11.: 1+1 = 3 (?) - 1. évad / 2. rész

Tom égnek emelve tekintetét ült továbbra is a rozoga padon. Mélyet szippantott az édes levegőből, majd lehajtotta a fejét. Muszáj volt lenyugtatnia magát, nem szerette, ha elkapta azaz érzés, amit most is érzett szétáradni testében. 

Nem akarta megbántani Lil-t, hisz sosem vívná ki maga ellen a nő ellenszenvét, mégis úgy látszik, hogy az előbbi húzásával egy kicsit túllőtt a célon. De mit tehetett volna? Unatkozott… pontosabban hiányzott Neki, ez azért mégsem ugyanaz. 

Utálta, hogy minden kezdett egyre nehezebbé válni kettejük között. Nem szerette, hogy utóbbi találkozásaik legtöbbször veszekedéssel értek véget – sajnos az Ő hibájából -, és a nő minden egyes alkalommal feldúlva vált el tőle. Persze a következő találkozás alkalmával már úgy tettek, mintha mi sem történt volna – legalább is Tom ezt érezte Lil-en -, mégis félt attól, hogy a nő egy idő után ráunva az örökös kis szóváltásokra megszakítja Vele a kapcsolatot. Hisz ki szeretne egy olyan férfit barátként, mint amilyen Ő is? Egyáltalán mi szerethető van benne? Tom sosem tartotta magát értékes embernek – sajnos meg voltak a fájó okai, miért is értékelte annyira alul Önmagát -, amolyan „Van, de miért érzés?” lepte el néha napján. Próbálta bebizonyítani magának, hogy igenis értékes ember, aki megérdemli a szeretetet, törődést; de a gyermekkorában történt törés egész életére rányomta a bélyegét. Múltjából fakadóan senkiben sem tudott megbízni, egyszerűen nem hitte el, hogy valaki is tényleg szeretné, és akarná Őt. Azok a nők, akikkel eddig együtt volt csupán csak a testi étvágyát elégítették ki, semmi többet. Komoly kapcsolata sem volt még, az pedig, hogy valakibe szerelmes legyen egyszerűen kizárt volt. Nem volt az a pénz, amiért Ő bárkinek is teljesen odaadta volna magát, esetleg elköteleződött volna. Nem hitt a nőkben, egyben sem.

De egy nap mégis betoppant valaki az életébe, aki öntudatlanul is, de elérte, hogy mindenről megváltozzon a véleménye…

Tom sietősen kapkodta lábait. Testében ezer fokon munkált a harag és a csalódottság keserű keveréke. Sosem ünnepelte születésnapját, hisz azt, aki miatt valamit is érne az a nap gyerekkorában kilépett az életéből, attól a naptól fogva pedig többet nem is gondolt rá. Születésnapjának közeledtével azonban mindig befurakodott gondolataiba, hogy akinek köszönetet kellene mondania nincs sehol. Már több, mint 15 éve. Erre tessék, hirtelen megjelenik – mint ha mi sem történt volna -, és annyi idő eltelte után ott, és úgy akarja folytatni, ahogy akkor, annak idején mindennek vége szakadt. Nem, ezt nem teheti!

Tom egy újabb kis utcából kanyarodott ki, mikor hirtelen testének ütközött valaki. Minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban a nő még keményen a testének ütődött, majd rá pár pillanatra megtántorodva hátraesett, és az aszfalton kötött ki. Ijedten kapta tekintetét a betonon heverő nőre, majd felocsúdva a kezdeti megilletődöttségből térdre ereszkedett és fölé hajolt. A lány erősen összeszorította szemeit – feltehetőleg a fájdalomtól -, ezért Tom azonnal hogyléte felől érdeklődött.

- Jól vagy? – hangja idegesen csengett, habár nem a kis baleset, mind inkább a korábban történtek hatása miatt.

- Szerinted?- a barna hajú lány fájósan halántékához nyúlt, majd óvatosan megmasszírozta azt. – Menj magadnak, hogy tudd, milyen volt...

Tom eddig idegtől feszült arca most felengedett, és ajkaira halvány mosoly kúszott.

- Gyere, segítek! – karja után nyúlt, azonban a nő elhúzódott és saját maga próbált felállni. Bizonytalanul kitapogatta a karnyújtásnyira álló ház falát, majd mint egy részeg ember tápászkodva próbált két lábra állni. Jól kiütötte magát! – Hallod? Segítek!

- Megy az egyedül is! – felelte a nő dacosan, és lehajolt a még földön heverő táskájához, bár ne tette volna!

- Látom! – ragadta azonnal karon Tom, ahogy a nő megtántorodva ismét előre bukott. A lány először az ujjaira, majd az arcára emelte a tekintetét.

Nem csodálkozott, miért is esett akkorát, amekkorát. A férfi majd két fejjel magasabb volt nála, vállai szélesek, felkarjai vastagok és izmosak voltak. Mellkasa pedig jelen állapot szerint pedig kőkemény lehet, ha csak így visszapattant róla.

- Elkísérlek a közeli kórházba – szólalt meg Tom, ahogy egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát a nő pillantásainak kereszttüzében. Ő nem felelt, csak biccentett, majd hagyta, hogy Tom óvatosan derekára vezesse egyik kezét, és így segítve Őt eltámogassa a néhány utcányira lévő kórházig.

*

- Na mit mondtak az orvosok? – hirtelen pattant fel – talán még Ő maga is meglepődött -, majd a nő elé lépett. Szerencsére nem látszott semmi komoly nyoma annak, mi is történt, csak egy sebtapasz éktelenkedett az alkarján.

- Ennyivel megúsztam – már emelte is fel a sebesült testrészt.

- Sajnálom.

- Én is, mivel így nem tudtam elmenni egy állásinterjúra.

- Nagyon sajnálom, nem is tudok mit mondani.

- Nem is kell – a lány megvonta a vállát, majd lehajtott fejjel a kijárat felé indult.

- Hé, várj - kiáltott utána Tom, mire nem csak egy, hanem több szempár is felé meredt. – Nincs kedved meginni egy kávét?

Már több, mint egy éve történt a kis balesetük, azóta  pedig titkon minden egyes nap hálát ad annak, hogy Lil belépett  az életébe.

*

Három nap telt el azóta, hogy Tom elhívta Lil-t a késő délutáni sörözgetésre. Tudta, hogy Ő volt a hibás, és most rajta kellene elverni a balhét, Lil mégsem volt olyan. Neki inkább kellett egy-két nap, és mindent onnan és úgy folytattak, ahol a veszekedés előtt abba hagyták. Imádta a nő ezen hozzáállását, azonban bűntudata is volt, amiért az utóbbi hetekben ilyen érzékenyen reagált a szavaira. Hogy meghálálja valahogy a kedvességét, az irodaháza előtt várt. Most is - mint mindig - 7 órakor végzett, látta is, amint irodájában kihunyt minden fényforrás. Izzadt tenyerét nadrágjába törölte, majd közelebb lépkedett a bejárathoz. Épp órájára pillantott volna, mikor sebesen kivágódott az ajtó és Lil-el összetalálkozott a tekintetük.

- Hát Te, Tom? – kérdezte megilletődve, a férfi még egyszer sem jelent meg a munkahelyén.

- Gondoltam eljövök eléd! – felelte hetykén, azonban teste kicsit sem tudott olyan higgadtan és közömbösen reagálni a nő jelenlétére, mint ahogy azt remélte. Érezte, amint fülében a vér vadul zakatol, szíve pedig majd’ átszakítja vékony pólóját.

- Sajnálom, de sietek, így is vissza kell még jönnöm, csak otthon hagytam egy fontos mappát. – felelte szomorúan, és lépteit megszaporázta, ahogy fülében újra és újra felhangzott főnökének szigorú hangja, miszerint csipkedje magát.

- De hisz már lejárt a munkaidőd.

- A főnökömnek mond – szólt csalódva, de hogy kissé feldobja a hangulatot így folytatta: De beszélgethetünk, amíg oda és visszafutunk!

Tom megállt, majd szomorúan felsóhajtott. Lil hátra kapta a fejét, ahogy már nem hallotta a férfi lépteit.

- Tudod, hogy ennyi nem elég! Főleg nem ma – vetette még oda szomorúan, mert érezte, a nő elfelejtette, milyen nap is van.

- Valamit elfelejtettem, ugye? – kérdezett rá félve Lil, majd közelebb lépett Tom-hoz. Ő csak ugyanott állva várta, mi is fog történni, s mikor Lil megemelte a kezét gyomra máris dióméretűre zsugorodott. Már csak a tudat is, hogy meg fogja érinteni az arcát – úgy, ahogy az elmúlt hetekben egyre többször– izgatottsággal töltötte el.

- Hétvégén megünnepeljük a szülinapod, ígérem! – ujjai félénken kúsztak végig Tom borostás arcán, majd a vállán. – Még tortát is fogok Neked sütni, habár abból semmi jó nem fog kisülni, Te is tudod.

Játékosan vállon boxolta, azonban Tom nem viszonozta az időközben Lil ajkára csúszó félénk mosolyt.

- Semmi baj, Lil – felelte végül és tett egy lépést az ellenkező irányba. – Úgy látszik, sokat várok el.

- Tessék? – a lány értetlenül állt a hallottak előtt.

- Nem érdekes. Vigyázz magadra este! – ezzel meg is fordult, de Lil még utána kiáltott.

- Nem akartalak megbántani, Tom!

- Tudom – nézett vissza még Rá, majd újra előre fordulva elsétált Lil-től.

*

Lil ramatyul érezte magát a korábban történtek miatt. Visszaérve az irodába teljesen használhatatlan volt, egyetlen egy épkézláb ötlete sem volt, amit főnöke – Mark – szóvá is tett. Megpróbálta kihúzni magát egy hihető alibivel a tényleges válaszadás alól, azonban vajmi sikerrel járt, hisz főnöke megállt a beszédben és jelentőségteljesen Rá pillantott.

- Lillian, menjen haza!

- Tessék?

- Látja? Nem figyel arra, amit magának mondok. Holnap reggel folytatjuk a munkát, most pedig menjen és pihenje ki magát.

- Úgy érti, elenged? – esett le végre a lánynak, és arca máris kivirult.

- Ha tovább értetlenkedik még meggondolom magam! – dorgálta meg az ötvenes éveiben járó ügyvezető. Lil magához véve kis táskáját az ajtóhoz sietett.

- Köszönöm, Mr. Schultz. Holnap reggel esetleg bejöjjek korábban?

- Csak a szokásos nyolc órára.

- Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

- Lillian, maga még mindig itt van? – kérdezte most már nevetve az úr és megcsóválta a fejét.

*

Lil első útja egy pizzériázóba vezetett. Két hatalmas, sonkás-sajtos-szalámis finomsággal hagyta el az üzletet, amit időközben egy hatos csomag sörrel toldott meg. Hihetetlenül nagy bűntudata volt az este történtek miatt, úgy érezte, kárpótolnia kell a barátját, még ha csak egyelőre ennyivel is, mint ez a két pizza és sör. Örült, hogy lett alkalma Tom-mal tölteni az estét, azonban akkor még nem tudta, hogy valami keresztül fogja húzni a számításait.