A nő kabátja zsebébe dugta átfázott ujjait. Már csak pár
méter volt hátra az ismerős épületig, örült, hogy végre egy kicsit
felmelegedhet, de bárcsak ne kellett volna belépnie azon az ajtón. Orrát
azonnal megcsapta az a jellegzetes klór szag. Belépve az előtérbe megtörölte
cipőjét az ajtó előtt álló szőnyegben, majd a portásnak biccentve elindult a már
ismerős lépcsőfokokon. Első emelet, második emelet, előre a folyosón, végül
balra, majd a nővér pult előtt elhaladva jobbra egy kis részleg. A falon mosolygó
barna mókusok és színes tollú madarak sejtették, ez a részleg gyermekek részére
lett kialakítva.
Ahogy ujjait a kilincsre tette, még utoljára lehajtotta a
fejét, majd mélyen felsóhajtott és lenyomta a hideg fémet. Az ajtó halk
nyikorgása azonnal felkeltette a szobában lakó kisember figyelmét.
- Mami! – a vékony hang azon nyomban mosolyt csalt a nő megfáradt,
sápadt arcára.
- Szia Életem!
- Annyira vártalak már, végre, hogy itt vagy – hadarta
pergő nyelvvel a gyermek, majd kezét kinyújtva várt, anyja hagy ölelje ismét magához.
***
Fél éve kezdődött minden, Matt akkor három éves volt. Az első
jelek nem voltak feltűnőek a nő számára – így visszagondolva -, hisz melyik
gyerek nem esik el alkalomadtán játék közben. Megingott, popsira esett, majd
felállt és szaladt is tovább. Samantha semmi aggodalomra adó okot nem látott
ebben egészen mind addig, míg ezek a megingások és elesések egyre gyakoribbak nem
lettek.
Akkor alkalomadtán már a gyermek feje is lüktetett, amit a nő
először csak egyszerű fejfájásként „diagnosztizált”, azonban, ahogy Matt szeme
remegni kezdett és pillantása néha elrévedt, tudta, baj van.
Agydaganat. Nem hibáztatta az orvost azért, amiért
egyszerűen, szinte érzelemmentesen tudatta Velük a diagnózist. Talán könnyebb
lett volna, ha ígérget és ködösít, mindenesetre így visszagondolva hálás volt az
orvosnak, hogy aznap délután nem kímélte Őket és másnap már kezdetét is vehette
egy rögös, hosszú utazás a gyógyulás felé.
***
A nőt gyermekének finoman simogató ujjai zökkentették ki
emlékeinek sokaságából. Könnybe lábadt szemmel fiára mosolygott, mire a kicsi
felhúzva az orrát elkuncogta magát. Annyira erős - gondolta magában, majd arcához emelve a kezét megcsókolta a kanülös kézfejét.
- Olvasol?
- Persze, hogy olvasok – gyorsan megtörölte a szemét, majd a
betegágy mellett lévő kis asztal felé nyúlt. Színesebbnél színesebb mesekönyvek
árválkodtak a faasztalon, amiket fia már rojtosra olvastatott Vele, mégis
minden egyes nap, újra s újra ugyanazt az egy mesét akarta végighallgatni. Talán
a képek miatt – mélázott el a nő. Többször is érezte, hogy a mesében
szereplő beteg kisnyúl miatt volt minden, aki a történet végére meggyógyult és
újra játszhatott a társaival.
***
A mesekönyv utolsó pár oldalát már halkan, alig hallhatóan
olvasta, hisz Matt álomba szenderült karjai között. Az utolsó mondatot is csak
magának mormolta, szinte mintha valami mantra lett volna: Hittel és
reménnyel elértek mindent, amire a legnagyobb szükségük volt.
Amint becsukta a rojtos mesekönyvet, óvatosan fia alá karolt,
majd figyelve a kis testébe vezetett csövekre visszafektette az ágyba. Nyakába
hajolva utoljára még beszívta a semmihez sem hasonlítható illatot, majd
visszanyelve könnyeit megpuszilta a homlokát és elsétált mellőle.
- Szeretlek, Mami! – hallotta meg a nagyon halk, szinte alig
érthető hangot.
- Én is Kincsem, Én is.
Mire felébredsz, már itt leszek – tette hozzá magában, majd behajtotta maga mögött az ajtót.
***
Minden egyes alkalommal, mikor kilépett a kórterem ajtaján
azt kívánta, bárcsak Ő maradna ott, abban a szobában. Bárcsak Ő belőle lógnának
ki azok a csövek, bárcsak Neki kellene azok között a klór szagú falak között
aludnia. De tudta, Ő nem lenne olyan erős, mint a fia, aki talán még igazán fel
sem fogta, mi történik Vele, körülötte. Akkor is, mikor egyszer megkérdezte tőle, mit nem
szeret abban, hogy itt kell lennie a gyermek csak ennyit válaszolt: Azt,
hogy nem vagy mindig itt!
***
- Hohó! Lassabban – hirtelen egy erős kéz csuklón ragadta
Samantha-t, majd mielőtt megbotlott volna, talpra állította.
Samantha szemét lesütve elhúzta a kezét, majd egyetlen szó
nélkül távozott is a nővér pult mellől. A férfi értetlenkedve nézte, ahogy a nő
gyors léptekkel azonnal eltűnz a szeme elől.
- Ő Samantha!
- Hmm?
- Csak azt mondtam, hogy Ő Samantha! Minden este ilyen
feldúltan távozik – mondta monotonon a szőke loknis ápoló.
- Honnan jön, nem tudod? – nézett még utána a férfi, majd a
nő felé fordult.
- Erről az osztályról.
- Innen? – ugyan a férfi tudta, melyik részleg ápolónőjét
fűzi már egy ideje, az Őt körülvevő hely azonban még sosem foglalkoztatta. Gyermek
onkológia.
- Igen! Itt fekszik a kisfia, Matt!
- Mi baja?
- Tudod, hogy nem adhatok ki infókat! Inkább mesélj, milyen
volt, mikor Los Angeles-ben zenéltél?
A férfi még egy pillanatra a fehér pultra meredt, majd ahogy végig
futott a hideg borzongás a testén, megrázta magát. Nem veheti magára minden
ember fájdalmát és szenvedését.
- Hogy milyen volt? – kérdezett vissza immár egy kicsit
élettel telibb hangon, majd a pultra könyökölt. Karizmai megfeszültek a szűk,
szürke póló alatt. - Egyszer volt, hol nem volt! Volt egyszer egy Tom Kaulitz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése