6.: Én Te vagyok, Te Én vagy... (41-48)

48.

Adam úgy reagált az aznap történt eseményekre, ahogy sejtettem. Alattomosan és sunyin somolygott, miközben az orra alatt az„Én megmondtam!” mondatocskát ismételgette. Természetesen tudtam, hogy nem szabadna annyira elragadtatnom magam, hogy máris visszapottyanjak a rózsaszín ködbe, mégsem tudtam parancsolni magamnak. Talán az, hogy egy hónap sem volt elég (bár nem ez nagy idő) ahhoz, hogy elfelejtselek azt jelentheti, hogy még mindig akarlak  annak ellenére is, ami történt. Nem tudom, hogy reagálnál arra, ha máris megbocsátanék. Megbecsülnél? Tisztelnél? Erre azt hiszem, csak akkor kapom meg a választ, ha egy esélyt adva  bizonyítani tudsz nekem.

Adam a lelkemre kötötte, hogy ha komolyan gondolom a veled való újrakezdést, akkor ne halogassam a vallomásom. Ne futtassak veled felesleges köröket, hisz a szándékod úgy is ki fog derülni, amint ismét közel engedlek magamhoz. Megígértem neki, hogy megfogadom a tanácsát, hisz semmit sem szerettem volna jobban, mint újra a karjaidban lenni és onnan folytatni mindent, ahol abba hagytuk (az újbóli csalódástól való félelmem azonban mindig visszahúzott a realitás talajára).

Másnap reggel görccsel a hasamban keltem. Féltem az elkövetkezendő óráktól, azonban a legnagyobb félelmem még mindig az volt, hogy meg fogom bánni a neked adott esélyem. Mégis túl kellett tennem magam ezen rigolyámon, hisz egyre csak közeledett a találkozásunk időpontja. Délelőtt kaptam egy sms-t tőled, amiben megírtad, hogy délután négy órakor – ha én is ráérek-, felveszel a társasházam előtt. Természetesen ráértem, hisz azt a napot kaptam szabadnapként Frau Mona-tól. Így hát egy könnyű ebédet követően elkezdtem készülődni. Le akartalak nyűgözni, így egy vékonyabb szoknyát, virágos blúzt és egy magas sarkú cipőt húztam magamra. Pontban 4 órakor megszólalt a kaputelefon, nekem pedig egy hatalmasat bukfencezett a gyomrom. Úgy éreztem magam, mintha életem első randijára mentem volna…

Az utolsó lépcsőfokokat már ingatag léptekkel tettem meg, hisz a jól ismert illatod azonnal elkábított. Ott álltál a legalsó lépcsőfokon, kezeid között egy hatalmas virágcsokorral. Fonataid egy hófehér fullcap alá voltak rejtve, felsőtested és lábaid egy világosabb farmer ing és farmernadrág fedte. Nem tudtam nem észre venni az izmos mellkasod, és a kemény bicepszeid. Mondanom sem kell, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy karjaid közé szoríts és végre szenvedélyesen megcsókolj.

Gyönyörűm… Megilletődve haraptad el a szó végét, félhettél, hátha nem gondolom-e túl korainak az ilyesfajta becézést. Természetesen nem találtam annak, így halványan elmosolyodva eléd léptem, mire felém nyújtva a csokrot átvettem Tőled.  Néhány percen belül már az autódban ültünk, és arról kérdeztél van-e valami kívánságom, ahova el szeretnék menni (bár amikor utoljára találkoztunk azt mondtad, hogy teázni viszel, de úgy látszik azt szeretted volna, ha én választom ki a helyet). Nem jutott semmi érdemleges az  eszembe, így maradtam a teaháznál. 

A megszokott kis boxunkban foglaltunk helyet, majd miután rendeltünk magunknak egy-egy gyümölcsteát hosszan egymásra pillantottunk. Láttam, hogy kerested a megfelelő szavakat, őrlődtél, mit is mondhatnál, éreztem, hogy nehéz most neked. Épp ezért finoman megfogtam az  asztalon heverő egyik kézfejed, majd ujjaimmal erősen megszorítottam azt. Hatalmasra nyílt  mogyoró barna szemeiddel Rám pillantottál, majd mikor Tőlem egy halványt mosolyt kaptál Te csak ennyit súgtál: Istenem.

Biztos voltam abban, hogy nem hitted el mi is történik most, erre a legjobb bizonyíték a hitetlenkedő arckifejezésed és a szapora pulzusod volt, amit tisztán éreztem az ujjaim alatt. Ülj ide, kérlek! Alig, hogy kimondtam, máris felpattantál és el nem engedve az ujjaim átjöttél az én kanapémra, hogy mellém ülve várd, mit is fogok lépni. Sejtig ható boldogság öntött el, ahogy újra karjaid közé bújva megérezhettem azt, milyen is, mikor igazán kellek neked. Azt a vágyakozó, szeretetéhes, ragaszkodó ölelést nem lehet semmi mással összetéveszteni. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!- fújtattad nehézkesen.

*

Visszacsöppentünk a jelenbe. A közös történetünk első fejezete azzal a momentummal kezdődött, hogy mellettem feküdtél egy gyönyörű, hófehér selyemágyneműbe burkolózva. Most pedig ugyanott folytatódik minden. Lassan mindenki megismerte a történetünket, a szárnyalásokat, a mélységeket, azt, mik is voltunk. Betekintést nyertek a mindennapjainkba, a kapcsolatunkba, részesei lehettek  azoknak a kis pillanatoknak, amik számukra talán jelentéktelenek voltak, nekünk mégis a legnagyobb boldogságot jelentették. 

- Hé Tom! – finoman végig simítottam a karodon, majd a vállad és nyakad közötti illatos kis szegletbe bújtam. Halkan morogtál néhány pillanatig, majd felém fordítva az arcod lassan nyitogatni kezdted a pilláid.

- Mondjad Édes!

- Aláírod a könyvet? Kész lettem vele!

- Aláírom, de csak akkor, ha kárpótolsz utána – ismerős buja mosoly bújt meg az ajkaid szélében - Egy nagyon szép álmomból zargattál fel.

- Ígérem, kárpótollak! – nevetve a csupasz, kissé párnacsíkos mellkasodra helyeztem a könyvet, majd mikor alá firkantottad a „Tom Fucking Kaulitz” szignódat gyengéden csókoltalak meg.

VÉGE

47. 

Még elalvás előtt is Adam tanácsán kattogott az agyam. Adjak neked még egy esélyt, hogy lássam, mennyire is szeretsz, mennyire is bánod, amit tettél? De kérdem én, miért tetted, ha szerettél? Vagy csak egy buta fellángolás volt, egy jelentéktelen pillanat, amit a férfiak csak egy apró elmezavarként magyaráznak? Hogy esett volna neked, ha én is egy ilyen elmezavart követően akartam volna tovább élni veled az életem, mintha mi sem történt volna?

Arra az egy esélyre még aludnom kell néhányat…

Egy hét telt el az Adam-mal való vacsoránk óta. Bár Ő nem jelentkezett (talán nem akarta, hogy azt higgyem, nyomul Rám), én mégis felhívtam, és kértem, hogy ismét találkozzunk. Az igaz, hogy ez alatt a pár nap alatt Bill-el is összefutottam egy süti erejéig, azért mégis jobb volt egy kívül állótól tanácsot kérni, akit nem befolyásol sem a testvéri, sem a baráti ráhatás.

Épp Adam-hez készülődtem (a boltban már leoltottam a villanyt is) mikor meghallottam az ajtó felett lógó csengő hangját. Bosszankodva fordultam hátra, remélve, hogy nem egy újabb vevő lépett be, de mikor megláttalak előttem néhány méterre a lélegzetem is elállt. Egy barackszínű pólót viseltél, homlokodon egy hófehér kendő díszelgett. A szó is a torkomra forrt, képtelen voltam megszólalni, olyan szép voltál, és annyira jó volt látni majd egy hónap után. Orromba ismét befurakodott az illatod, feltöltött és boldoggá tett.

Némán állva meredtünk egymásra, mellkasod jól láthatóan emelkedett erősen fel s alá, izzadt tenyereid pedig meg-meg törölted a nadrágodba. Akaratlanul is a hajamhoz nyúltam, hogy megigazítsam az esetlegesen égnek álló hajszálaim, de Te ezt látván csak ennyit súgtál: Gyönyörű vagy! El sem tudtam mondani, mennyire is hiányzott már a hangod, azaz apró mosoly az ajkaid szélében, amibe már a legelső alkalommal beleszeretettem.

Elém léptél és halkan szóltál, mennyire is jó látni Engem. Elhittem neked, egy felettes erő (vagy csupán csak a szívem) azt súgta, hogy igazat mondasz, és nem csak ámítasz. Nem tudtam, mit is kellene tennem, bár eszembe jutottak Adam szavai, - miszerint adjak neked egy esélyt -, de nem tudtam, hogy is adjam a tudtodra.Figyelj Tom, adok egy esélyt, de el ne szúrd! Minden bizonnyal ez elég szánalmasan hatott volna, így el is vetettem ezen ötletem. Kezdetnek elég volt annyi is, hogy én is feléd léptem és végig simítva karodon elmondtam, hogy örülök, hogy eljöttél. Láttam felcsillanni a szemedben valami apró kis fényt, de szerettem volna, ha nem ringatod magad hiú ábrándokba azt illetően, hogy máris megbocsátok, így hát arcom önkéntelenül is elkomorodott.

Haza vihetlek? Nemet intettem, hisz azonnal eszembe jutott az Adam-mal való találkozásom, amit nem szerettem volna lemondani, már csak azért sem, mert egy esti baráti összejövetelt is elhalasztott miattam, illetve hogy nem szerettem volna ha máris nyeregben érezd magad. Így hát megköszönve ugyan a kedvességed, mégsem tartottam veled. Bár nem kérdezted, én mégis elmondtam, hogy egy barátomhoz indulok. Az arcod elárult Téged, kicsit megütközve fogadtad, hogy egy baráti találka miatt nem tartok veled. De tudomásul vetted (ez nagyon jól esett), és az ajtó felé indultál el. Holnap egy teára meghívhatlak? Szeretnélek ismét látni! Ebben már nem láttam kivetni valót, így hát helyeselve bólogattam, majd elköszönve tőled és egy taxit hívva elindultam Adam-hez. Lesz mit megbeszélnem vele.

46.

Már csak pár centi lehetett közöttünk, mikor én hátrálva egy lépést tudattam vele, hogy nem szeretném azt a csókot. Nem tűnt sértődöttnek esetleg szomorúnak, inkább még szabadkozott is, hogy nem akart letámadni. Egyáltalán nem haragudtam Rá, honnan is sejthette volna, hogy nem vagyok még kész egy újabb férfira azután, ami kettőnk között történt? Nem akartam, hogy lelkiismeret furdalása legyen, így hát megsimítva a felkarját ennyit mondtam csak:Szeretnék valamit elmondani.

Időközben a rendelt taxi is megérkezett, aminek kifizetve a megtett útját tovább küldtem, hisz tényleg beszélni szerettem volna Adam-nak arról, ami bennem zajlott. Nem szerettem volna, ha hiú ábrándokba ringatja magát, mert bár hihetetlenül jóképű és jószívű, én még talán mindig érted epekedtem.

Az egyik kerti padhoz vezetett, majd hellyel kínált. Nem szerettem volna túlontúl is untatni Őt, így csak azt meséltem el, hogy épp egy szakításon vagyok túl (ekkor gondoltam csak bele igazán, hogy mi valójában szakítottunk-e már?) és még frissek a sebek. Ezt hallván tenyereibe hajtotta az arcát, majd kínosan és halkan felnevetett. Ismét sajnálkozni kezdett, és azt mondta, ha tudta volna, nem hoz ilyen kínos helyzetbe sem engem, sem magát. Bátorítóan megpaskoltam a vállát, mire Ő ismét Rám tekintve arra kért, hogy ha szeretnék mesélni, akkor nyugodtan tegyem.

Nem láttam semmi kivetnivalóját annak, hogy megosszam vele életem ezen szakaszát (hisz a mai napon Ő is egy jó nagy szeletet mutatott meg magából), így hát kezdve a találkozásunk legelső napján mesélésbe kezdtem. Jó hallgatóságnak tűnt, hagyta, hagy adjam ki magamból azt, ami nyomasztott, azt, ami bántott. Kissé furcsán fogadtam, hogy nem tört Rám újonnan felbuggyanó sírógörcs, talán már túl is tettem magam a sérelmeken, és a beletörődés fázisába kerültem?

Az utolsó mondatomat követően (Így hát nem tehettem mást, mint, hogy kiadtam az útját!) szólalt meg először hosszú percek óta, és meg is lepett azzal, amit mondott: Te még mindig szereted Őt! Nagyra nyílt szemekkel pillantottam az arcára, meglepett, hogy abból, amiket mondtam ezt tudta leszűrni. Kétkedve rákérdeztem, mégis miből gondolta ezt, mire Ő aprólékosan kifejtette mit is értett ez alatt. Azt mondta, hogy nem haraggal telve beszéltem Rólad, nem látta rajtam azt, amit ilyenkor látni kellene egy nőn. Nem vetettelek meg a szavaimban, nem ócsároltalak, inkább magamat okolva, és magamban keresve a hibákat találgattam, mit miért is tehettél. 

Kellett néhány perc míg újra és újra végig pörgettem magamban a hallottakat, majd rá pillantottam: És akkor most mit csináljak? Bocsátsak meg neki?Ő erre csak megrázta a fejét:Nem kell megbocsátanod, csak adj egy esélyt neki, hogy bebizonyíthassa, mennyire is szeret Téged! Ne zárkózz el előle!

45.

A virágbolt már nyitva állt a vásárlók előtt, azon a napon ketten vittük az üzletet Frau Mona-val. Épp egy vásárlót szolgált ki miközben beléptem az ajtón, de közben halkan azért oda súgta, hogy egy levél vár a díszpapíros szekrény felső fiókjában. Szinte éreztem a zsigereimben, hogy mégis megtaláltad a megfelelő szavakat és levélbe öntötted mit is éreztél, de hogy őszinte legyek, nem érdekelt. Pont eleget hallottam már  Bill-től, felesleges lett volna ugyanazon gondolatokat újfent végig olvasni. Így hát hagytam is, hagy lapuljon tovább ott a levél.

