkasod? Felejthetetlen. Furcsa szó ez egy testrészre, mégsem tudom más jelzővel illetni. Talán még a lélegzetelállító lenne a jó kifejezés rá, igen. Lankásan domborodnak a mellizmaid, majd a szegycsontjaidnál beesnek. A mellbimbóid hegyesen merednek felém, talán fázol is. Hozzád bújnék, ám nem szeretnélek felébreszteni. Helyette inkább szeretném  kihasználni ezt a rövidke kis időt, hogy büntetlenül csodálhassalak.

A hasad is viszi ám a prímet, úgy vigyázz. Kemény, feszes, izgató. Ez is, majdnem úgy, mint minden egyes testrészed. Szereted, ha belecsókolok a köldöködbe, azt pedig kifejezetten imádod, mikor apró puszikat adok a hasad aljára. Bevallom, azt én is piszkosul imádom. Tekintetem tovább vándorolna a testeden, de hirtelen felkapom a fejem.

Ujjaid lágyan simogatni kezdték a felkarom, amitől engem azonnal elöntött az a fránya libabőr. Ugyan még csukva vannak mogyoróbarna szemeid, mégis mosolyogsz, hisz érzed az ujjbegyeid alatt milyen reakciót is  váltottál ki belőlem. Szeretsz zavarba hozni, ezt sokszor mondtad már. Lassan ismét leereszkedem a mellkasodra, arcomat bal mellizmodra fektetem, majd hagyom, hogy karjaiddal még inkább magadhoz szoríts. Szeretek szeretve lenni általad.