Chained - 7/1. rész

7/1

Tom volt az első. Semmit sem látott annak ellenére, hogy a sötét szobába valahonnan vékony, koszos szürke fény szűrődött be. Száraz torka kapart, nyaka és feje pedig úgy zsibogott, mintha nagyfeszültségű áramot vezettek volna belé. Hideg volt és valami megnevezhetetlen, egyáltalán nem kellemes szag terjengett a levegőben. Megpróbált felülni, de észrevette, hogy nem bírja annyira megmozdítani a kezeit, hogy akár meg is tudjon támaszkodni. Mikor felpillantott, s látta, bal keze bilincsbe volt verve a feje mellett zavarodottan a másik oldalra fordult. A mozdulattól éles fájdalom cikázott végig a gerincén, azonban gyötrelme feledésbe is merült, ahogy meglátta a jobb csuklóján ülő nehéz béklyót.

Kutyát sétáltattak. Aznap éjszaka vacsorázni voltak azon a sushi-t felszolgáló helyen, amit mindketten szerettek. Mikor hazaértek, a kutyák csaholva vártak az éjszakai sétára. Saki többször figyelmeztette már Őket, hogy tartsák magukat ahhoz az időbeosztáshoz, amit előírtak Nekik, hisz előre kiszámítható volt; de hogy vegyék rá a kutyákat arra, hogy szobatiszták legyenek, ha soha sem viszik ki őket? A válasz az volt, hogy sehogy. Ez volt az egyetlen dolog, amihez ragaszkodtak, meg amúgy is, Bill imádta az éjszakai sétákat a parkban.

Bill.

Tom béklyóiba kapaszkodva felhúzta magát, majd amennyire csak tudott megfordult. Lábait sem tudta megemelni, hisz azok is le voltak bilincselve egy földön heverő reteszhez, ami úgy tűnt, valami vastag, betonból készült tartószerkezethez vagy tömbhöz volt biztosítva. Csak annyira bírt megfordulni, hogy még épp át tudott tekinteni a válla fölött, de minden egyes alkalommal, mikor így tett, csak a betont látta.

- Bill! – kiáltott fel. Csupán a hangja visszhangzott, más hangot nem is hallott. – Bill! - az öccsét is elkapták, nem? Tom attól kezdve, hogy a kutyák elkezdtek ugatni semmire sem emlékezett már. Mielőtt valami hátulról a koponyájához ütődött volna már csak annyi ideje volt, hogy megforduljon, és észrevegye, valakik feléjük futnak a szürkületben.

Mikor hirtelen meghallotta a háta mögül jövő, semmivel sem összetéveszthető kaparó hangot a betonon, újra megpróbált megfordulni. – Bill? Te vagy az?

- Tom? – köhögött fel, majd újabb kaparó hang hallatszódott.

- Bill… jól vagy?

- Mondhatjuk, de meg vagyok kötözve. Micsoda, meg vagyok kötözve? Tom?! – Bill hangja mély volt, mélyebb, mint ahogy annak lennie kellett volna. Tom tudta a miértjét, hisz valószínűleg Ő is ugyanattól a száraz toroktól szenvedett, mint Ő.

- Velem is ugyanez van – mondta Tom. Elméje úgy járt, mint a forgószél. Még nem pánikolt be, de ha nem tudja megállni, hogy gondolatai egymást követve viharozzanak körbe-körbe a fejében közben össze-vissza ugrálva a koponyájában, mint valami őrült gumilabdák, akkor hamarosan eluralkodik rajta a kétségbeesés. – Mi történt, Bill? – kérdezte, miközben próbált nyugodtnak tűnni. – Emlékszel valamire?

Bill szerette volna megköszörülni a torkát, de minden egyes alkalommal, mikor nyelni akart, torka teljesen összeszűkült. Helyette inkább vizsgálódni kezdett, miként is van megbilincselve: mindkét csuklója béklyóba volt fogva és egy, a teste egyik oldalán heverő tömböz volt láncolva. Kezeit le tudta tenni a földre, hisz lefelé lógtak, azonban feltolni magát már nem volt képes a dereka körül lévő lánctól. Annak ellenére, hogy volt néhány centiméternyi hely körbe, nem volt annyira laza, hogy akár fel is tudjon állni, és még ha fel is tudott volna állni, lábai akkor is le voltak fogva és oda voltak biztosítva két tömböz, amik előtte feküdtek.

- Bill? – Tom valahol mögötte lehetett, valószínűleg a másik oldalán annak a gerendának, aminek neki volt döntve. Aggodalmasnak hangzott.

- Itt vagyok – szólt Bill. – Nem tudom, annyit láttam, mint Te, hogy felénk jöttek. Először téged ütöttek meg és… - itt elcsöndesedett.

Tom hallotta, hogy öccse hangja elgyengült, majd teljesen elhalt. – Hé, Bill…?

- Szerintem megölték a kutyáinkat, Tom – annak ellenére, hogy Bill hangja halk volt, Tom jól hallotta.

Mi történt? Elrabolták Őket? Tom figyelmen kívül hagyva a nyakában és vállaiban lévő fájdalmat megrázta a fejét. – Hányan voltak, Bill? Láttad Őket?

- Nem, esélyem sem volt. Még azelőtt lerántottak a földre, hogy tudtam volna, mi is történik – hangja még mindig élettelen és gyenge volt. – Úgy érzem magam, mintha bedrogoztak volna. Te jól vagy? Nagyon durván megütöttek.

Tom körbenézve a szobában feltérképezte a terepet. – Ja, úgy érzem, mintha szétesne a fejem. Téged is bántottak? – A szoba úgy tűnt, mintha valamiféle alagsor lett volna, de nem olyan, mint amilyet a házakban találsz, sokkalta inkább olyan, mint amik apartman házak vagy hivatalok alatt van. Hatalmas volt, körülbelül harmincszor harminc négyzetméteres, a falak pedig palaszürkére vagy talán alapozó színűre voltak festve. A padló egyszerű beton volt rajta foltokkal, ami talán motor olaj lehetett, vagyis Tom remélte, hogy tényleg motor olaj volt; akkor ettől volt olyan szag.

- Én jól vagyok – mondta Bill. – Engem nem ütöttek meg úgy, mint Téged. És csak… Te is le vagy bilincselve mindenhol?

- Igen – szólt Tom.

- Szerinted mit akarhatnak? – érdeklődött Bill. – Pénzt?

Tom egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a tartószerkezetnek döntötte a fejét. – Valószínűleg váltságdíjat akarnak. Nagy váltságdíjat.

- Anyát?

- Vagy a srácokat. Vagy mindannyiunkat.

- Mit gondolsz, ki fogják fizetni?

Tom szeme felnyílt, majd még közelebbről kezdte tanulmányozni béklyóit. – Jézus Krisztus, Bill, milyen kibaszott kérdés ez? Persze, hogy kifogják – megrántotta azt és megfordult. Még akkor sem lenne esély arra, hogy kezei átférjenek azokon a bilincseken, ha próbálgatás közben leszakadna a hús a csuklóiról.

- Tom? – Bill gyermekdednek és törékenynek hangzott. Tom már most sajnálta, hogy úgy ráförmedt. – Tom? Mi van, ha nem pénzt akarnak?

Tom mélyen fellélegzett. – Természetesen pénzt akarnak, Bill, hisz másra nem vagyunk jók Nekik – hátra dőlt és lehunyta a szemét, ahogy feje ismét lüktetni kezdett.

Tom úgy érezte, Őt is bedrogozhatták, hisz mikor újra kinyitotta a szemét, már sötét volt. Talán elaludhatott, vagy elveszthette a tudatát. Ötlete sem volt arról, mennyi ideig volt kiütve, fejfájása is már csak emlék volt. A szoba másik feléről hirtelen erős, érces hangra lett figyelmes, majd az egyetlen villanykörtéből - ami a plafonról lógott le épp a fejük fölé-, gyér fényesség borított be mindent. Nem világított olyan fényesen; Tom tudta, ez olyan volt, mint maga a rivaldafény. Az a kongó hang az ajtó nyílását jelezte, amitől Tom azonnal megdermedt.

Egy lány csoszogott be, vagy legalább is Tom úgy gondolta, hogy lány volt. Egy buggyos, idomtalan, fekete cuccot viselt, ami lecsúszva egyik válláról lazán lógott a combjain egészen a térdéig. Koszosnak tűnt. Hosszú, fekete haja szabadon és kócosan hullt alá ezzel is eltakarva vonásait, s mivel továbbra is csak a padlót fixírozta - miközben mezítláb közelebb sétált egy tálcát fogva -, Tom nem láthatta az arcát.

- Tom? – szólt Bill. Az Ő helyéről - ami az erőd másik oldalán volt -, nem láthatta a lányt, aki épp akkor jött be, majd térdelt le Tom elé. – Tom? Mi történik?

- Maradj csendben, Bill! – szólt halkan Tom, miközben a lányt figyelte.

Miután letette a tálcát a földre a lábai mellé, még néhány pillanatig ott maradt előtte térdepelve. Tom végig figyelemmel kísérte, ahogy a lány elvette a szendvicset a tálcáról és kissé közelebb csúszott hozzá. Teste megfeszült, kezei pedig ökölbe zárultak béklyóiban, ahogy a lány továbbra is lábaira szegezve a tekintetét felé tartotta a szendvicset.

- Ki vagy? – kérdezte Tom, azonban a másik nem válaszolt Neki. – Miért csinálod ezt?

A lány kissé megrázta a szendvicset előtte, majd továbbra is előtte tartotta azt valószínűleg arra várva, hogy a férfi beleharapjon végre.

- Nem kell – förmedt Rá Tom. – Azt akarom tudni, hogy ki vagy és mit akarsz Tőlünk!?

A lány felnézett és végre találkozott a tekintetük. – Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak – suttogta. – Érted vagyok itt, kérlek, egyél ebből!

Tom a lányra meredt. Arca sminktelen volt, emellett pedig vékonynak, fáradtnak és kísértetiesnek tűnt, pont úgy, mint egy szellem. Haja összekócolódva lógott orcái körül, szemei pedig hatalmasak és kísértetiesek voltak fakó vonásaihoz képest.

A lány újra meglóbálta előtte a szendvicset, azonban már nem csúszott közel hozzá, hisz félt tőle. – Egyél, kérlek! Szükséged lesz rá. Nem fognak mindig arra ügyelni, hogy megetessenek.

Tom egy pillanatra végre a szendvicsre pillantott; bolognai lehetett. Vegetáriánus volt, de még ha nem is lett volna az, akkor sem szerette volna a bolognai-t. Meg azt sem tudta, mit tettek bele.  Eközben Bill csendben volt a tömb mögött, Tom sejtette is, hogy hallgatózik.

A lány felsóhajtott, majd szinte az arcába nyomta a szendvicset, hangja pedig sürgetőbbé vált. – Muszáj, hogy megerősödj, Tom – mondta.

Csak egy pillanatba telt, mire a férfi végre elhatározta magát. Nem azért, mert éhes volt, vagy, mert bízott abban, hogy a lány nem akarja megmérgezni Őt, mindinkább azért, mert igaza volt. Majdnem biztos volt abban, hogy a váltságdíj miatt itt fogják tartani Őt és Bill-t, és ha ki akarja innen szabadítani magukat, muszáj lesz, hogy fenntartsa az erőnlétét. Előre hajolt és beleharapott a szendvicsbe, ami tényleg bolognai volt.

A lány miután megígérte, hogy visszajön és megitatja, eltűnt a tömb Bill felőle oldalán, hogy Őt is megetesse, előtte azonban hagyta, Tom hagy fogja egyik kezébe a szendvicset, a másikba pedig az almát.

A lány egyetlen kérdésükre sem válaszolt, igazán beszélni sem beszélt Velük, inkább csak hagyta, hagy egyenek és igyanak, majd egyszerűen megemelte a tálcát, és ahogy megjelent, úgy el is tűnt: kikopogott az ajtón, majd várt, hogy valaki kinyissa azt Neki az ajtó túloldaláról. Végül kialudtak a fények, a két megbilincselt fiú pedig újra egyedül maradt a sötétben.