„Nem is nézed meg, mit írt Adam?” Adam? Frau Mona csak sokat sejtetően elmosolyodott, majd a hátsó raktárba sétált. Ezt az apró információt tudván máris előhalásztam a levelet és olvasni kezdtem a sorokat:„Kedves Ann! Talán már elfelejtettél bennünket, és azt sem tudod, hogy ki hajtott neked a bevásárló kocsival múlt csütörtökön, de Én nem felejtettelek el ilyen könnyen, és Marco sem. Igen, Marco is érdeklődött a ’néni’ felől, nem csak úgy mondom. :) Szeretném megkérdezni, hogy valamelyik este lenne-e kedved nálunk vacsorázni? Nagyon örülnénk neki! Meghagyom a telefonszámom a levél végén, ha el szeretnél érni. Kellemes hetet, Marco és Adam!”

Mondanom sem kell, mennyire is meglepődtem az újbóli felbukkanásukon. Ráadásul még vacsorázni is meghívtak! Gondolkodás nélkül kezdtem tárcsázni a megadott számot, majd beszélve néhány percet Adam-mal le is fixáltuk a csütörtök este 7 órát. Már nagyon vártam!

A hét hátra levő részében nem jelentkeztél. Ezt annak tudtam be, hogy Bill visszamondhatta az utolsó Neki szánt mondatom, miszerint a magyarázkodásod vajmi kevés lett volna ahhoz, hogy megbocsátsak. Ahhoz idő kell…

Kellemes hangulatban telt a csütörtöki napom. A munka végeztével betértem Berlin egyik híres bor szaküzletébe, hogy Adam-nak egy palack bort véve kifejezhessem a hálámat a vacsora meghívásért. Marco-ról sem feledkeztem meg, számára egy kis doboz állatfigurás bonbon-t vettem. A vásárlást követően taxit fogtam, majd a megadott címre hajtottunk. A kertvárosi övezet egyik hangulatos, csendes utcájában járt már a taxi, nem olyan sokat, talán negyed órát utazhattam. Az út két oldalát égig érő nyárfák szegélyezték, a talaj közelében pedig színes levelű bozótok és cserjék kúsztak.

Kifizettem az útiköltséget, majd kiszállván az autóból a kerítéshez sétáltam, melyen egy névtábla jelezte, hogy jó helyen járok: Adam Stolcz. Csengetnem sem kellett, hisz amint a közelebb léptem a fehérrel mázolt falécekhez, egy aranyos, talán 4-5 hónapos labrador kölyökkutya hangos ugatással jelezte az érkezésem. Néhány pillanat telt csak el, és máris megláttam, ahogy Adam kezében egy kulcscsomóval tüstént felém sietett. Mosolya ugyanolyan kedves volt, mint legutóbb, úgy éreztem, hogy remek estének nézünk elébe.

A ház előszobájában már ott várt Marco, az ajtó mögül lesekedett, majd mikor Adam elvette tőlem a kabátom, Ő azonnal kézen fogott (mindig is megleptek az emberek ilyesfajta közvetlensége, persze egy 4 éves gyermek szemére nem vethetem, hogy ne bizalmaskodjunk.) Így hát örömmel fogadtam, ahogy behúzott egy narancsos falú, rengeteg polccal és zöldellő szobanövénnyel berendezett helyiségbe. A kanapé mellett álló apró kör asztalkán egy-egy üdítős pohár és egy kis nassolni való foglalt helyet.

Az első néhány percet még a nappaliban töltöttük, majd mikor jelzett a sütő, átsétáltunk az étkezőbe. Marco szorgosan segített az apjának, aki mind a saláta, mind a szósz behozatalát rábízta. A vacsora vicces, kellemes hangulatban telt, nem voltak néma, kínos percek, valamelyikünk mindig talált egy-egy átbeszélendő témát. Kilenc óra előtt Adam lefektette Marco-t (korábban megtudtam, hogy már kora este megfürdette, hogy most ne kelljen ezzel bajlódnia), így addig én a nappaliban, kezemben egy borospohárral mértem fel a terepet. Számtalan kép lógott a falon Marco-ról, azonban egyiken sem szerepelt egy nő sem, aki esetleg az édesanyja lehetett volna. Bár tényleg érdekelt, merre is lehetett, mégsem mertem Rá kérdezni. Lehet, hogy elhunyt szülés közben.

Mikor Adam ismét belépett a szobába, én épp egy polcon lévő fényképet tartottam a kezeim között. Hagyta, hagy nézzem a képet, pedig le akartam tenni, ezzel is nem bolygatva fel a benne kavargó érzéseket (látszott az arcán, hogy elkapták az emlékek), mégsem engedte. Helyette bele kezdett a történetükbe. Sejtésem sem volt, miért avatott bele a múltjukba, mindenesetre kíváncsian hallgattam. Marco nem várt gyermek volt, mégsem vetették el Őt. Adam barátnője a terhesség hónapjai alatt sem tudta elfogadni a tényt, hogy anya lesz 21 évesen. A szülést követő hónapokban nem volt hajlandó a fiával foglalkozni, s az ilyenkor jellemző szülés utáni depresszióba esett. Lehangoltsága és örömtelensége kihatott mindenkire, de leginkább a kisfiára. Egyik napról a másikra Silvia nem törődve az anyai teendőivel, magával a tudattal, hogy egy emberkének életet adott elhagyta Adam-ot és Marco-t. A kezemben tartott kép az első egyedül töltött karácsonyukat ábrázolta.

Hangja a mondandója végére már beletörődéssel teli volt, tudta, hogy úgy sem tudja visszahozni a barátnőjét, de ahogy láttam rajta, már nem is szerette volna. Csalódhatott benne, hisz hogy volt képes magára hagynia egy alig fél éves gyermekkel? Teljes mértékben egyet értettem vele…

Már a rendelt taxira vártunk a kis kapu előtt. Megint éreztem Adam-on azt, amit az autóban, mikor haza vitt múlt héten. Kissé zavart volt, többször beletúrt hajába, majd mikor egyszer-egyszer elkaptuk egymás pillantását hosszan szuggeráltuk egymást. Én tudtam, hogy nem fogom megcsókolni Őt (miattad, igen miattad), Ő azonban mégis elszántnak tűnt, és lassan felém hajolva csökkenteni kezdte a kettőnk között lévő távolságot.

44. 

Testemben szétáradó jóleső érzéssel csuktam be magam mögött az ajtót, kellett egy kis pozitív visszajelzés tekintve a mostani siralmas lelkivilágom. Kedves volt Adam-tól ez a meghívás, még ha tényleg csak a kisfia kérését teljesítette is. Remek embernek ismertem meg, minden tiszteletem az Övé, ha esetleg egyedül neveli a gyermekét.

Egy gyors zuhanyt követően neki láttam egy kis saláta és sült csirkemell elkészítésének. Nem kapcsoltam rádiót (általában zenére főzök, takarítok), most mégis szükségem volt néhány nyugodt, csendes percre. Többször gondoltam Rád, vajon mit is csinálhatsz abban a pillanatban, gondolsz-e Rám? Megbántad-e amit tettél? Bill gondodat viseli-e, egyáltalán engedted-e, hogy valaki legyen melletted? Bill jelenlétét remélem nem utasítottad el. Nekem okoztál fájdalmat, mégsem tudtam csak magamra gondolni…

A hétvégém gyorsan eltelt. Péntek este leutaztam a szüleimhez, már több hónapja nem voltam náluk. Bár tudták, hogy volt egy szerelmem, azt mégsem mondtam el, hányadán is állunk most. Nem akartam fárasztani Őket ezzel, bár tudtam, hogy szívesen, egyetlen szó nélkül hallgatták volna végig a kis „történetünket”.

A hétfői napon már április elsejét írtunk. Isteni érzés volt a napsugarak finom cirógatására ébredni, a reggeli teámat is az erkélyen ücsörögve fogyasztottam el. „Új hét, újabb csodák.” – gondoltam magamban, mikor kilépve a társasházam ajtaján a buszmegálló felé igyekeztem. Nem juthattam messzire, talán úgy egy tíz métert sétálhattam mikor egy fekete autó mellém érve lelassított. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de mikor hosszú másodpercekig a nyomomban jött, oldalra néztem. Bill szőkés buksija ütött szemet a kormány mögött. Lehúzta az anyósülés melletti ablakot, majd kikiáltott rajta:Elvihetlek? Megtorpantam és gondolkodóba estem. Biztos voltam abban, hogy Te küldted Őt, hogy általa meg tudd, hogy is érzem magam (bevallom, egy picit engem is érdekelt, Te hogy vagy), így hát eleget téve a kérésének beültem mellé.

Hosszú másodpercekig csak szuszogtunk egymás mellett, a motor halkan járt, majd feltette a bűvös kérdést: „Hogy vagy?” Ha hazudtam volna, Bill úgy is átlátott volna rajtam, jó emberismerő volt, erről már az első pillanatokban meggyőződtem. „Nem egyszerű!”Miközben mesélni kezdtem, Ő lassan útnak indult. Nem szégyelltem bevallani mennyit is sírtam aznap este, mennyire is fájdalmas volt látni magam körül az emlékeket. Bill-nek nem voltak újak az érzéseim, hisz tudta, mennyire is imádtam ennek a kapcsolatnak a részese lenni, boldoggá tenni Téged.

A bolt elé érve halkan így kérdezte Tőlem: „Szeretnéd tudni, hogy van Tom?”Bármennyire is azt akartam, hogy azt hidd, nem érdekelsz, nem tudtam sem magamnak, sem Bill-nek hazudni, így egy bólintás után röviden ugyan, de beszámolt az elmúlt napjaidról. Furcsán fogadtam, hogy nem mertél elém állni, annyira emésztett a bűntudat. Többször is belekezdtél egy levél megírásába, de mindig a papírkosár alján landolt a kezdetleges vallomás. Úgy érezted, hogy egy lapon keresztül nem tudtad volna átadni azt, amit éreztél azokban a pillanatokban. Reggel már éreztél elég erőt magadban ahhoz, hogy ha szeretnék beszélni veled, akkor Te kész vagy mindent bevallani, és akár Bella-t is előkerítve Tőle hallani, hogy csak Ő csókolt meg téged búcsúzásként, Te nem csókoltál vissza. Ezt hallván keserűen elmosolyodtam magam, majd kiszálltam az autóból. Bill értetlenül pislogott felém, nem tudta mire vélni a helyzetet: „Egy kis magyarázkodás nem fogja elfeledtetni azt, amit tett. Pontosabban, amit engedett másnak tenni!”

Kicsit felbosszantott Bill azon mondata, hogy Te nem csókoltad meg Bella-t, csak Ő. Nem vetted észre, hogy közeledik feléd egy női fej, és két csókos ajak? Ne nevettess, kérlek…

43.

„Még egyszer elnézésed kérem, Marco szeret száguldozni a bevásárló kocsival.” Mosolyogva legyintettem egyet, majd a kisfiúra néztem. Hihetetlenül édes egy teremtés volt, nagyon okosnak és talpraesettnek tűnt. Pár pillanatos néma csendet követően hátra mutattam a tejtermékes pult felé, majd rájuk mosolyogva elköszöntem Tőlük. Marco integetett, az édesapja pedig biccentett egyet.

Fogalmam sincs miért, de mosollyal az arcomon róttam a finomságokkal tele tömött sorokat. Szeretem az ilyen pillanatokat, mikor az ember egy-egy random perctől is ennyire fel tud vidulni. Épp a kis Marco-ra emlékeztem vissza, mikor hirtelen elém toppant. Ijedtemben majdnem felsikítottam, de a bája és a huncutsága ismét mosolyra fakasztott. „Szereted a kakaót?” Kérdése furcsán hatott, időm sem volt meglepődni, hisz ismét rákérdezett zsebre tett kézzel. Egy bólintás is elég volt neki, máris hátra fordult (én is követtem Őt a tekintetemmel) majd a kis hüvelykujját felmutatva kacagva az apjára nézett. Hihetetlenül édes egy szituáció volt, sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen majd’ filmbe illő jelenet velem is meg fog történni, de nem volt ellenemre. Nagyon jól esett.

„Marco erősködött!” A férfi lassan sétált felénk, majd karjaiba kapta a fiát és úgy mosolygott Rám. Bár eszembe jutottál most is, egy kakaózást mégsem utasíthattam vissza azzal az ürüggyel, hogy„Sajnálom, de tegnap dobtam ki életem szerelmét, most inkább szeretném egyedül sajnáltatni magam, kérlek, ne zavarj ebben!”

Gyorsan szalagra pakoltuk a vásárolt termékeinket, majd szatyorba pakolva azokat és fizetve, távoztunk a szupermarketből. Néhány utcányira volt egy kis hangulatos kávézó, oda tértünk be. Marco egy habos kakaót kapott, nekünk felnőtteknek pedig egy-egy csésze kávét rendelt Adam. Furcsa mód nem éreztem kényelmetlenül magam amiatt, hogy egy vadidegen férfival „randizgatok” egy nappal a történtek után. Túlontúl is klappolt minden, idillikus és harmonikus percek voltak ezek, de ez leginkább Marco érdeme volt, hisz mindig megajándékozott bennünket egy-egy vicces szófordulattal (mint megtudtam, Marco most tölti majd a negyedik életévét).

Bár éreztem Adam-on azt, amit rajtad is éreztem már az első pillanatokban, mégsem zavart. Az azonban frusztrált, hogy teljesen kikapcsolva az agyam (és szégyellem bevallani, de hosszú percekre nem is gondolva Rád, Ránk) jól éreztem magam. De minden bizonnyal ahogy ismét egyedül leszek a lakásomba, újfent el fog sodorni egy-egy emlék.

Adam egy helyi középiskolában oktatott irodalom- és nyelvtantanárként. Nagyon kellemes egy férfi volt, nem volt sem tapintatlan, sem tolakodó. Teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettünk (mint később kiderült Frau Mona-t is ismerte), a munkáinkról, a hobbinkról, illetve Ő természetesen Marco-ról, aki már a második bögre kakaóját gyűrte lefele egy kisebb kalácskával a kezében. Nagyon nagy szeretettel mesélt a fiáról, az óvodai kis csínytetteiről, áradt minden szavából és mozdulatából, hogy imádta a fiát. Bár fogalmam sem volt arról, hogy az édesanyja hol lehetett (róla egyetlen szó sem esett), mégsem kezdtem el kérdezősködni. Az nem én lettem volna.

Marco ásítása láttán elmosolyodtunk mindketten, hisz tudtuk, itt a búcsú ideje. Ki szerettem volna fizetni a kávé árát, de Adam megelőzve már a pincérnek nyújtotta az italok árát. Halkan megköszöntem, majd míg magamra kaptam a kiskabátom, áhítattal néztem, ahogy felöltöztette a kisfiát és karjaiba véve megindult a kijárat felé. Az ajtóban Rám emelve a tekintetét így szólt:„Szerintem Marco nem szeretné, ha egyedül engednélek haza ilyen későn! Hagy vigyünk haza, kérlek!” Bármennyire is nevetségesnek tűnhetett volna egy kívülálló számára ez a szituáció - hogy mindig a kisfiára hivatkozott -, számomra mégis édes volt.

