Miután becsukódott mögöttünk
a fém robosztus ajkamba haraptam, és feszélyezve fogadtam a Bill társaságában
testemre telepedő eddig ismeretlen érzést. Nem mondom, hogy kényelmetlen volt,
esetleg zavarba ejtő… inkább furcsa. Furcsa abból a szempontból, hogy amennyire
nem szerettem az utóbbi időkben a férfiakkal való kontaktust most annyira jó
érzés volt tudni, hogy csak néhány centiméterre áll tőlem. Szinte éreztem a
testéből áradó hőt és azt a kicsit édeskés, mégis hihetetlenül férfias illatot.
Kétségtelenül hatással volt Rám, ezt le sem tagadhatnám. A testem szinte
ordítva árult el, még a vak is látta volna, milyen áramütésszerű remegés futott
végig a testemen egészen a fejem búbjától a lábam ujjáig. Erősen összeszorítottam
a szemeim, hogy ne kelljen látnom a szembe lévő falitükörből gúnyolódó gyengeségem.
- Jól vagy? – jéghideggé vált
ujjaimhoz ért és finoman megrázta Őket. Némán felpillantottam Rá, és egy aprót
bólintottam.
- Csak nem bírom a
bezártságot – elhihette, amit mondtam, hisz csak biccentett és engedte, hogy elsőnek
lépjek ki a lift ajtaján. Végre.
- Megvársz? Egy pillanatra
beugrok a büfébe!
Mire reagálhattam volna már
mellettem is termett, kezében egy üveg ásványvízzel és egy kis színes
zacskóval. Nyugodtságot arcomra erőltetve rámosolyogtam és indulásra készen a
forgóajtó felé indultam.
- Sietnünk kell, hogy el ne
késsünk!
- Nem kérsz egy muffint? –
egy illatos, takarosan bebugyolált sütikét halászott elő a zacskóból, majd
nyújtott felém.
Először a süteményre, majd Rá
néztem. Ártatlanul mosolygott, semmi hátsó szándék nem volt gesztusában, mégsem
bírtam ki, hogy bele ne kössek. Természetesen tudtam, hogy meg kell húznom egy
bizonyos határ, már csak a Sue-nak tett ígéretem miatt is; mégis jó
érzés volt csipkelődni.
- Lekenyerezel, Kaulitz?
Nevetve harapott egy
hatalmasat a mazsolás édességbe, majd szinte teli szájjal így replikázott:
- Lemuffinozlak, Kendrick!
Nem tudtam elfojtani egy
szívből jövő nevetést, így szabadjára engedtem az érzéseim. Régóta nem nevettem
ilyen jót, főleg nem egy férfi társaságában, most mégis jól esett. Nagyon jól esett.
Éreztem, hogy szemeivel végigkövette
minden egyes mozdulatom egészen attól a pillanattól, ahogy ujjaihoz nyúlva
elkoboztam tőle a süteményt, majd ajkaimhoz emelve egy nagyot haraptam belőle.
Hízelgő figyelme jól esett megtépázott önbecsülésemnek.
*
Sietve kapkodtuk a lábainkat,
míg én hármat léptem, addig Ő már a zebra túl oldalán várt. A lámpaoszlopnak
támaszkodva, alig-alig kapkodva a levegőt vigyorgott, és sürgetett a karóráját
lengetve előttem. Értettem mit akart mondani, eleget is tettem volna a
kérésének, ha nem az új magas sarkú cipellőmet avattam volna fel épp azon a
napon.
16:54-kor check-oltunk be és
mutattuk fel a nyakunkba akasztott újságírói igazolványunkat. A múzeum
halljában máris egy-egy pohár pezsgővel fogadtak bennünket - újonnan érkezőket -
és tereltek beljebb egy kisebb, ám de annál hangulatosabb helyiségbe. Először a
hatalmas belmagasság ragadta meg mindannyiunk figyelmét, majd a tekintetünk a
tárlatot megnyitó kurátorra szegeződött. Érdekes, néhány perces beszéde
meghozta mindannyiunk kedvét, ami még inkább fokozódott, ahogy végre
bebocsátást nyertünk az alkotások világába.
Hihetetlenül bele tudok
mélyedni egy-egy mű elemzésébe, talán ezért is nem vettem észre, hogy Bill leszakadt
mellőlem. Ajkaimhoz emelve a poharam pillantottam körbe a teremben – ezzel is
figyelmen kívül hagyva az addig olyan nagy ámulattal figyelt alakokat a falon
-, hogy szemeimmel megkeressem az ember rengetegen keresztül. Könnyen
megtaláltam, hisz nem csak a haja, de a fülbemászó nevetése is betöltötte a
teret. A jókedv, ami abból eredt, hogy nem is olyan messze állt tőlem azonnal
elillant, ahogy megláttam, hogy egy kisebb női társaság csoportosult köré kik
szemmel láthatólag igen csak élvezték a társaságát. Hatalmas mozdulataival és
érdekes mimikájával mindegyikük arcára mosolyt csalt, az egyikük talán túlontúl
is élvezte a közelségét, hisz ujjaival többször is végigsimított férfiasan
szőrös, erős alkarján.
Míg az Ő önfeledt boldogsága
jó érzéssel töltött el, addig a csalódottság, vagy az esetleges sértettség
szinte fájóan mardosni kezdett belülről. Nem tudtam mire vélni ezt a kettős
érzést, először is, miért jó érzés egy majdnem vadidegen férfi mosolya,
nevetése? Másrészről, miért emészt a sértettség, hogy nem velem, hanem azokkal
a sznob libákkal van? Nem hinném, hogy bármilyük is érdeklődve hallgatta volna
a kortárs művészetről szóló kis előadást. Lemerném fogadni, hogy csak a művelt,
jól szituált férfiak társaságát keresik egy-egy ilyen alkalmon.
Nem is kellett több az így is
labilis érzelmi világomnak – amit nem tudtam beazonosítani, miért is lett ismét
olyan viharos -, a poharam egy pincér tálcájára helyeztem, udvariasan mosolyt
varázsolva arcomra elköszöntem, majd a kijárat felé vágtattam. Maga a kiállítás
már nem tartott olyan sokáig, nem érdekelt az a néhány elmulasztott perc, így
is volt már elég anyag a fejemben a következő lapszámhoz; egyszerűen csak azt
akartam, hogy minél hamarabb érjek vissza az irodaház mélygarázsához, hogy onnan
haza száguldozva elmerülhessek egy kád forró fürdőben.
Egy-két sarok megtétele után
furcsa, tompa érzés telepedett a mellkasomra. Valami csalódottsággal keveredett
keserűség volt bennem, amit igazán meg sem tudtam magyarázni magamnak. Miért
érzek keserűséget Bill iránt? Mert nem velem foglalkozott egy megnyitón?
Nevetséges. Mire fel ez a csalódottság és ez a rég nem érzett értetlenség?
Még egy utolsó gondolat
kellett volna, hogy végleg kiszökjön egy átkozott könnycsepp a szememből mikor
hirtelen egy sárga taxi húzódott le a járdaszegélyre. Nem szenteltem neki
különösebb figyelmet, ám amikor egy ismert kobak jelent meg a hátsó ülésen,
hirtelen megtorpantam.
- Szépen ott hagytál,
Kendrick – nevetve előrenyújtott egy kis aprót, majd mellém ugorva hagyta, hagy
robogjon tovább a taxi. – Mi történt? Rosszul vagy? – érdeklődött tapintatosan,
miközben próbálta felvenni a tempóm. (Hisz nem álltam ám ott, mint bálám
szamara, minél előbb távol akartam tőle lenni.)
- Arról vitatkozhatnánk, hogy
ki hagyott ott kit – puffogtam az orrom alatt, mindenesetre elég hangosan
ahhoz, hogy Ő is hallja és megkönnyebbülten felsóhajtson.
- Amiatt lettél ilyen durci,
hogy köszöntem néhány ismerősnek?
- Neked ilyen ismerőseid vannak? – kérdeztem
félvállról, még mindig erősen a magas sarkúm monoton kopogására figyelve. Nem fogja elvenni a figyelmem, nem fogja
elvenni a figyelmem!
- Hohó, megint csipkelődsz? –
feszegette a már így is véges határaimat. – Nem szép dolog előítéletesnek
lenni. Látod, Mi is milyen jól kijövünk, attól függetlenül, hogy reggel még,
hogy vélekedtél rólam.
- Nem változott a véleményem,
Kaulitz!
Megbántam, hogy hangosan is
kimondtam, mégsem forgathattam vissza az idő kerekét.
- Valami történt, Anna?
Szinte mintha apró
szilánkokkal karcoltak volna végig a gerincemen. Még sosem hívott a
keresztnevemen – igaz, még csak egy napja vagyunk egymás társai -, mégis olyan
keserédes érzés kapott el, hogy legszívesebben felordítottam volna attól az
ismerős, mégis régóta magamba fojtott érzéstől.
- Ne hívj Anna-nak! – kértem
ki halkan és megálltam. Szapora légzésem
neki is szemet szúrt, majd kis kézi táskájába nyúlva átnyújtotta a még délután
vásárolt ásványvizét. Hosszú másodpercekig szemeztem a túlélésem forrásával,
mégsem kaptam az alkalmon, hogy magamhoz rántva nagyot kortyoljak belőle.
- Fura vagy – kijelentése
nevetségesen elmés volt. Nem is tudtam megállni, hogy kínomba fel ne nevessek.
Kiérezte a gúnyt, ezért
elkomorodva ismét így szólt hozzám:
- Azt hittem, hogy csak
ideig-óráig tartott ez a rideg viselkedés!
- Nem viselkedem ridegen –
vágtam rá azonnal szememből eltűrve az oda hulló tincseket. Muszáj minél előbb megtalálnom a kis autóm.
- Ne hazudj – kérlelt
szemrehányás nélkül, Én mégis támadólag vettem. Egyszerűen úgy akartam venni. Mert úgy sokkal könnyebb
minden.
- Annak hazudok, akinek csak
akarok. – Oh, végre meg van a szépségem!
Be is pattantam, majd beindítva
szinte kilőttem a mélygarázsból.
- Csak magadnak ne hazudj,
Anna – hallottam még az utolsó szavait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése