10.: Fél év... - 1. rész

Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megváltoztasson mindent és az addigi megszokott, nyugodt életemet szinte a feje tetejére állítsa. A több hónapja tartó egyedüllétem egyik percről a másikra kapott lángra, olyan szenvedélyre, amiről először nem is hittem, hogy létezik. Oké, az ember lánya álmodozik, mereng a tökéletes egymásra találásról és a hercegről fehér lovon; de mikor az be is következik és a korábban említett herceg ugyan nem fehér lovon, de egy Audi Q7-esen begördül az életébe akkor egy kicsit szkeptikus lesz azzal a sok rózsaszín maszlaggal kapcsolatban, ami hirtelenjében az ölébe hullik. Először csak messziről kémlelődöm, próbálom emésztgetni a látottakat, és hallottakat; valahogy nem hiszem el, hogy velem is megtörténhet ilyen. Mert valahogy az ilyen mindig más nőkkel történik. Persze, volt egymásra találásban részem, azonban visszagondolva arra kell jutnom, hogy azok a találkozások semmik voltak ahhoz képest, amit ez a férfi váltott ki belőlem. Ez a magas, nyurga, de széles vállú és erős izomzatú, akinek az arca számtalan piercing-et rejteget– és csak az Isten tudja, hol máshol van még fémkarika a testében. A szempillái nőket meghazudtolóan íveltek és hosszúak. Mi ez, ha nem igazságtalanság? Az ember lánya gürizik, hogy a reggeli ébredés után szalonképes külsőt faragjon magának, míg ennek a férfinek – biztos férfi ilyen tökéletesen nőies arcvonásokkal? -, elég volt csak megszületnie, hisz azóta semmiféle erőfeszítést nem kell  tenni az ügyben, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Uhm, hogy még milyen isŐ? Mandulavágású, hatalmas csokoládébarna szemei vannak. A szempilláiról nem kívánok újfent ömlengeni, helyette tovább vándorolok a testén. Mondjuk az ajkaira… Vastagok, dúsak, íveltek. És édesek… most már tudom.

Hogy miért jelen időben beszélek? Azért, mert a múltunk, a kettőnk kapcsolata akkor tájt nem igazán volt idillikus, esetleg harmonikus. Hogy is lehetett volna az? Ég és Föld voltunk, mikor Én A-t mondtam, Ő B-vel kontrázott rá. Ha Én jobbra akartam menni, Ő balra indult. Hogy miért csinálta? Passzióból? Dühből? Sértődöttségből? Vagy egyszerűen csak ilyen természete volt, hogy ha nem az történt, amit Ő akart, akkor mindent meg tett azért, hogy a másik egy kicsit se érezze magát komfortosan? Akkor még nem tudtam erre a választ, most már azonban mindenre rájöttem.

*

Egy koromfekete bögre kelti fel a figyelmem. Hatalmas, öblös kerámia, oldalán egy mikrofon fekszik díszítésként. Megrázom a fejem, és egy újabb lépést teszek a kis irodámban, majd ismét egy ismeretlen, nem várt dolog tűnik fel előttem. Egy slusszkulcs, még pedig Audi lógóval. Szárazon nyelek egyet, és elkönyvelem magamban, hogy a kollegáim nagyon rendetlenek voltak az elmúlt néhány napban, míg szabadságon voltam. A bögrét egyértelműen Riley számlájára írom, Ő ilyen kis sötét figura, a ruhái nagy része is ebből az egy színből állnak. A kocsi kulcs pedig? Na ebben nem voltam biztos, hisz ha jól értesült vagyok – már pedig ez egy újságnál elengedhetetlen -, akkor egyikünk sem jár ilyen drága autóval. Talán Mr. Jefferson-é?

Táskával a kezemben robogok barátnőm irodájához, ahova egy kopogás után be is nyitok. Tudhattam volna, hogy van nála valaki – Sue azon nők közé tartozik, aki nem veti meg a munkahelyi flörtöt, így Peter-t sem a ’sport cikkek’ részlegről. 

- Elnézést – zavartan ugyan, mégis megszokottan fordulok el, majd állok félre, ezzel is hagyva, hogy Peter ki tudjon slisszolni, mielőtt Mr. Jefferson esetleg felütné a fejét az emeletünkön. – Felöltöztél, rendben a hajad? – kérdezem, majd megfordulok, és vigyorgó barátnőmre nézek.

- Isten hozott, Anna – szorosan megölelt, majd kiosztotta az ilyenkor szokásos reggeli pusziját. – Mesélj, milyen volt?

- Először inkább Te mesélj! Mit keres az asztalomon egy koszos kávésbögre mellette egy Audi slusszkulccsal?

Ölelése gyengébb lett, majd hátra lépett egyet. Ismertem az arcán megbúvó mosolyt, tudtam, hogy semmi jót nem jelent.

- Ezt nem nekem kellene elmondanom, ne kérd Tőlem! Jeffry hamarosan megérkezik, Ő majd beavat mindenbe.

- Jeffry – egy pillanatra megálltam, és újfent elgondolkoztam azon, hogy is képes a főnökünket így hívni-, előtt szeretném tőled is hallani. Csak, hogy ne érjen meglepetésként.

- Hát meglepetésként fog érni, abban biztos vagyok – ajkába harapott és elhúzta a száját. Gyilkos pillantásaim elől az asztala mögé menekült és ölébe vette a laptopját. – Figyeld, mikor akarsz elmenni vásárolni? Leárazások lesznek a Zara-ban.

Mellé sétáltam – oké, vágtattam -, majd lecsuktam előtte a laptopját.

- Most! – ismert már eléggé ahhoz, hogy tudja, ez a hanglejtés semmi jóval nem kecsegtet.

- Oké, oké, szívem! – megadóan feltartotta a kezeit, és Rám pillantott. – Kapsz egy jobb kezet.

- Hogy micsodát? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

- Egy jobb kezet, egy munkatársat.

- Nincs szükségem munkatársra.

- Még Rám sem?

Hirtelen egy mély férfihang szakította félbe a beszélgetésünk. Ismerős volt, mintha valahol már hallottam volna, mégsem tudtam beazonosítani egészen addig a pillanatig, míg meg nem fordultam és a hanghoz nem párosult egy arc is.

Szinte éreztem, ahogy érzések ezrei borítják el a testem. Düh, hitetlenség és értetlenség ülhetett ki az arcomra. Szemeim gyorsan végigfuttattam az előttem álló férfin (?), majd sietősen elvágtatva mellette Mr. Jefferson irodája felé robogtam. Hallottam, amint felkacag, és maga után becsukva az ajtót magára hagyja a barátnőm.

A főnököm épp a kabátját levéve magáról állt a ruhafogas előtt. Lassítottam lépéseimen, majd megálltam irodájának ajtajában. Rám emelte a tekintetét, biccentett, és így szólt:

- Jó hogy jön, Anna! Beszélni akartam magával!

Nem volt semmi furcsa a hangjában, a megszokott kedvesség és nyugalom áradt minden mozdulatából.

- Foglaljon helyet! – mutatott az asztal túl oldalára, majd miután helyet foglaltam, Ő is leült velem szemben. Kezeit a megszokott lassúsággal és megfontoltsággal fonta össze, majd tette a mahagóni asztalára. Bár tudtam, hogy mi történik körülöttem, mégis reménykedtem valamiféle tévedésben, amit Ő teljes mértékben meg is fog erősíteni.

- Gondolom már találkozott Mr. Kaulitz-cal – tért is egyből a lényegre. Tudni kell elöljáróban, hogy ezt a férfit csak a lényeg-ként ismerik New York-ban.

- Mondhatjuk!

- És milyen volt az első benyomása? Ha jól tudom, még nem találkoztak eddig egymással!

Elkapva róla a tekintetem megráztam a fejem, majd mély levegőt véve ismét rá néztem.

- Mi ügyben van itt? Információt akar gyűjteni a konkurenciának?

- Anna, maga néha eltúlozza a dolgokat – kedélyesen felnevetett, és folytatta. – Bill Kaulitz mostantól a munkatársa lesz, pontosabban a társszerkesztője a rovatnak, amit most Ön vezet.

Úgy éreztem magam, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna Rám. Kitúrt az a senkiházi a munkámból, abból a munkakörből, ami az életem értelme.

- Nincs megelégedve a munkámmal, Mr. Jefferson?

- Nem erről van szó, Anna. Ne értse félre! Maga az egyik legtehetségesebb újságíróm ennél a szerkesztőségnél.

- Akkor mégis miért? – tettem fel szinte kétségbeesetten a kérdést, és tenyereimbe hajtottam az arcom.

- Mert bármennyire is színes, értékes a rovata, muszáj, hogy egy férfi szemszögéből is megismertessük a dolgokat tekintve, hogy egyre nagyobb számú férfi közönség választ bennünket. Meg kell ragadni minden lehetőséget, hogy fent tartsuk az érdeklődést az emberek körében, ezért gondoltam arra, hogy jól jönne a rovatnak egy másik szemlélő is.

- Értem Én, Mr. Jeferson, egyet is értek magával. Most már csak egy kérdésem van.

- Igen Anna?

- Miért pont Ő?