13.: Pénzt 'és' életet... - 2. rész

Földön heverő számlák sokasága fogadta a nőt. Lehajolt értük, majd fel sem bontva a borítékokat az előszoba kis asztalra helyezte azokat. Hiába nézné meg, mekkora összeg is áll a csekkeken, akkor sem tudná befizetni őket, hisz minden megspórolt pénzüket felemésztette a mindennapi több órás utazás és kezelés.

A fél éve tartó kálvária egyik forduló pontja az volt, mikor elvesztette az állását. Bármennyire is megértő volt a főnöke korábban, a több órás késéseket végül már nem tudta tolerálni, így hát elbocsátotta. Habár fel kellett volna háborodnia, amiért főnöke nem volt tekintettel az akkori helyzetére, mégsem hibáztatta, hisz mióta Matt beteg lett, mindent átértékelt, s míg korábban napokat, sőt heteket töltött azzal, hogy a miértekre a válaszokat keressen, addig most tudatosan tudomásul vett mindent. Sem értelme, sem elvesztegetni való ideje nem volt, hisz minden percét Matt-nak akarta szentelni.

***

Reggel csak egy gyors, több napos kávéra volt már ideje. Egy kicsit elaludt, így hát a tegnapi szoknyáját felhúzva és egy vékony kabátot magához véve már szaladt is, hogy elérje a kora reggeli vonatot. Két perccel a vonatindulás előtt ért az állomásra; hálás volt, hogy nem késte le a vonatot. Nem az bántotta volna, hogy másfél órát várnia kellett volna, mindinkább az, hogy nem lett volna ott, mikor Matt felébred.

Ahogy a már ismerős kalauz elhaladt a sorok között halvány mosollyal az arcán felmutatta a bérletét, majd visszahelyezte barna táskájába. Már csak öt napig érvényes… - sóhajtott fel, majd kinézett az ablakon.

***

Matt még aludt, mikor belépett a szobájába, így úgy gondolta, visszamegy a nővérpulthoz. Monica épp kartonokat rendezett, de halkan, mosolyogva megszólította. 

- Jó reggelt, Monica!

- Jó reggelt, asszonyom!

- Hogy telt az éjszakája Matt-nek? Nem ébredt fel?

- Háromszor voltam bent éjszaka, de minden rendben volt, ne aggódjon. Ma meddig marad?

- Szeretnék a látogatási idő végéig.

-  Rendben, majd még a műszakom végén benézek Önökhöz.

-  Köszönöm!

***

Már sötétedett, mikor Samantha kopogást hallott az ajtó felől. Tudta, hogy Monica az, így nem is nyitott ajtót. A nő kedvesen érdeklődött, van-e még valamire szükségük mielőtt távozna, de Samantha csak nemlegesen megrázta a fejét.

- Már így is sokat tett értünk! Menjen és pihenjen! – felállva kikísérte az ajtóhoz, majd mikor becsukta volna azt, észrevett egy férfit, aki a szemközti falnak támaszkodva várt, miközben ujjaival ritmusosan dobolt a karján, de ahogy észrevették egymást, azonnal abbahagyta unaloműző tevékenységét. Szeme mogyoró barna volt, férfias arccsontja pedig sűrű borosta alatt bújt meg. Csak biccenteni volt idejük, hisz Monica kézen fogta a férfit ezzel is végleg elbúcsúzva Samantha-tól.

***

-  Nem ez a nő volt olyan feldúlt tegnap este?

-  De, Ő volt. Nagyon kedves, de estére úgy tűnik, elfárad… már ha érted, mire gondolok.

Tom értette, hogy ne értette volna? Megfáradt.

- Amúgy a csajok azt pletykálják, hogy anyagi gondjai vannak.

- Tényleg?

- Igen, sőt, azt mondják, hogy a munkáját is elvesztette, de ez várható volt, hisz egész nap bent van a fiánál.

Anyagi gondok. Csak egy pillanatra futott át egy eszement ötlet a férfi agyán, amit azonnal ki is vert a fejéből.

- Szerintem az estét folytassuk inkább valami teljesen mással –  abból, ahogy a szemöldökét felhúzta a lány azonnal tudta, mire is gondolt.

***

Másnap különösen zord időjárás köszöntött New York-ra. Az addigi langy-meleg szél most élesen vagdalta a fák ágait, ezzel is felkavarva az utca porát. Az emberek feje felett tornyosuló koromfekete felhőrengeteg már csak ráadás volt.

Samantha sietősen kapkodta a lábait. Matt-nak kisebb fájdalmai voltak az este folyamán, így ameddig csak a látogatási idő engedte, a legutolsó percig Vele maradt. Most azonban tudta, el kell érnie az utolsó vonatot, hisz nem ildomos a pályaudvaron tölteni az éjszakát.

Gondolataiból egy erős férfi hang zökkentette ki:

- Jöjjön, elviszem!

A nő először nem ismerte meg a férfit, azonban ahogy halványan elmosolyodva felé biccentett, azonnal felismerte.

- Köszönöm, nem kell! – hárította azonnal, majd még jobban kapkodni kezdte a lábát. Valahogy feszélyezte a járda mellett lassan araszoló koromfekete autó.

- Ne kéresse magát, látom, hogy siet! Gondolom, nem akarja lekésni az utolsó vonatot.

Bármennyire is pimaszul beszélt Vele, igaza volt.

Egy pillanatra megtorpant, majd felsóhajtott. Utált szívességet kérni az emberektől - talán ez volt életének egyik legnehezebb feladata -, most mégis beadta a derekát.

- Na? – még utoljára rákérdezett a férfi, mire Ő a kilincsért nyúlt és beszállt a hatalmas autóba.

Egy ideig feszengett a mély bőrülésben, de ahogy a férfi felé nyújtotta a kezét, kicsit felengedett.

- Tom Kaulitz vagyok! Maga valószínűleg Samantha!

- Honnan tudja? – lepődött meg a barna hajú nő. Azt hitte, csak látásból ismeri Őt.

- Monica már említette  a nevét.

- Oh! – nyögött fel alig hallhatóan, majd kibámult az ablakon. Csak remélni merte, hogy az ápolónő semmit sem mondott Matt-ről, hisz az utolsó dolog, amire most szüksége volt, az egy idegen férfi sajnálkozása volt.

- Sajnálom, ami ma…

Félelme kétségkívül beigazolódott.

- Ne is folytassa! – tette fel tartózkodóan a kezeit, amiből a férfi azonnal megértett mindent.

- Ne haragudjon!

- Nem haragszom, csak ne kelljen egy idegen emberrel erről beszélnem.

Tom-ot meglepte a nő rideg ellenszenve, bár mit várt?

Ugyan némán vezetett tovább, tekintetét mégis oda-oda kapta a nőre. Barna haja szigorú kontyba volt fogva, felsőtestét egy szürke blúz fedte. Combja teljesen eltűnt a vastag, barna szövetszoknya alatt, külseje mondhatni ódivatú volt, mégis volt benne valami, ami megragadta a tekintetét. Talán a vastag ajkai voltak azok, vagy a megfáradt, mégis hatalmas, kék szempárja? Nem tudta, azt azonban érezte, hogy érdekelte a nő, és nem a gyermeke iránt érzett sajnálatból.

Már csak pár utcányira voltak a vonatállomástól, mikor Tom ismét megszólalt:

-  Milyen messze lakik innen?

A nő hirtelen rákapta a tekintetét, majd megrázta a fejét.

- Nem kell hazavinnie, köszönöm. Elhoznia sem kellett volna.

- Szívesen – Tom nem szánta gúnynak, Samantha azonban kihallotta az élt a mondanivalójából.

Keserűen rámosolygott, majd mikor megállt az autó, kinyitotta az ajtót.

- Üdvözlöm Monica-t! – szólt hátra még, majd kilépett a járdára. Tom önkéntelenül utána kiáltott.

-  Nem vagyunk együtt.

A nő hallotta ugyan, amit a Neki mondott, azonban már nem is törődött Vele, hisz tisztában volt azzal, miért is kiáltotta ezt utána. Ennyire már kiismerte a férfiakat és úgy látszik, Tom-ot is.
***
Az elkövetkezendő pár napban a férfi agya egyetlen egy szópáron kattogott a nővel kapcsolatban: Vonzalom - anyagiak, vonzalom - anyagiak.