"Szavakba öntött dallamok" - 'To Build a Home'

Nem gondoltam, hogy valaha is megélem ezt a csodát. Ezt, hogy van valaki az életemben, aki mindent jelent számomra. Mindent és talán még annál is többet. Előttem van életünk minden egyes pillanata, akár az apró, másoknak jelentéktelennek tűnő momentumok, akár a hatalmas horderejű, mindent elsöprő pillanatok. Tudod, hogy mire gondolok? Elmondom.

Ha lehunyom a szemem felsejlik előttem az a mesebéli táj, ahova eljutottunk egyszer. A természet szín kavalkádja magával ragadott, talpunk alatt smaragd zöld fű szegélyezte utunkat a kis ösvényen, fejünk felett pedig színes lombkoronák és türkiz kék ég terült el fehér bárányfelhőkkel. A hátadon vittél, lábaimat szorosan fontam csípőd köré, mert bár azt mondtad, vigyázol rám, én mégis félve utaztam a hátadon. Hosszú órák árán jutottunk el oda, amiről már többször beszéltél nekem. A ház – mint valami csoda -, egy völgyben feküdt fehér deszkakerítéssel keretezve; körülötte virágzó meggyfák sorakoztak. Az ajtó nehezen nyílt, de végül megadta magát erős karjaidnak. Ahogy beléptünk az apró épületbe egyből megcsapta orrunkat a dohszag. A jobbunkon egy egyszemélyes fehér ágy állt kopottas vasráccsal, rajta a lepedő és takaró összegyűrve feküdt, a párna a poros padlón pihent. Két szék állt egy sarokba tolt asztal körül, erezetes asztallapján egy félig leégett gyertyacsonk árválkodott. Rád néztem, mire te lesütötted szemed, de én megszorítottam ujjaid, és újra mosoly költözött az arcodra. Köszönöm – szóltál halkan, és én már csak ennyiből tudtam, mire is gondolsz. Én köszönöm – válaszoltam halkan, s arcod hirtelen elkomorodott és összeszorított ajkaid megremegtek.
Mindketten tudtunk mindent. Tudtuk, nem sok van hátra, sejtettük, hogy a megmásíthatatlan csak úgy, szinte a semmiből fog elragadni, mégis megpróbáltunk élni. Élni, a szó nagybetűs jelentésével. Mosolyogni, sírni, nevetni, zokogni, lélegezni, fuldokolni, szeretni, megbecsülni. Mert semmit sem ér az élet ezek nélkül, ezt mindig is tudtuk. Bukdácsolva, mégis egymásba karolva jutottunk el ide, ahonnan mások fejvesztve menekülnének, s megszakadnának, csak hogy elfuthassanak, mi mégis egy helyben állva vártunk, tekintetünk az égre szegezve. És hogy mire vártunk? A végre. Arra a végre, ami ezt a kapcsolatot nem hogy nem szakította szét keservesen, de egy láthatatlan isteni erővel megtartotta és a magasba emelte. Mióta tudtuk, hamarosan véget ér a halandó földi létünk, felkészültünk a mindent elsöprő égi utazásra. Egész életünkben hittünk, reméltünk, szerettünk, mert tudtuk, ezek nélkül üres lenne az életünk.

Egy kőből épült ház áll ott

fapadlóval, falakkal és fehér ablakpárkánnyal.

Az asztalok és székek portól megviseltek,

de ez az a hely, ahol nem érzem magam egyedül,

ez az a hely, ahol otthon érzem magam.

Mert egy házat építettem

neked s

magamnak.

Addig, míg el nem tűnik

mellőlem,

mellőled.

És most itt az idő, hogy elmenjünk és mindent belepjen a por.

Ott kinn a kertben, ahol a magokat ültettük

áll egy fa, ami olyan idős mint én,

s a faágak zöldellnek.

Még ha meg is horzsoltam a bőröm felmásztam a legtetejére,

egészen a fa tetejéig másztam, hogy lássam a világot.

S mikor jött a szélvihar és le akart fújni

én olyan erősen kapaszkodtam, mint ahogy te tartottál,

én olyan erősen kapaszkodtam, mint ahogy te tartottál.

Mert egy házat építettem

neked s

magamnak.

Addig, míg el nem tűnik

mellőlem,

mellőled.

És most itt az idő, hogy elmenjünk és mindent belepjen a por.