10.: Fél év... - 3. rész

Lassan, vontatottan kavargatta a kávéjában olvadó két kis kanál cukrot. Bár nem néztem Rá, a szemem sarkából mégis láttam azt a véget nem érő mozdulatot, ami már majd tíz percre feszegeti a határaimat. Nyugodt ember lévén meglepődtem a reakciómon, amit ez az egyetlen szituáció váltott ki belőlem. Mély levegőt vettem, majd kezeimbe fogva a terveim szépen, óvatosan összerendeztem őket és felemelve a fejem Rá szegeztem a pillantásaim. Annak ellenére, hogy észrevehette a tekintetem nem nézett Rám, helyette folytatta a kávéja kavargatását, ám most nem balról jobbra, hanem jobbról balra. Pompás.

Hogy őszinte legyek, még sosem vizsgáltam meg tüzetesebben. Nem azért, mert időm nem lett volna egy hosszabb pillantást venni Rá, egyszerűen csak… hagyjuk is. A haja jobb oldalra volt fésülve, tincsei csillogtak a rákent zselétől. Mindkét fülcimpájába karikák voltak lőve, egyikbe négy, a másikba pedig egy. A szemöldökét is díszítette egy, csak úgy, mint az orrát és az ajkait. Mint valami bazári majom, csak rá csíptetik a madzagot és már vezethetik is. Undok kis gondolatomon akaratlanul is, de felnevetettem, mire Ő is (végre) felkapta a fejét. Ujjai megálltak a kávés kanalat szorongatva, majd szájához emelte, és lenyalta. Lenyalta.

- Mi olyan mulatságos? – bal szemöldöke felugrott a homlokára, amivel csak még viccesebb ábrázata lett.

- Ne akard, hogy megosszam Veled! – legyintettem, és egy barna színű mappába kezdtem rendezgetni a lapjaimat.

Végigkövette a mozdulatom, majd mikor végeztem, és visszaültem a helyemre, neki is egy vigyor ült ki az arcára.

- Na és Te min nevetsz? – tudakoltam az asztalra könyökölve.

- Ne akard, hogy megosszam Veled!

A pár pillanata még érdeklődő arckifejezésem egy szempillantás alatt sötétült el.

- Gyerekes vagy! – jelentettem ki a szemeibe nézve. Tartotta a szemkontaktust, de ajkai sarkában újfent vigyor bujkált.

- Gyerekes vagy! – szinte még az orrát is felhúzta, majd mellkasa előtt összefont karokkal elterpeszkedett a hatalmas bőr székben.

Éreztem a vesztem. Túl könnyen ki tud hozni a béketűrésemből, ami viszont nem jó, nagyon nem jó.

- Ha annyira érdekel, hogy min nevettem, hát elmondom. Csodálkoznék, ha még nem lett volna  bajod abból, ahogy kinézel!

- Húha, sértegetsz? – nevetett fel. Ezt a pasit semmi sem rendíti meg?

- Nem, egyszerűen csak nem találok épeszű választ arra, miért is van ennyi piercing az arcodon.

- Éppen ezért. – mutatott Rám, majd közelebb csúszott az asztalhoz. – Éppen ezért, hogy az embereknek megakadjon rajtam a szemük. Mint  ahogy Neked is!

Kellemetlenül érintett, ahogy még pluszba odatűzte, hogy Én is megbámultam. Nem szeretem az ilyesfajta nyíltságot, vagy is nem nyíltságot, inkább szembesítést. Nehezen ismerem be, ha valakinek igaza van…

- Ez tetszik, elpirultál! – már csak a nevetésére kaptam a fel a fejem és arra, hogy felállva a sarokban lévő fikuszára önt egy kis vizet a kaspó mellett álló kannából.

Már megint ez az orrom alá való dörgölés.

- Nem vagyok az a pirulós fajta, ezt jobb, ha még most leszögezzük. Vagyok már annyira érett, és tapasztalt, hogy ne jöjjek minden apróságtól vagy gyerekes dologtól zavarba.

- Kendrick, nem kell mindig mindent tagadnod! Néha ismerd be a gyengeséged!

Szinte letaglózott azzal, amit és ahogyan mondott. Egyrészről igaza volt – és ez megijesztett -,  hisz a gyengeségeimmel nagyon hadilábon állok, főleg az elmúlt hónapokban; azonban az, ahogy szinte éllel a hangjában közölte felháborított.

Mögé léptem, és idegesen megkocogtattam a vállait. Hirtelen hátra is hőköltem, nem szerettem az idegenekkel való akár csak ilyen kis mértékű kontaktust is.

- Törődj a saját dolgoddal, Kaulitz! Ne másokat elemezgess, Te kis Freud!

Felnevetett. Még talán a fejét is hátra vetette volna, de nem tette. Tetszett, amit láttam, annak pedig még jobban örültem, hogy valakit meg tudok nevettetni attól függetlenül, hogy be vagyok savanyodva. Mert ez volt az igazság. De ugyebár ennek is meg van az oka, mint minden másnak.

- Na, ez az! Kezdesz lazulni. Szeretem, ha a nőnek van humora. Az olyan… - nem akartam látni, amit az alsó ajkával tett. Beharapta, majd egy kicsit megszívta. - … olyan erotikus.

- Az lesz igazán erotikus, ha kibasznak innen, mert nem dolgozol, már bocsánat!

Bármennyire is próbáltam tartani a hidegvérem, Én is elmosolyodtam magam. Nem is igazán a kijelentésemen, inkább azon, amit kiváltottam Bill-ből. Öhm, Kaulitz-ból.

- Tudtam Én, hogy nem lesz itt semmi baj! Te vicces vagy, Én értem a poént, mi kell még ide?

- Talán a jó munkamorál, csak, hogy a legfontosabbat említsem!

- Taníts Mester!

- Kaulitz, ne lőj túl a célon!

- Mert?

- Mert.

Istenem, ilyen kínos választ. Ilyen még sosem fordult elő velem. De Isten onnan fentről figyelhette az enyhe szerencsétlenkedésemet és mentette a menthetőt azzal, hogy a gépem egy pittyegéssel új e-mail érkeztét harsogta be.

Gyorsan elléptem a kollégám mellől, majd megnyitva a levelet átfutottam a szemeimmel. Az eheti programtervünket küldte el Mr. Jefferson.

- Mi az e-mail címed?

- Tessék? – felkapta a fejét a kérdésem hallatán, majd miután mutató ujjával megnyomogatta az alig nedves barna földet az asztalom feléhez lépett. – Miért kérdezed?

- Átküldöm a heti anyagot.

- Elolvasom Én itt is, felesleges azzal kínlódnod.

Meg sem várta, hogy ellenkezni tudjak, máris mellettem termett és egy kicsit előrehajolva, kezét az egéren lévő kezemre téve lassan olvasni kezdte a sorokat.

Hirtelen ugrott fel a szívem a torkomba, rég nem voltam már ilyen közel egy férfihez sem. Nem arról van szó, hogy nem lett volna alkalmam, egyszerűen csak nem akartam. És most sem akartam.

- Elég nagy bunkóság más gépébe belebújni – szóltam, majd kihúztam az ujjaim a tenyere alól. Felnézett Rám és nem engedte megszakadni a szemkontaktust.  Döbbentség és értetlenség suhant át az arcán, mégsem úgy fejezte ki magát, ahogy vártam.

- Bocsánat – felelte halkan, majd megadva az e-mail címét visszaült a helyére.

*

Szinte megváltásként ért a tudat, hogy pár percen belül megoszthatom a délelőtt történteket a barátnőmmel. A Central Park bejáratánál beszéltünk meg egy találkát.

- Elég Rád néznem, hogy tudjam, baj van.

Imádtam Őt, amiért ennyire ismert már; tőle elviseltem, és el is vártam, hogy  orrom alá dörgölje a gyengeségeimet. Kitől várja el az ember, ha nem a legjobb barátnőjétől?

- Kaulitz?

- Ki más lenne?

Vettünk egy-egy hotdog-ot az árustól, majd lassan sétálva eszegetni kezdtük Sue-val.

- Mesélj el mindent!

- Mesélném, ha tudnám, hol is kezdjem.

- Ennyi minden történt? – egy hatalmasat harapott, majd szalvétával megtörölve a száját egy közeli padra mutatott. Helyet foglaltunk és belekezdtem.

- Már megint kezdem érezni magamon azt a hülye védekező mechanizmust, ami csak akkor jön elő, ha közelembe kerül egy férfi.

- Ez természetes drágám. Hogy bíznál meg bennük, mikor az a szemét Jamey átvert?

- Bármennyire is el akarom felejteni, nem megy, amit csinált. És azért vagyok mással ilyen, hogy védjem magam.

- Tudom, és ezzel nincs is semmi baj!

- Biztos? – kérdeztem Rá kétkedve. Nagyon úgy éreztem, hogy ezzel a magatartással sosem fogok túl lendülni azon, ami a múltban történt.

- Persze, hogy biztos. Kell még egy kis idő, hogy elfelejtsd és újra szerelembe tudj esni.

- Na nem, ezt  baklövést nem fogom még egyszer  elkövetni! – tiltakoztam hevesen, majd cseppnyi nőiesség nélkül a kis sétáló út túloldalán lévő szemetesbe lőttem a papírgalacsint. – Senkinek sem fogom többé odaadni a szívem.

- Akkor mit akarsz?

Elgondolkoztam egy pillanatra. Mit akarok? Szerelmet? Nem. Kalandot? Talán, ha már arra is felkészültem.

- Csak azt akarom, hogy végre újra a régi önmagam tudjak lenni egy férfi mellett, és ne tartsak mindig attól, hogy ismét át akarnak verni.

- Ez a Kaulitz milyennek tűnik? Szemét, aranyos, macsó?

- Mindegyik igaz Rá egy kicsit – tűnődtem, majd fejem búbjáról az orromra toltam a napszemüvegem. – Láttad, hogy néz ki, szóval macsó, vagy szépfiú, nem is tudom, hogy mondjam. Aranyos, ahogy beszél, de szemétségeket mond.

- Fúha, ismerős ez a szitu nekem!

- Még pedig? – pillantottam Rá a szemem sarkából és lehunyva a szemeim napfürdőt vettem a kora délutáni napsütésben.

- Ezekből szoktak lenni a munkahelyi románcok.

- Ne felejtsd el, hogy Én nem Te vagyok.

- Még nem – csípett belém finoman. – De majd leszel! Hidd el, kihozza Kaulitz belőled azt, amit belőlem is kivált Peter. Egy ideig csipkelődtök még, de egy idő után robbanni fogtok, mint a bomba, bamm!

Kezeit hirtelen széttárta, ezzel majdnem lelökve engem a keskeny padról. Szívemhez kapva nevettem fel, majd húztam magamhoz és adtam egy cuppanós puszit az arcára.

- Nem is tudom mi lenne Velem nélküled.

*

Délután öt órára voltunk hivatalosak a Metropolitan Museum of Art-ba egy európai, amerikai és közel-keleti festők és szobrászok természetről szóló munkáiból kiállított megnyitóra. A Fifth Avenue nem volt olyan messze az irodaháztól, ahol dolgozok, ezért úgy gondoltam, hogy sétálva teszem meg azt a néhány sarkot. Tudtam, hogy úgy sem találnék parkoló helyet, a mozgás pedig úgy sem árt. Épp a liftet várva álltam a szintemen, mikor nem olyan messziről meghallottam Bill hangját.

- Elvigyelek?

Emlékeztetnem kellett magamat a délután Sue-nek tett ígéretemre. Megpróbálok kedves lenni és nem elüldözni Őt.

- Köszönöm, de jól fog esni egy kis séta.

Látszólag beletörődött, majd felkapta a fejét.

- Veled tarthatok?

Mi más válaszolhattam volna?

- Ha szeretnél!

Már rohant is vissza az irodánkba, hogy a szegecsekkel kivert bőrkabátját magára húzva mellém lépjen és kinyújtva a karját előre engedjen a liftben.