Világéletemben imádtam a
munkám. Talán nekem volt a földkerekség legjobb állása. Azt csináltam, amit
szerettem; egy lap művészeti rovatának főszerkesztőjeként alkalmam nyílt számos
múzeumi kiállításra, koncertre, színházi előadásra eljutni, melyekről a
következő lapszámban kellett beszámolnom. Imádtam, hogy minden egyes ilyen
alkalom újabbnál újabb csodával ismertetett meg, nem csak új arcokkal, hanem új
életszemléletekkel is. A művészet valósága a legszebb számomra, legközelebb
a zene világa áll hozzám. Egyszerűen megszűnik minden körülöttem, ahogy
felcsendül valamilyen hangszer, esetleg egy énekhang felüti a fejét egy koncert
teremben.
Ez az idill azonban most
elillanni tűnik. Már csak azért is, mert ezen eseményeket és apró öröm
morzsákat nem szívhatom be egyes egyedül, helyette osztozkodnom kell rajta
valakivel, Vele. Vele, aki egy
konkurencia lapnál szintén társzerkesztője volt az enyémhez hasonló rovatnak
(az Ő esetükben annyi plusz volt, hogy az egyes művészekkel interjúkat is
készített). Fogalmam sincs, hogy mi tudta kirobbantani abból a lapból, mindenesetre már most érzem, hogy két teljesen ellentétes pontot fogunk képviselni. Bár ez volt
Mr. Jefferson szándéka, abba mégsem gondolt bele, hogy nem Neki, hanem Nekem
kell majd együtt dolgoznom Vele. Ezzel a nagyképű, tenyérbe mászó stílussal
rendelkező, nemi hovatartozását illetően teljes mértékben beazonosíthatatlan
Bill Kauliz-cal.
*
Mr. Jefferson irodabeli
beszélgetése után kimentem a mosdóba, hogy egy kicsit felfrissítsem az arcom.
Kellett néhány perc, míg felkészítettem magam a Vele való újbóli találkozásra,
ami nem is váratott sokáig, hisz amint kiléptem a mosdóból belé botlottam. A kezében
lévő hatalmas kartondoboz meginogott és egy nagyobb méretű fikusz majdnem ki
is esett a lábaim elé.
- Hohó, vigyázz az
értékeimre! – figyelmeztetett, majd mintha mi sem történt volna ellépett
mellőlem és a közös irodánk felé tartott.
A felé az iroda felé, aminek
az ajtaján már ott díszelgett a neve egy fémlapba gravírozva. Legszívesebben a
puszta két kezemmel léptem volna le azt a cirádás betűkkel tarkított névtáblát.
Még be sem léptem az ajtón,
mikor már az egekben volt az egyébként alacsony vérnyomásom. A múltkor még
mappákkal, jegyzettömbökkel, fényképekkel tele asztalomon akár ehetni is
lehetett volna, olyan rend és tisztaság volt rajta. Ahelyett, hogy fellélegeztem
volna, hogy nem nekem kell megcsinálnom, azonnal elöntött a méreg. Bár nem
tudtam, hogy ki pakolt össze, de kezdetnek jó volt rajta is kitöltenem a
haragom, legalább megismeri, hogy milyen vagyok, ha betolakodnak mellém.
- Te nyúltál a dolgaimhoz?
Hátra pillantott, majd vissza
a nevetségesen hatalmas kartondobozába és így felelt:
- Csak egy kis helyet akartam
a személyes dolgaimnak, gondoltam nem bánod, ha elpakolok – olyan könnyedséggel
és természetességgel mondta, hogy talán csak még inkább felbosszantott.
- Soha, érted! Soha ne érj a
dolgaimhoz! – figyelmeztettem egy ujjam az arca elé lendítve, mire Ő csak
elmosolyintotta magát. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, milyen is a mosolya,
majd folytattam. – Ez itt egy iroda, ahol dolgozni szoktunk, nem pedig az
otthonról hozott kabala állatkáinkat felsorakoztatni.
- Nehogy lenyelj keresztbe –
megadóan feltartotta a kezeit, majd a már általam említett tárgyakat,
fényképeket közelebb húzta a maga térfelére (egy nagy asztal szemközti oldalain
osztozkodunk), és újfent kutakodni kezdett.
A még reggel vásárolt kávés
poharam a számhoz emeltem, majd a falnak dőlve lassan kortyolgatni kezdtem a
már kihűlő félben lévő nedűt. Úgy látszik, hogy immunis a már kora reggel Őt
szapuló és Vele kiabáló nőkre. Ez így nem lesz jó, hisz ha nem lesz legalább
fele annyira temperamentumos mint Én, akkor lehúzhatom a klotyón a vele folyó
harcomat.
- Jeff oda adta már az eheti
listát?
Hirtelen Rá kaptam a
tekintetem. Az nem lehet, hogy tegezi?!
- Ennyire jó viszonyban
vagytok, hogy Jeff-nek hívod?
- Ő kért meg Rá!
- Puncsos… - bár az orrom
alatt akartam elmorogni, mégis meghallotta és egy kicsit felkacagott.
- Neked sem ártana annak
lenned! Sok mindent elérhetsz vele!
- Nem leszek senki
talpnyalója! – jelentettem ki, majd a műanyag kávéspoharat a szeme láttára
gyűrtem a markomba és dobtam ki a közeli kukába.
- Nem ezt mondtam! Csak
azt, hogy vágódj be egyszer nála, és már is más lesz a helyzet.
Már most nem szerettem a
tudálékos jellemét.
- Nem kell, hogy más legyen a
helyzet. Így tökéletes, ahogy van. Vagyis – alsó ajkamhoz emeltem az ujjaim és
gondolkodóan végigzongoráztam rajta – tökéletes volt minden, amíg meg nem jelentél.
Bár sejthette, hogy nem fogok
repesni az örömtől, hogy osztozkodnom kell vele a munkaköröm örömein, a
nyíltságom mégis megrémiszthette. Vagy ha megrémiszteni nem is, de letaglózni
biztosan.
Abbahagyta a pakolást, és a
kezében lévő dolgot az asztalra helyezte. Megtámaszkodott az asztal szélén,
majd így szólt:
- Hidd el, velem is tökéletes
lesz a rovatod. Nem fogom a színvonalat rontani, segíteni jöttem.
- Nem is a rovatom féltem,
inkább magam.
Az állkapcsa furcsán
megrándult. Láttam, hogy ujjai elfehérednek az asztallapon, az alkarján lévő erek pedig
halványan kidüllednek. Talán rosszul estek Neki a szavaim, mégsem tudott
érdekelni.
Sosem voltam egy olyan nő,
aki bárkiről is azonnal véleményt alkotott volna. Hagytam, hagy bontakozzanak
ki mellettem az emberek, hagy adják Önmagukat, amiből leszűrhettem, hogy van-e
bennünk valami közös, ami miatt érdemes fent tartani bármi nemű kapcsolatot is vagy sem.
Bill esetében azonban ez a dolog már az első pillanatban megdőlt, ahogy
meghallottam a hangját és megláttam az arcát. Minden, amit eddig hallottam Róla
– bármennyire is tehetséges újságíró és esztéta -, mind-mind ellene szólnak.
- Nem kell félned Tőlem, amíg
nem adsz okot rá.
- Ez vegyem fenyegetésnek? –
bár megremegett a hangom, mégsem akartam kimutatni a bennem feléledő félelmet.-
Büntetik a munkahelyi erőszakot.
Felnevetett. Fejét hátra
szegve, ajkait szélesre tárva, szemeit szorosan összeszorítva. Kényelmetlenül
éreztem magam, úgy éreztem, mintha vicc tárgya lettem volna a szemében.
- Hallottam már arról, hogy
néha túl komolyan veszed a dolgokat, de nem kell – nevetése halkabb és
szelídebb lett. – Csak azt akartam mondani, hogy amíg békében egymás mellett
tudunk dolgozni és ahelyett, hogy gátolnánk a másik munkáját segítjük is egymást
a lap érdekében, addig nem kell tartanod tőlem.
Biztos látta, ahogy szárazon
nyelek egyet, ezzel is lenyelve a pár perccel ezelőtt keletkezett gombócot a
torkomban.
- Arról ne is álmodozz, hogy
békében fogunk együtt dolgozni. Nem fogom megkönnyíteni a helyzeted!
Bosszantott, hogy mosolyogva
hallgatott, mintha nem vett volna komolyan.
- Anna! Ezt vehetem
fenyegetésnek? – utalt a korábbi beszélgetésünkre.
- Neked nem Anna vagyok,
Kaulitz!
- Szóval így állunk Kendrick!
Ha harc, hát legyen harc! - szemeiben furcsa, számomra már most aggasztó fény csillant meg.
Kézfogásra nyújtott kezét
csak hosszú másodpercek után fogadtam el, de akkor is vonakodva és csak egy
pillanatra puha kezébe csúsztatva kezem adtam beleegyezésem a jövőbeni harcunkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése