9:. Lost - 9. rész

Fájdalmasan néztek egymásra. Talán mindkettejük testén ugyanaz futott végig, mégis másként reagáltak. Tom ingatag, mégis gyors léptekkel a bejárati ajtó felé lépkedett, ahol Bill még karon bírta ragadni, azonban Ő már nem is figyelve Rá némán folytatta az útját a folyosóra. Bill megtorpant, látván, hogy a férfi nem zárta be maga mögött az ajtót. Lassan lecsúszott a fal mentén, majd kezében újra a kis medált kezdte szorongatni. Habár minden egyetlen pillanat alatt történt, mégis megértette, mi történt. Megértette azt, ami egész életében homályos volt. Megfejtette, miért is érezte magát úgy az évek alatt, ahogy. Rájött, miért is hitte, hogy nincs egyedül – még ha fizikailag senki sem volt mellette -, miért is gondolta, hogy van valaki a világban, aki kiegészíti. Amilyen gyorsan jött a felismerés, olyan hosszadalmas és gyötrelmes volt végiggondolnia és megemészteni, mi is zajlik le benne. Hol kezdje a visszaemlékezést? Mikor volt az első pillanat az életében, mikor érezte, nincs egyedül? Mikor áhítozott először valaki után, aki megérti, ki is Ő, mit is akar a világban?

 

És most itt lenne? Megtalálta volna a hiányzó szemet az életében? Teljes lenne a kép? Kész lenne a foghíjas puzzle az életéről? Arról az életről, amiben rengeteg sötét és baljós rész van? Egy ilyen abszurd helyzetnek kellett történni ahhoz, hogy megtalálja Őt? Őt, akiről nem is tudott? Mert nem tudott… egyetlen emléke sincs róla, a testvéréről. Mert Ő az, nem? Nem lehet pusztán véletlen az a medál… Nem, egyszerűen nem.

*

Tom gyomrát fogva bukdácsolt a lépcsőkön lefele. Tenyerét erősen a téglafalba vájva lépkedett a beton fokokon, muszáj volt megtartania magát. Érezte, hogy lábai akár a kocsonya, úgy remegnek és semmi biztosíték nem volt arra, hogy nem esik össze a gyengeségtől.

A lakóépületből kiérve néhány méter után befordult egy kis sikátorba, majd egy konténer mentén lecsúszva tenyerébe temette az arcát. Érzései, gondolatai megállás nélkül cikáztak a fejében és szívében; ez nem csak sok, de sokk is volt számára. Hát Ő lenne az? Ő lenne a titokzatos medál birtokosa? Ő, akit elrabolt? Akit fogva tartott? Akit az ágyhoz bilincselt? Akivel erőszakoskodott? Tom elkapta kezét az arcáról, majd oldalra hajolva először csak öklendezett, majd hányt is. Felfordult gyomra mellett szédült is, jéghideg ujjaival próbálta raszta tincseit a füle mögé helyezni, de nehéz volt minden egyes mozdulat. Nagyon nehéz…

*

Josh hatalmas vigyorral az ajkain szökdelt fel Tom lakásához. A tudat, hogy a modell főnökével már sínen van a dolog hihetetlenül boldoggá tette. A kezdeti jókedve azonban azonnal elszállt, ahogy meglátta a résnyire nyitva hagyott ajtót. Kezei önkéntelenül is ökölbe szorultak és csak remélni tudta, hogy nem azt történt, amire abban a pillanatban gondolt.

Bill hangos trappolást és halk szitokszavakat hallott a folyosó felől. Ágyán ülve azonnal a hátára feküdt, majd szemeit összeszorítva alvást tettetett. Hirtelen kicsapódott az ajtó. Orrát erős pacsuli szag töltötte be, ismerte ezt az illatot. Tudta, hogy nagy baj van, hisz Tom még nem ért vissza. Csak remélni merte, hogy a férfi minél hamarabb elhagyja a lakást és nem fogja Tom-ot azért elővenni, mert magára hagyta.

*

Tom lassan, először négykézláb, majd térdelve emelkedett fel a konténer mellől. Tudta, hogy vissza kell mennie – nem is azért, mert a modell megszökne, érezte, hogy nem tenné, főleg most nem -, inkább azért, hogy Josh esetleges alattvalói nehogy ellenőrizzék a lakását. A néhány perces séta majd tíz percbe is beletelt, még mindig nagyon erőtlen volt a teste. Talán a sírás is elvett az erejéből. Mert sírt, igen.

Halkan nyomta le a fém kilincset. Az ajtó halkan nyikordulva megadta magát, majd beljebb lépett. Feszélyezetten csendes volt minden. Gyenge léptekkel a kisszoba felé sétált, majd nesztelenül beljebb tolta a faajtót. A modell összegömbölyödve feküdt az ágy közepén, a takaró a derekáig felhúzva terült el rajta. Nem tudta megállni, hogy nem nézze, akár csak egy pillanat erejéig is, ezért hát felé sétált, majd az ágy mellett a földre ereszkedett. Fejét oldalra hajtva és kezeit ölébe temetve pislogott a szőke felé, majd ijedten vette észre, hogy a modell szemei lassan felnyílnak.

- Te vagy az?

Tom csak bólintott, megszólalni még nem volt képes.

Bill ajkaiba harapva nézett fel a tincsei mögül, majd nem is tudván, hogy mit csinál a fal felé húzódott ezzel is helyet adva Tom-nak. A férfi hatalmasra meredt szemekkel nézte a mozdulatot, majd nagyot nyelt és nem is gondolkozva kibújtatta a lábát a cipőből és óvatosan, mintha valami pillekönnyű toll lett volna a fiú mellé simult.

- Hogy vagy?

Tom-ot bántotta, hogy ismét Bill bizonyult erősebbnek és volt ereje kérdezni. A kérdésre válaszolva csak megrántotta a vállát és a mellette fekvő férfi felé biccentett, amolyan „És Te?” arckifejezéssel.

- Össze vagyok zavarodva.

Tom helyeselt egy bólintással és lehunyta a szemeit. Bill is ugyanígy tett, hagyta, hagy járja át Őt is az a furcsa érzés, amit eddigi élete során még sosem érzett. Az egység élményét.

- Fáj!

Most Tom szólalt meg, szemeit még mindig szorosan lehunyva tartva. Bill az arcára pillantott és így kérdezett:

- Mi?

- Hogy ennyi ideig egyedül kellett lennem. Nélküled.

Bill ujjaival megkereste Tom ujjait a takaró alatt, majd félénken megérintette. A rasztás felnyitotta a szemhéjait, majd arcára furcsa meleg mosoly költözött. Bármennyire is apró és alig érezhető volt ez az érintés, mégis a velejéig hatolt és hatalmas örömet okozott neki. Ujjait Ő is végighúzta a modell ujjain, majd összekulcsolta az övéivel. Gyomra már nem háborgott, a feje sem szédelgett annyira, úgy látszik, csak mellette kellett, hogy legyen a testvére.

- Annyira tudtam, hogy nem vagyok egyedül a világban.

- El voltál veszve? – kérdezte Tom.

- Nem is gondolnád, mennyire.
Oh, dehogy nem. Tom ne tudta volna?

- Te… mármint Te honnan tudod?

Tom furcsa, kérdő tekintettel pillantott Bill-re.

- Mit?

- Hogy Mi… Mi testvérek lehetünk.

- Apám többször is mesélt erről a nyakláncról – markába fogta és úgy folytatta -, hogy van egy párja a világban.

- Azt is elmondta, hogy kinél lesz a párja? Hogy neked ki is lesz az az ember?

- Azt sosem… - Tom halkan szólt, apja tényleg egyetlen szóval sem mondta, hogy lenne testvére, csupán csak keresse, és ha megtalálja, akkor rá fog jönni. – És Te honnan tudod?

- Én csak éreztem.

- Mit? – Tom megrökönyödött. - Hogy lehet ezt érezni?

- Hidd el, lehet – helyeselt a modell, majd folytatta. – Meg akartalak ismerni, mert éreztem valami különleges dolgot benned. Emlékeztettél valakire, és rá akartam jönni a válaszra. Lehet, hogy épp rám hasonlítottál, és magamat láttam benned.

- Mire gondolsz?

Bill a plafonra emelte a tekintetét, kifújta a levegőt és így szólt.

- Valahogy ösztönösen tudtam, hogy mi a gyengéd… az, ami az enyém is.

- Hogy semmibe vesznek?

- Pontosan...  sokszor megkaptam Én is, úgy gondoltam, hogy talán ezzel Én is fájdalmat tudok okozni másnak. Neked.

Tom frusztráltan biccentett, miközben még mindig a férfi arcát szemlélte. Bill kis idő eltelte után kezdte feszélyezetten érezni magát, ezért Tom-ra pillantott. Nem szólaltak meg, csak nézték egymást. A másik minden egyes mozdulatát, pillantását magukba akarták szívni, és az elmúlt 23 évet be akarták pótolni, még ha lehetetlennek is tűnt abban a pillanatban.

- 1989. – Bill elkezdett egy évszámot, Tom pedig önkéntelenül, gondolkodás nélkül folytatta.

- Szeptember.

- 1 – súgták egyszerre és kirázta Őket a hideg. Nem csak testvérek, de ikertestvérek is.

Még pedig egypetéjű ikrek.

- Olyan vagy, mint Én.

Bill mosollyal a szája sarkában figyelte Tom-ot, aki teljesen elhűlve és talán magán kívül is, de lassan felemelte az ujjait és végighúzta azokat Bill arcélén.
- Te is olyan vagy, mint Én –

kuncogott Bill, kicsit
belerondítva a törékeny
pillanatba.

Tom bólintott és letette a fejét a párnára. Újabb néma percek követték egymást, Bill sem idétlenkedte el már a helyzetet. Tudta Ő is, hogy milyen komoly pillanat ez az életükben, de mentségére szólva sosem bírta a kínos pillanatokat, így mindig viccelődéssel leplezte zavarát.

Többször látta, hogy Tom megszólalt volna, de mindig ráharapott a nyelvére és inkább csendben maradt. Bill-t azonban érdekelte, mit is akart a férfi. A testvére.

- Mondd!

- Kiviszlek innen!

Bill először nem értette, mit is akart ezzel mondani Tom, talán még második neki futásra sem fogta fel a hallottakat.

- Le fogunk lépni innen!

- Tessék?

- Meg fogunk szökni innen.

- Mégis miért?

Tom értetlenül nézte, ahogy Bill szinte tiltakozólag felül mellette az ágyon.

- A testvéremet nem fogom fogságban tartani váltságdíj fejében.

- Ez engem nem zavar – a rasztás kétkedve ránézett, majd válaszolt.

- Nem zavar, hogy bezárva vagy egy ilyen helyen, ilyen körülmények között, egy ilyen helyzetben?

- Nem…

- És miért nem?

- Mert veled vagyok.

Tom érezte, ahogy arca forróságba borul, és elkapja a tekintetét testvéréről.

- Ez akkor sem helyes így. Nekem nem.

- Ne érezd magad rosszul. Megkapjátok értem a pénzt és kész, ennyi. Ne kockáztass!

- És ha akarok? Ha akarok kockáztatni?

- Értem biztos ne tedd.

- Már pedig érted tenném – most Bill-en volt a sor, hogy légszomj telepedjen rá. – És meg is fogom tenni. Éjszaka elszökünk.

- Mi lesz a pénzzel?

- Szerinted érdekel most a pénz?

- Nem?

- Kibaszottul nem… már nem.