120. rész: Nat biztos alibije...
- „ Tom, kívánj sok szerencsét kérlek…itt állok a
Nat-tal közös hálószobánk előtt… és… alig merek bemenni hozzá, hogy elmondjam,
vége. – Bill hangja idegesen csenghetett a készülékben.
- „ Azt tanácsolom, hogy ne magyarázkodj sokat, állítsd
kész tények elé, és kész. Nem érdemel többet.
- „ Tom kérlek... De megpróbálok mindent, hisz Anita
szerelme forog kockán.”
Bill hangja már nem sugallt tanácstalanságot, csupán
csak eltökéltséget, és bátorságot. Bátor mozdulattal nyúlt a kilincs felé, nem
is sejtve hogy felesége fültanúja volt az előbbi telefonbeszélgetésnek. Natalie
most már tisztában volt mindennel. Azok az esti kimaradások, a titkos hívások,
az a női illat. Eddig talán azért nem vonta kérdőre férjét, mert reménykedett,
hogy minden egyes kis észrevétele csupán csak őrült képzelgések. De most eljött
az idő. Ennyi hónapon át hazudott neki, mi több egy másik nővel csalta… Ezt már
nem hagyhatja szó és cselekedet nélkül. Bár Billt nem akarja bántani, elválni
meg főleg nem, hisz azzal együtt elveszne a jólét és gazdagság. Inkább annak a
nőnek teszi pokollá az életét, aki a kapcsolatukba férkőzött, aki elszerette a
férjét… vagyis nekem, Anita Smith-nek. Mert biztos, a zsigereiben érzi, hogy én
vagyok az a harmadik személy.
- Natalie, beszélni szeretnék veled!
A nő már jó előre eltervezte, miként is fog végleg örök
hűséget kicsikarni férjéből. Egy olyan ponton fogja megragadni őt, ahol tudja,
Ő sosem mondana nemet. A jósága sosem vinné rá…
- Mondjad szerelmem! – lassan felé fordult, és
látványosan megtörölte szemeit.
- Te sírtál? Van valami baj?
- Nem, nincs. Mit szeretnél mondani? Hallgatlak!
- Csak közölni szeretném, hogy… - de nem tudta tovább
folytatni a férfi, hisz felesége belé fojtotta a szót. Kitört belőle a keserves
zokogás, teljesen leblokkolt. Mi történhetett vele?
- Istenem Bill! Én ezt nem fogom tudni végig csinálni.
- Mi történt Nat? Hallod, mond el! – a nő zaklatottsága
Billt is ellepte.
- Nem merem elmondani… -
szipogott lehajtott fejjel.
- Ne butáskodj már! A férjed vagyok, el kell mindent
mondanod.
- De ez után már nem fogsz velem maradni… fejvesztve
fogsz menekülni tőlem.
- Majd én azt eldöntöm, de nyögd ki végre. – szinte már
hisztérikusan követelte.
- Daganatos vagyok... agydaganatom van.
Minden eddigi hangos szó eltűnt az éterből… mély csend
furakodott kettejük közé.
- Ezt nem tudom elhinni. - szórta a szavakat maga elé a
férfi.
- Hidd el, nekem sem könnyű.
- De hisz mikor tudtad meg? Vagy mit éreztél? Nekem
miért nem szóltál?
- Még én sem voltam biztos benne. Nem akartalak
felzaklatni téged is...
- Milyen tüneteid voltak? Én hogy nem vettem észre?
- Aluszékony lettem, többször is elvesztettem az
egyensúlyom... a látásom is megromlott.
- De még mindig nem értem... mióta érzed magad ilyen
rosszul? Én hogy nem tudok róla? A férjed vagyok!
- Most mondjam azt, hogy nem foglalkoztál velem eleget?
- emelte fel a hangját, majd elfordult Billtől.
Billbe bele csapott a felismerés. Igaza van Natnak.
- Bill, sose kelljen nélküled élnem.
Néma csend.
- Ígérd meg Bill. Nélküled nem lesz erőm folytatni.
- Natalie... - lehelte Bill.
A férfit villámcsapásként érte Nat szavai. Összeszedte
minden bátorságát, hogy felesége elé álljon és közölje, nincs többé jövője a
kapcsolatuknak. Erre tessék! Itt ez a szörnyű hír. Bármennyire is nem szereti
már a feleségét, most nem hagyhatja el. Milyen embertelenség és gerinctelenség
lenne vele szemben!?
- Mond ki kérlek!
Nat felzokogott, mire Bill hirtelen maga felé fordította
és mellkasára vonta. A nő tisztában van Bill lelkiismeretességével, azzal, hogy
ha kell, ő egész életre vele marad ebben a helyzetben.
- Kérlek!
- Veled leszek Natalie, ígérem. - hagyták el érzelem
mentesen ajkait a szavak.
Ismét döntött... hogy helyesen-e? Maga sem tudja... hisz
látja, ez a döntése ismét egy végeláthatatlan mókuskerékbe szédítette őt.
119. rész: A gyors teszt...
- És képzeld Bill, ma elmentünk Jessica-val a plázába!
Tudod kit láttunk ott?
- Nem, fogalmam sincs. – motyogta halkan, már álmosan és
gondterhelten.
- Tamara barátnőnket, hatalmas pocakkal. Képzelted
volna? 10 évvel fiatalabb mint én és már várandós. Nem vagyunk elkésve egy
kicsit Édes? Össze kellene hoznunk egy bébit! Majd csak sikerülne…
Billt nem csak a feltételezés rémisztette meg, hanem az
is, ahogy Nat a gyermekvállalásról beszélt. Olyan gépiesnek tűnt a hangja,
mintha csak egy megoldandó feladatként tekintene egy csecsemő megfoganására.
Most őszinte lesz magával Bill! Ha az én esetemben korainak tartotta a
gyermekvállalásnak még csak a gondolatát is, akkor hogy tudna eleget tenni egy
olyan nő „parancsának”, akit már nem szeret, legszívesebben kerüli a testi
kontaktust vele, - és ami a legfontosabb, hogy el akar válni tőle?! Mert igen,
elfog. Néhány nappal ezelőtt fogalmazódott meg benne ez a döntés, ami őt is
igencsak meglepte. Sosem volt az a határozott típus döntéshozatalokkor, most
mégis erőt érzett magában!
- De rég jártál már nálunk Bill! Mesélj, hogy vannak a
Hárem hölgyeid? Hol hagytad őket?
- Kérlek Georg, nem igazán vagyok poénos kedvemben. Zúg
a fejem, Nat már napok óta kikészít.
- Mesélj Tesó nekünk, kiöntheted a szíved.
- Tömören és röviden annyit, hogy nagy bajban vagyok.
Anita végleg válaszút elé állított. Vagy Ő, vagy Nat!
- Ez szerintem egyértelmű Bill! Anita! – kapcsolódott be
a beszélgetésbe Gustav is. – Nem hiszem, hogy az eddigi 8 év többet jelentene
neked az Anitával töltött napok után.
- Én sem hiszem Gus, sőt. Ebben a fél évben több
szeretetet és érzelmet kaptam tőle, mint Nat-tól a 8 év alatt.
- Akkor meg miért nem tudsz dönteni? Ha te is belátod,
hogy Anita értékesebb nő, és többre becsül téged, mint a kis feleséged, akkor
gyerünk, válaszd Őt!!
- Tom, ha tényleg ennyire könnyű lenne, akkor már rég
Anitával élnék egy boldog párkapcsolatban. De… de én nem vagyok az a típus, aki
csak úgy csapot papot ott hagyva felrúg egy kapcsolatot. Nem tudnék tükörbe
nézni, én egyszerűen nem vagyok képes kimondani, hogy VÉGE! Belepusztulok a
döntésképtelenségbe…
- Mégis mi lesz Veletek? Éled tovább az életed két
nővel? Hazudni fogsz életed végéig nem csak nekik, de magadnak is? Az nem te
lennél Bill.
Az énekes meggyötörten hajtotta le a fejét, minden egyes
szó amit testvére és barátai mondanak, igazak. Egyszerűen gusztustalan, hogy
két vasat tart egyszerre a tűzbe, Ő is tisztában van azzal, hogy egy idővel
nagyon meg fogja bánni, hogy így játszadozott két nő érzésével. Olyan nincs,
hogy valami örökre titokban maradna, az képtelenség. Vagy a lelkiismerete miatt
vallana be mindent, vagy egyszerűen csak lebukna. Hazudni sosem tudott igazán…
- Látom Bill hosszú estének nézünk elébe. Próbálok
segíteni, csak hunyd le a szemed és lazulj el.
- Mit fogsz csinálni Tom?
- Hallgass, és csak egy névvel válaszolj mindig.
Bill megrántotta a vállát, majd hátra dőlt a kanapén, és
becsukta pilláit.
- Jókedv?
- Anita.
- Emlékek?
- Milyen emlékek? – nyitotta fel a szemeit.
- Kivel éltél át több dolgot? – forgatta meg szemeit az
idősebbik Kaulitz, nem hitte el, hogy Bill már a második kérdésnél
szerencsétlenkedik.
- Natalie.
- Szeretet?
- Anita.
- Szex?
- Anita.
- Jövő?
- Anita.
Most Tom egy pillanatra elhallgatott. Kétségbe esett,
több kérdés hirtelen nem is jutott az eszébe, amivel befolyásolni tudta volna
testvérét, de nem is kellett tovább kérdezősködnie.
- Anita… Anita. – súgta még mindig csukott szemekkel, de
már erővel a hangjában az énekes.
A válaszokat figyelembe véve Billnek végre meg kell
hozni a döntést. Hisz annyira egyértelmű.
Ki vagyunk szolgáltatva neki, mondhatjuk hogy uralkodik
felettünk. Egyetlen szava fog dönteni, mint már mondtam, ha Nat mellett
szeretne továbbra is maradni, akkor én bele törődöm a sorsomba. De ha mégis
engem választ, akkor mindent meg fogok tenni azért, hogy ne érezze rossz
döntésnek válaszát. Hinni fogok végre a kapcsolatunkban, akkor már úgy fogom
érezni, hogy biztos alapokon áll a szerelmünk!
Bill felpattant a kanapéról, majd útnak indult, hogy
megtegye az első lépéseket a boldogsága, boldogságunk felé.
118. rész: A két árva szív...
- Meséld el, minden könnyebb lesz!
Finoman simogattam a hátát, igényelte a törődést, úgy
ahogy még senki más.
- Annyira szörnyű volt. Becsapott és megcsalt engem,
játszadozott az érzéseimmel. Nem vette komolyan az álmaimat, csak kihasznált. –
suttogta maga elé szavakat. – Napról napra rosszabb hazugságokat talált ki, azt
hitte, hogy annyira hiszékeny vagyok, hogy szemet hunyok felettük. Én szerettem
Őt Hercegnőm… őszintén, teljes odaadással…
- Tudom Édesem, de sokszor van úgy, hogy mi teljes
szívünkkel kifejezzük a másik iránt érzett szerelmünket, de az a másik nem
becsül meg bennünket. Hidd el, én is átérzem a helyzeted.
Kicsit alább hagyott a könnyezése, lassan elhúzódott
tőlem, és az arcomra pillantott.
- Bill ismét megbántott? – kérdezte elfojtott haraggal a
hangjában.
- Így is mondhatjuk.
- Mit művelt? Azt amit eddig is hosszú hónapokon
keresztül. Ő is fél vállról veszi az érzéseim, nem gondolja komolyan a
jövőnket. Megfogadtam a tanácsod, és bármennyire is nehéz volt, de válaszút elé
állítottam.
- Ezt kellett tenned Anitám, így volt a leghelyesebb.
Nem érdemled meg, hogy Bill, vagy bárki más ezen a földön kihasználjon téged.
Most az én szememből csordult ki egy apró könnycsepp,
szipogva mellkasához bújtam, és hallgattam ahogy szívének dobbanása nyugalommal
tölt el.
- Egyikünk sem kellett a szerelmének, nem vagyunk elég
jól Benjamin? Vagy kiállhatatlanok vagyunk?
- Úgy látszik, hogy Bill sem és Thomas sem becsült meg
igazán bennünket. Lehet, hogy jobb volt még most véget vetni ennek a két
kapcsolatnak, csak szenvedtünk volna.
- De én nem szeretném ha vége lenne Billel… - vallottam
be, talán még magamnak is nem csak Ben-nek.
- Hercegnőm… ha megint eldob magától, akkor mi lesz?
- De nem fog… - hittem szentül. – Vagy… nem, nem teszi
meg, tudja, hogy az utolsó esélye lesz.
Ben csak felsóhajtott, és ismét rám nézett. Megrázta a
fejét, és mellkasára vont.
- Te azért szeretsz Beni?
- Mindennél jobban!
Két ujját állam alá helyezte, majd félve – láttam, hogy
egy kicsit hezitál – egy apró szájra puszit adott ajkaimra. Nagyon jól esett a
közelsége, és az a tudat, hogy itt van velem a nehéz időkben is. Az évek
folyamán bármi baj jött, mi együttes erővel vészeltük át azt. Nem volt olyan
külső tényező, ami megrendítette volna a kapcsolatunkat...
117. rész: Válassz Bill!...
A hiány keserű érzésére, arra, hogy tudom Bill milyen
gyáva, kirázott hideg, majd felállva az asztaltól, hátat fordítottam neki. Nem
engedem, hogy egyszer is szomorúnak, elkeseredettnek és igen, meggyalázottnak
lásson. Nem kapja meg ezt az örömet. Komolyan néha már úgy érzem, gúnyt űz
belőlem, és jót nevet a markában, hogy ismét mennyire ki tudott borítani.
- Ne húzódj el Tőlem, kérlek. Tudom, hogy utálsz, és nem
tudod elviselni azt a tudatot, hogy Nat-tal házasok vagyunk…
- Figyelj Bill, talán már nem is érdekel Natalie, ha
érezném, legalább egy kicsit is ellepne az a kellemes érzés, hogy számítasz
rám, hogy kellek neked… akkor harcolnék Érted, megküzdenék mindenki és minden
ellen. De így?! Mégis, hogy képzeled, hogy van bőr a képeden azt kérni Tőlem, hogy
viseljem el a kis mocskos játékodat?! Mert igen, ez egy gusztustalan kis
színjáték, amiben úgy látom a főszereplő – kedves személyed – a legjobban érzi
magát. Ki ne élvezné, ha két nő lesné minden kívánságát.
- Mit tegyek, hogy érezd, csak Te kellesz nekem ezen a
kibaszott világon?
Látom, hogy megsértettem a szavaimmal, de hogy őszinte
legyek, az ő lelkivilága érdekel most a legkevésbé. Egyszer már beolvastam
neki, tudja nagyon jól, hogy képtelen vagyok eltűni az alárendeltséget… de nem,
Kedves Kaulitz Úr nem tudja venni a jeleket.
- Végleg válassz! Vagy Natalie, vagy Én?!
Benjaminnak igaza van, Billt most már kész tények elé
kell állítanom. Nem csinálhatja ezt velem a végtelenségig. Akárhányszor
megbánt, mindig kiengesztel édes csókjaival, azonban vége a játéknak. Most én
dirigálok Bill Kaulitz! Nem leszek többé gyenge és megalázható…
Hátat fordítottam neki, és magára hagytam a fejében
kavargó ezer megválaszolatlan kérdéssel. Mert lemerném fogadni, hogy még csak
most zavarodott igazán össze.
A bőröndöm után nyúltam a nappaliban és pakolni kezdtem
a ruháimat. Hallottam ahogy egyetlen szó nélkül lép be utánam a teraszról, de
még arra sem méltattam, hogy hátraforduljak hozzá. Bármennyire is szeretem,
mégis döntés elé kell állítanom.
- Most elmész? – némán bólogattam – Ha most azt mondom,
hogy amint haza érünk elindítom a válókeresetet, akkor velem maradsz? – rekedt
hang szűrődött ki ajkai közül. Talán végre egyszer, egyetlen egyszer görcsbe
rándult a gyomra arra gondolva, hogy most tényleg vége?
- Ilyen hamar nem tudsz észszerűen dönteni. Én nem
sürgetlek. Van időd... csak tudd, hogy szeretlek. És ha eljátszod az utolsó
esélyed is, a kapcsolatunknak végleg vége.
Utoljára szemeibe pillantottam, majd kiléptem a
lakosztály ajtaján.
Ahogy haza értem a lakásomba, fáradtan rogytam le a
kanapémra. Hosszú volt ez a három nap, már csak a történések és az érzések
sokasága miatt is. Pénteken még úgy mentem Billhez, hogy sértve éreztem magam,
de mégis megbocsátottam neki. A szombati napot végig a meleg ágyban töltöttük
egymást csókolgatva, ölelgetve. Majd jött a vasárnap reggel, amikor ismét
elrontottunk valamit. Vagy rosszul mondom. Bill rontott el ismét mindent. Lehet
hogy nem veszem észre magamon azt hogy nagyon követelőző lennék, és akadékos,
de nekem még se próbálja elhihetni, hogy ez a helyzet így jó, ahogy van. Mert
nem jó, egyáltalán nem jó. Bill nem érett még meg egy komoly kapcsolatra, hogy
mindig csak fájdalmat okoz nekem? De egyszerűen az örökös tanácstalanságával és
döntésképtelenségével ezt éri el nálam… hogy válasz út elé kell állítanom.
Pedig már az első „szakításunknál” világossá kellett volna válnia neki annak,
amit még most sem ért meg. Talán ha annyiszor nem bocsátok meg neki, akkor most
nem is tartanánk itt ahol vagyunk?
A következő hét vége felé jutott időm egy kicsit a
barátnői és baráti kapcsolataimra. A hét elején Benjamin hagyott egy
hangüzenetet, miszerint meg fog látogatni. Nagyon örültem a hírnek, bármennyire
is képmutatónak tűnök, imádom Benjamint, és szükségem van rá. Talán Bill is így
érezhet Natalie iránt? Ezért annyira nehéz tőle elszakadnia?
- Te sírtál Ben?! – első csengetésre kinyitottam a
bejárati ajtómat, és amikor megpillantottam barátomat, kétségbe estem.
Csak ennyit tudtam kérdezni tőle, a keserves
könnycseppek ismét marni kezdték a torkát. Gyorsan magamhoz öleltem őt.
Éreztem, hogy nagy a baj, ok nélkül senki sem szokott így kiborulni. Féltem az
első gondolattól ami beugrott az agyamba. Thomas megbánthatta, vagy ami a
legrosszabb, elhagyta őt?! Talán beigazolódott Ben félelme…. ?!
116. rész: Mi a jövőnk? ...
Hirtelen feszült lett köztünk a hangulat, láttam a
szemeiben, hogy már most fél annak ellenére, hogy még nem nézte meg a
készüléket. Pedig megígérte, hogy nem lesz egy zavaró tényező sem a közös
hétvégénk alatt, erre tessék.
- Egy képet küldtek.… - szólt halkan, majd mikor
megnyitotta az üzenetet, mintha egy mázsás kő esett le volna szívéről. Teste
már nem feszült az idegességtől, elernyedt, és elmosolyodta magát. Némiképp én
is megnyugodtam, mégis kellett néhány másodperc amíg realizáltam, hogy nem
Natalie szólt ismét közbe.
- Georg elküldte az ultra hangos kép másolatát. Nézd
csak!
Mögé sétáltam, és átkarolva a nyakát, fejem vállára téve
szemügyre vettem Viki kis életét. Már most gyönyörű, hát milyen lesz még ha
megszületik? Egy kis angyalnak tűnik…
- Hé, sírsz Kicsim? – tekintett hátra ahogy meghallotta
szipogásom.
- Csak a boldogságtól. – gyorsan letöröltem könnyeim, és
visszaültem a helyemre. Meseszép lehet egy kis emberkét kihordani, és
felnevelni.
- Hidd el, egyszer majd neked is lesz gyermeked valakitől!
Összekulcsolta az ujjait enyéimmel, látszólag Ő még nem
fogta fel azt, amit én már az első pillanatokban. Mélyen, és talán
hitetlenkedve szemeibe néztem, mire zavarba jött, és megértette szavainak
súlyát.
Lehet, hogy nem velem képzeli el a jövőjét, lehet nem is
szeretne tőlem gyermeket? Újból kételyeim támadtak a jövőnkkel kapcsolatban.
Mint már eddig számtalanszor. Ez alatt a két nap alatt szentül hittem abban,
hogy mi ezentúl teljes értékű szerelmes párként fogjuk élni az életünket, nem
pedig úgy mint a szeretők. Lehetséges, hogy már több évre is előre terveztem a
baba üggyel kapcsolatban? Szeretnék tőle gyermeket, úgy érzem, már itt az ideje
25 évesen, mégis ha ő nem akarja, vagy mondjuk úgy, nem egy gyerekkel képzeli
el a jövőnket – ha van még egyáltalán-, akkor hogyan lesz tovább?
- Kicsim nem úgy értettem. Vagy... mármint.
- Nekem pedig teljesen úgy jött le. Bill, te komolyan
nem tervezel hosszú jövőt a kapcsolatunknak?
- Hogy mondhatsz ilyet? Az lehet, hogy a gyermek
vállaláshoz még éretlen vagyok, és korainak gondolom, de azt, hogy veled éljek,
annál jobban semmire sem vágyom.
- Az előző mondatoddal pedig akarva-akaratlanul is, de
úgy érződött, hogy majd csak NEKEM lesz egy gyerekem, egyszer majd VALAKI
MÁSTÓL és nem tőled. – nyomatékosítottam szavaim. – Bill, nekem komolyak a
szándékaim és az elképzeléseim veled kapcsolatban. Nem játszok az érzéseiddel.
Fontos, hogy te is ugyanazt érezd amit én, hogy te is arra vágyj, amiről én is
álmodozom. Persze ez oda vissza értetődő, hidd el részese lennék minden
álmodnak, ha engednéd. Lehet hogy önzőnek tűnök, hisz úgy érezheted, hogy csak
rád akarom erőltetni magam, de…
- Css… - tette mutató ujját ajkaimra. – Teljes mértékben
igazad van. Egy kapcsolatban a két embernek egymásra kell hangolódnia, részt
kell venniük a másik érzéseiben. Igyekszem, próbálom a legjobbat nyújtani
neked, bár tudom, hogy így sem teszlek teljes mértékben boldoggá. A Nat-tal
való házasságom miatt azt hiheted, hogy te kevesebbet érsz, hogy másodrendű
vagy. De ez nem igaz, mióta ismerlek, mindig téged próbállak előtérbe helyezni
és annyira szeretni, amennyire csak tőlem telik.
- Nem sok sikerrel. – vallottam be keserű mosollyal az
arcomon. – Tudom, hogy neked sem lehet könnyű, de jó lenne, ha egy biztos képet
látnál magad előtt a jövőddel kapcsolatban. Ha most lehunyod a szemed, akkor
kit látsz magad mellett?
- Ez így nagyon nehéz, nem tudok neked válaszolni.
- Próbáld meg!
Lehunyta a szemeit, ahogy kértem, majd vett egy nagy
levegőt.
- Fogom a jobb kezed, szorítom, sosem akarom elengedni…
dehh… deh Nat ott áll a bal oldalon.
Valahogy egy ilyen válaszra számítottam Tőle.
Gerinctelensége és döntésképtelensége ismét bebizonyította nekem, hogy ez a
Bill már rég nem az a Bill, akit megismertem. Akit egykoron szerettem, akiért
egykoron harcoltam is volna még...
Már nem, már elfáradtam...
115. rész: Viki megbékél a gondolattal...
Apró köröket rajzoltam csupasz mellkasára, ő még békésen
aludt. Fehér bőre vonzotta a tekintetem, nem beszélve a hatalmas tetoválásáról
az oldalán. Kicsit lejjebb csúsztattam a takarót a hasánál, majd a minta
aljától kiindulva lassan végig cirógattam az oldalát. Mint egy kis ázott madár,
összerándult, majd a hasára feküdt, ezzel is megmosolyogtatva engem. A háta is
olyan szép, mint egy hófehér lap… fölé hajoltam és finoman végig leheltem a
gerincén…
- Szeretlek. – ajkaimmal apró puszikat adtam íves hátára,
majd kiszálltam az ágyból.
Gyorsan letusoltam, majd egy kényelmes ruhába bújtam…
felhívtam a szoba szervízt is, hogy a
reggelinket hozzák fel. Nem is kellett sokat várni, miután megkaptam,
megterítettem a teraszon. A tegnapi eső illata még mindig a levegőben volt, úgy
ahogy Bill illata is.
Már dél is elmúlt, kicsit unatkoztam Bill nélkül.
Képtelenség őt felébreszteni, főleg most hogy még kényelmesebben aludhat,
egyedül a hatalmas ágyban. Az ajtónak dőlve néztem, hogy is szuszog békében,
mikor megszólalt a mobilom. Gyorsan magamra húztam az erkély ajtót, majd
felvettem a készüléket.
- Szia Viki!
- Szia! Nah milyen volt a hétvégétek?
- Mit is mondhatnék? Gyertyafényes vacsora, rózsaszirmos
közös fürdőzés, egész napos ágyban kényeztetés, csókok, simogatások.
- Szex?
- Eddig még nem volt. Igazából ő sem mert kezdeményezni
és én sem. Nekem ez így most tökéletesen megfelelt, olyanok voltunk mint két
kis kamasz az első szex előtt. Akartuk is, meg nem is… érted te ezt?
- Hogy ne érteném! Örülök, hogy ismét együtt vagytok, és
újra minden a régi.
- De meddig Viki? Amíg ki nem lépünk a szállodából?
Tudod, hogy nekem nem elég az a néhány lopott óra, nekem ő kell, teljes
egészében.
- Akkor csak azt tudom mondani, hogy állítsd kész tények
elé. Vagy Te, vagy Natalie. Ennyi az egész…
- Fogalmam sincs, hogy mit tegyek… - sóhajtottam fel
lemondóan, tényleg olyan bonyolult ez az egész. Talán tudat alatt tartok attól,
hogy Bill végleg Nataliet választaná… és akkor tényleg kiborulnék. Azt még
nehezebb lenne elviselnem… - De most beszéljünk rólatok. Nem tegnap voltatok a
vizsgálaton?
- De, tegnap volt. – halkult el hirtelen a hangja.
- Valami baj van?
- Nem, ne ijedj meg. Minden rendben van, egészségesen
fejlődik a kicsi. Csak tudod, látni Georgot nap mint nap, ahogy esténként
megpuszilja a hasam és elköszön a picitől. Fáj őt így látnom!
- Te is nagyon jól tudod, hogy ennek a rossz érzésnek
véget tudnál vetni.
- Néha úgy elmenekülnék a világ elől.
- Ha menekülsz, szólj és veled megyek. Nem hagylak
magadra!
- Nyugodj meg, nem csinálnék hülyeséget sem magammal,
sem a babával. Már nem…
- Elérzékenyültél?
- Tudod milyen boldogsággal töltött el, ahogy a kis
szíve dobogott?
- Tudtam, hogy megenyhülsz, egy anya sem képes
ellenállni a saját kis életének. Szerencsés vagy Viki.
- Miért érzek szomorúságot a hangodban?
- Ha haza értem, jó lesz elmesélni? Igazán hosszú lenne,
meg ahogy látom Bill is kezd ébredezni. Le is teszem. Puszi.
- Neked is.
Zsebembe tettem mobilom, majd halkan elhúztam az erkély
ajtót. Bill teljes kócban ült az ágy közepén, kis vékony testén
megszámlálhatatlanul sok gyűrődés nyom volt, az arca is párna csíkos volt.
- Fájnak az ajkaim. – mondta tettetett dühvel, igazi
gyerekes megbántottsággal.
- Tegnap nem panaszkodtál kisfiú! – közelítettem felé,
majd feltérdelve az ágyra, egy apró puszit nyomtam az alsó ajkára. – Gyere,
reggelizzünk meg, utána leápollak.
Vigyor húzódott az arcáram, engem is megmosolyogtatva.
Kézen fogva kihúztam az ágyból, mire ő magára terítve a takarót csoszogni
kezdett utánam. Leültünk az asztal köré, majd ő éhes tekintettel körül nézett,
mit is egyen.
- Bill, mond azt hogy ez nem a te telefonod. – nyeltem
egy nagyot, ahogy meghallottam a készülék hangját.
- SMS-em jöhetett. – nézett rám, de meg sem mozdult a
hang irányába.
114. rész: Egy nap csak az ágyban...
Késő délután lehetett már, amikor finom puszikra ébredtem.
Éreztem, ahogy a szatén trikó felcsúszik a hátamon, és két puha ajak kezd
kényeztetni. Lassan vándoroltak fel a puszik, melegség öntötte el az egész
testem, mégis libabőrös lettem. Ahogy ezt meglátta Bill, óvatosan visszahúzta a
trikót, majd hátulról szorosan magához ölelt, miközben összekulcsoltuk az
ujjainkat. Este nagyon későn feküdhettünk le, majd másfél órát töltöttünk el a
fürdőben.
- Gonosz vagy, hogy felkeltettél.
Nem igazán hatották meg szavaim, a hátamra fordított, és
gyengéden rám nehezedett a testével. Először nem is mozdult, gondoltam, hogy
csak figyeli az arcom… kinyitottam szemeim, majd elmosolyodtam magam. Nyelve
lassan ért ajkaihoz, látványosan megnyalta őket, lenézett a mellkasomra, majd
ismét rám pillantva elvigyorogta magát. Én, mint egy ártatlan kislány néztem
fel szemeibe, majd engedtem kényeztetésének. Nevetve fontam karjaim dereka
köré, azt akartam, hogy mindenünk összeérjen.
- Mit szeretnél reggelizni? Hozattam fel mindenfélét.
- Ha téged szeretnélek megenni, ahhoz mit szólnál?
- Melyik testrészemmel kezdenéd? Attól függ…
- Melyiket félted a legjobban? Akkor azt hagyom
legutoljára.
Kacéran benézett a takaró alá, majd ágyékával még inkább
combjaim közé furakodott. Értettem a célzást, nekem sem kell a szomszédba
mennem egy kis fantáziáért.
Idillikus hangulatban telt a délutánunk, egymás ölében
ülve etettük a másikat. Most minden olyan harmonikus, és nyugodt volt. Nem
kellett a falakon kívüli világgal foglalkoznunk, csak mi voltunk ketten. Én és
Ő. Minden pillanatot kihasználtunk, amit egymással tölthettünk, hisz féltünk,
nem lesz több ilyen alkalmunk. Ujjainkkal finoman simogattuk egymás testét,
csak a halk szuszogásunkat lehetett hallani. Lehunytuk szemeinket, és a másikra
bíztuk magunkat. Bill védelmező karjai közé húzott, úgy simultunk végig az
ágyon, miközben ajkaink sose, de tényleg sosem váltak el egymástól. Kint
hullott a késő őszi eső, hangosan kopogott az ablak párkányon, de minket
egyáltalán nem zavart, hisz a szerelem most minden más dolgot felül múlt.
Azokat az apró, nedves csókokat amiket az arcomra kaptam tőle, soha nem fogom
elfelejteni.
Csak néhány pillanatra gördült le rólam egyszer-kétszer,
de akkor is csak azért, hogy egy kis korty vizet igyon. Utána ismételten a bűvkörébe vont. Már sötét este volt,
mikor hevesen dobogó szívvel, mégis már nyugalomban bújtunk egymáshoz. Nem
szeretkezünk, és én ezen igencsak meglepődtem. Hisz több olyan pillanat is
volt, amikor eszünket vesztve faltuk egymás ajkát, érintéseinkkel pedig olyan
üzeneteket közöltünk, amiket az ember egyértelmű célzásnak, vagy akár
felhívásnak tekinthet. De még sem történt semmi sem az édes kényeztetésen
kívül. És úgy érzem, ez most így volt a leghelyesebb. Többször láttam Billen,
hogy bántotta az eddigi aktusaink "sikertelensége", az, hogy sosem
tudott kényeztetni igazán. Talán ezekkel a meghitt pillanatokkal akarta
kompenzálni némileg a hiányom.
Tudom, hogy a szex nem minden a mi kapcsolatunkban.
Imádunk szerelmeskedni, de a fokozott érelmességünkből fakadóan néha háttérbe
tudjuk szorítani a nemiséget. Helyette inkább a szavainkkal, pillantásainkkal
adjuk a másik tudtára mély érzéseinket, amiket esetleg más párok csak igazi
testi kontaktussal tudnának közvetíteni.
113. rész: Az őszinte mosoly, vagy csak egy
álca? ...
A másnap délelőtt szorgosan telt Vikiéknél. Délre volt
megbeszélve az ultra hangos vizsgálat, Georg már 9-kor keltegette a nőt,
annyira izgatott volt, hogy aludni sem bírt. Apró csókokat lehelt karjaira,
majd a gömbölyödő hasára. Már a 4. hónap végén jár Viki, azonban az a kellemes
érzés még egyszer sem lepte el. Nem izgatott ha arra gondol, nem sokára egy kis
életet fog világra hozni, pocakjának alakja semmilyen érzést nem vált ki
belőle. Fájó szívvel nézi a boldog kismamákat az utcákon, akik hasukat karolva
járkálnak, látszólag repesve az örömtől. Ő miért nem tud örülni a kis
magzatnak? Lehet, hogy a tudat alatti félelme erősebbnek bizonyul az anyai
ösztöneinél? Mikor Georg nem alszik mellette, sokszor csak könnyes szemekkel
bámulja a hasát, amiben nem szerelemgyerek van, mégis úgy kell őt szeretni és
elfogadni, mintha egy égi áldás lenne mindenki számára. Pedig ha tudnák az
igazságot, hogy az a kis emberke csak a véletlen műve, - aki semmiről sem tehet, - akkor nem lenne mindenki ilyen
felhőtlenül boldog. Sem Georg, sem Tom. Bár talán Tomban felélednének az apai
ösztönök, hogy vigyázni és gondoskodnia kell gyermekéről, azt azonban sosem
tudná megbocsátani Vikinek, hogy hazudott több hónapon keresztül neki és nem
engedte, hogy Ő is részese legyen a kicsi fejlődésének, annak a csodálatos 9
hónapnak. A kisgyermek
megfoganása csak még inkább egy útra terelte őket, még ha nem is sejtik…
- Mit hozzak reggelire? Mit kívánsz Életem?