Lassan visszasétáltunk az autójához, hátulra beültette a fiát a gyermekülésbe, majd miután mindketten beszálltunk, útnak indultunk. Annyira más érzés kapott el most, mint mikor veled kocsikáztam először. De nem akartam ismét szomorkodva Rád gondolni (elég lesz, ha hazaérek) így hát beszélgetést kezdeményezve az otthonomig csacsogtunk. Nem telt bele öt percbe sem, már a lakásom előtt járt halkan a motor, várakozóan egymásra néztünk, és mivel Ő nem adta jelét, hogy búcsúzkodni szeretne, ezért én köszöntem el Tőle – talán így egyikünknek sem volt annyira kellemetlen. Rám nézett és biccentett, majd mikor kiléptem az autójából, még oda kiáltott: ”Szép éjszakát, Ann!”

42.

Fáradtan keltem másnap. Lassan kikászálódtam a meleg paplanok közül, majd a konyhába csoszogva egy bögre teát készítettem magamnak. Próbáltam minden lakásban lévő tükröt elkerülni, siralmas látványt nyújthatott a sírástól megduzzadt arcom. Mikor asztalra helyeztem a bögrém, megláttam a még tegnap itt hagyott ásványvizes palackod. Apró, fájdalmas mosollyal az arcomon forgattam körbe néhányszor, majd letettem a kuka mellé.

Fejem lehajtván ballagtam a buszmegálló felé, hogy ott felszállva a 21-es buszra még nyitás előtt beérjek a virágboltba. Mondanom sem kell, hogy mindenről Te jutottál eszembe. Arról a parkról, ahol először csókoltál meg, arról a padról, ahol nevetve ettük a kürtöskalácsot. Még emlékszem (hogy is felejthettem volna el?), mikor a második találkozásunkkor Te a bolt előtt vacogva vártál Rám, hogy újabb orchideát vásárolva ismét láthass. De most nem álltál ott. Talán jobb is volt. Még nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy ismételten látva téged végig hallgassam a magyarázkodásod. Ahhoz még túl friss az "élmény", de talán az idő minden sebet begyógyít. Ugye?

Frau Mona déli tizenkettő órakor lépett be az ajtón  vállán egy virágos sállal. Mosolyt erőltetve arcomra üdvözöltem, majd elvéve tőle a kis kabátját felakasztottam a fogasra. Éreztem,  hogy furdalhatta a kíváncsiság valami miatt, hisz eddig nem megszokott módon fürkészte az arcom, mégsem kérdezett rá. Mégis úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel Neki, hisz annyiszor elnéző volt velünk szemben. Némán hallgatva, s egyszer-egyszer bólogatva ült mellettem, miközben végig simított a kézfejemen. Nem bocsátkoztam igazán részletekbe, így sem volt könnyű beszélnem Róla, mégis nagy vonalakban elmondtam a történteket. Bár láttam rajta, hogy Őt is megdöbbentette, mit is tettél („Abból a rendes fiúból nem néztem volna ki.”), mégsem kezdett felesleges mondatokba („Az ilyenektől jobb minél előbb megszabadulni kislányom, mert később csak még jobban megbántott volna.”) Talán igaza lett volna.

Egy újabb érzelmi hullám kapott el, mikor a közeli templomtoronyban este hat órát ütöttek. Rossz volt úgy kilépni a kis utcára, hogy már nem vártál az autódnak dőlve. Inkább siettem is a bolt elől remélve, hogy könnyebb lesz ha nem leszek a közös helyeinken – butaság volt ezt gondolnom. Könnyeimmel küzdködve tértem be egy szupermarketbe, hogy vásárolva néhány alapanyagot valami meleg vacsorát főzzek. Bár étvágyam az nem volt, azt azonban tudtam, hogy nem szabad elhagynom magam. És nem azért, mert egy férfi sem érdemli meg, hanem mert nem akartam csalódást okozni magamnak azzal, ahogy viselkedem. Sosem szerettem lesajnálva lenni, esetleg sajnáltatni magam, még magam előtt sem.

Épp a zöldséges pult előtt toltam a bevásárló kocsim, mikor valaki a sarkamba tolta a sajátját. Ijedtemben megugrottam, és önkéntelenül is a lábamhoz nyúltam, mire egy férfi azonnal bocsánatot kérve mellém lépett. Nem néztem fel Rá (jobban érdekelt a fájós bokám), csak a cipőjét vizslattam. „Elnézést, véletlen volt.” Egy mély, mégis mosolygós hang szólt hozzám, kellemes volt a hangszíne. Letettem a fájós lábam, majd felnézve a férfire és egy karján ülő kisfiúra megráztam a fejem. „Semmi baj!”

Egy kedvesen mosolygó, harmincas férfival néztem farkasszemet. Jóval magasabb volt, mint én, borostás kerek arcát és kék szemeit egy fekete keretes szemüveg fedte. A karján ülő kisfiú  teljes mása volt, minden bizonnyal a gyermeke lehetett, hisz mindkettejük ajkán ugyanaz a csibészes vigyor ült. Jó volt rájuk nézni.

41.

Mi lesz már? Hosszú percek után sem tettél egy tapodtad sem, még éreztem az illatod a közelemben. Ugyanott álltál, megtörten, reményvesztetten, de én még egy utolsót beléd rúgva oda vetettem neked: Nem kellesz többé!  

Ez volt az a pont, mikor lábaid életre kelve megindultak a kijárat felé, és nem szégyellve a könnyeid még megálltál egy pillanatra előttem. Láthattad, hogy esélyed sincs magyarázkodásra, hisz én az ablakon kifelé meredve álltam, így hát mint egy csatát vesztett katona, feladtad a harcot, feladtad a kapcsolatunk… Hogy örökre-e? A választ akkor még nem tudtam.

Annyi érzés, annyi emlék, mozdulat, szó és illat kavargott bennem, hogy úgy éreztem, mentem belesajdul a lelkem és a szívem. Eddig próbáltam tartani magam előtted, mostanra azonban minden kitört belőlem. Az ajtó kilincsről lecsúsztak az ujjaim, lassan behajtottam magam mögött a hatalmas tölgyfaajtót, majd önkéntelenül a padlóra ereszkedtem, miközben szemeim előtt tartva ujjaim újra és újra felzokogtam.

Ültem és sírtam. Perceket, órákat töltöttem el így, mégis mintha minden csak egy pillanat játéka lett volna. Zokogásom néma könny nyelésbe, és kérdések sokaságába torkollott. Miért nem kellettem neked? Miért dobtál el magadtól? Nem láttad, hogy milyen boldog voltam Veled, melletted? Miért nem becsültél meg? Miért? A legfájdalmasabb az volt, hogy egyetlen kérdésemre sem kaptam választ (talán magamnak kellene megválaszolni Őket?). Csak ültem ott, akár egy elárvult, sebezhető gyermek, s nem tudtam, mit is csináljak. Bár abban biztos voltam, hogy nem érdekelne a magyarázkodásod, az, ahogy próbálnád menteni a menthetőt. Nem, ezt nem akartam. Hányszor kellett már végig hallgatnom a szabadkozásod valamivel kapcsolatban? Hányszor kellett szemet hunyom afelett, amit tettél? Most már nem megy. Így nem, hogy tudtad, mennyire megviselt Bella felbukkanása és a jelenléte, majd az a félelem, hogy esetleg visszaszerez, és Te önként dalolva adod meg magad. És így is lett… erre se magyarázat, se mentség nincs.

Lily igazat mondott. Furcsán ért ez a felismerés, hisz azután, amit a bárban tett azt gondoltam, hogy ez csak egy újabb cselszövés. Mégsem vezérelte rosszindulat, talán belátta, mennyire gusztustalanul viselkedett és így akarta tisztára mosni a lelkiismeretét. Hogy változott-e valamit is a szememben? Talán. Mégsem fogom a keblemre ölelni, idő kell míg ismételten meg tudok bízni benne.

Késő este lehetett már, talán tizenegy óra tájt, mikor meghallottam, hogy sms-t kaptam. Egy forró, lazító fürdővel próbáltam nyugtatni magam az este történtek után, de nem igazán sikerült lecsillapodnom. Újra és újra felzaklattak az emlékek, ahogy lehunytam könnyes pilláim minden olyan zavaros volt. Egyik pillanatban a pajkosan mosolygó ajkaid láttam, azt, ahogy felém igyekezve szerelmesen a karjaid közé zársz, majd hirtelen a mai események furakodtak a szép emlékek elé, és nem tudtam megállni, ismét elkapott valami. Vajon ez így normális? Hogy ennyire csapongok az érzelmek között? Most melyik fázisban vagyok? Abban, amikor még nem hiszem el, mi is történt? Ezt fogja majd követni a beismerés, vagy az irántad érzett düh, ami a hetek, hónapok múltán majd csillapodni fog? Mikor lesz vége?

Óvatosan kiléptem a fürdőkádból, magam köré csavartam a törölközőm, majd imbolygó, gyenge léptekkel a nappaliba indultam, hogy megkeressem a mobilom. Az egyik polcon pihent, tenyerembe fogtam, majd megnyitottam a kis levelet: Szeretnél beszélgetni? B.

Oh, drága Bill. Ismét Ő volt az, aki két tűz közé szorult. Sajnáltam Őt, hisz neki is nehéz lehetett ez a helyzet. Ki mellé álljon? Kit vigasztaljon? Kinek viselje a gondját? Természetesen tudtam, hogy a Te helyedet soha, semmilyen körülmények között sem vehetem át, hisz Ti ikertestvérek vagytok, én pedig csak egy kis barátocska Bill-nek. De nem is szerettem volna kisajátítani Bill-t.

Nem, egy jó ideig nem szeretnék beszélgetni. Köszönöm szépen, hogy gondomat akarod viselni, de most magányra van szükségem. A.