- Csak pihenni szeretnék Georg, fáradt vagyok.
- De hamarosan indulnunk kell, le fogják „csekkolni” a
pocidat.
Viki bármennyire is fáradt volt, Georg mégis
megnevetette. Ilyen gyermeki izgatottságot és igen, férfiúi büszkeséget eddig
még sosem látott csillogni a férfi szemeiben. Mennyire buzgó… és mennyire naiv
szegény.
- Boldog vagyok, amikor így látlak Téged. Lehet, hogy a
kicsi is mosolyog ott bent.
- Én is így gondolom.
- Na de most már indulok a konyhába, kérem a rendelést.
- Hajthatatlan vagy Georg. - sóhajtott fel Viki – Csak
péksüteményt szeretnék narancslével.
Georg készségesen készítette elő a kívánt reggelit, ez
idő alatt Viki megmosdott és felöltözött. Az idegességet és az apró kis
gyomorgörcsöt leszámítva – amit az a tudat idézett elő, hogy minden egyes
nappal csak egyre közelebb fognak kerülni a szülés pillanatához, - jó hangulatban telt a délelőtt,
illetve az orvosi rendelőbe vezető út.
- Kérem Viktória, feküdjön fel a vizsgáló asztalra,
mindjárt elkezdjünk az ultrahangos vizsgálatot.
A nő nem is tett másként, Georg felsegítette, majd
nadrágját kigombolva, és pulóverét felhajtva várt... várt, arra, amit nem
igazán szeretne látni. Tudja, hogy nem a kicsi életre haragszik, nem arra a kis
emberkére, aki még meg sem született...
Magára haragszik, de nagyon... hogy nem csak a saját, de
a kicsi, Georg és Tom életét is tönkre teszi a hazudozásokkal. És ez még csak a
kezdet, nagyon jól tudja, hogy ennek még folytatása is lesz. Szembe kell majd
néznie a lebukás keserű pillanataival, hisz igen, le fog bukni, ebben ő sem
kételkedik. Csak reménykedik, hogy még bírni fogja ép ésszel... legalább még
egy kicsit.
- Nézze csak Apuka! Ott van a kis magzatuk!
Georg ide oda kapkodta a fejét, szemeivel meg sem
találta az orvos által mutatott kis életet. Csak akkor realizálta a helyzet
valódiságát, amikor a füleivel meghallotta a kis élet szívdobogásait, és a
homályos, mégis annyira élethű képét a monitoron. Georg Vikire mosolygott,
azonban a nő mosolya nem volt őszinte. Nem olyan volt, mint azoknak az anyáknak
szokott, akik a mennyekben érzik magukat már csak pusztán a tudattól is, hogy
egyszer majd terhesek lehetnek... nem. Viki, a szó talán furcsa jelentésében
érezte magát. Terhes volt, egy olyan kis "teherrel", ami semmiről sem
tehet.
Meddig lesz képes hazugságokkal életben tartani ezt a
kapcsolatot? Egyáltalán lesz-e jövője ennek a szerelemnek úgy, ha minden egyes
nap lelkiismeret furdalástól meggyötörve fog felébredni, és elaludni? Mi lesz
ha észre veszik, hogy a kis csecsemő szakasztott mása az idősebbik Kaulitz-nak?
El akar tűnni az árgus szemek elől, nem akarja látni az
emberek mosolygó arcát... aludni akar... örökre, mélyen és úgy, hogy sose
ébredjen fel...
112. rész: Csak mi ketten, együtt...
Hirtelen felkapott a vékony, de erős karjaiba, majd
vigyorogva a fürdőszoba felé indult el. Gyerekesen összeszorítottam szememim
mielőtt beléptünk volna, pedig nagyon is tudtam, miféle ajándék vár.
Kicsiny, de annál hangulatosabb fürdő tárult elénk, igazi szerelmes párokhoz
illően feldíszítve. A hatalmas habhegyek tetejét vörös rózsaszirmok borították
be, a kád széle telis tele volt apró tea mécsesekkel. Letett karjaiból, majd
maga felé fordított. Lehajolván melleimhez fogaival oldotta ki az elől megkötős
ruhaneműmet, ami egy pillanat alatt hullt lábainkhoz. Pajkos kisgyermekként
csúsztatta le bugyimat is, figyelve azért, hogy finoman végig simítson testemen.
- Én hogy szabadítsalak meg az alsódtól?
- Ahogy szeretnéd, csak jó gyorsan.
Nevetve belemarkoltam pici popsijába, nem tagadja, hogy
szerette, hisz hangosan felsóhajtott. Igazából nem szerettem volna az őrületbe
kergetni, húzni az agyát, ezért egy apró csók kíséretében letoltam róla a boxer
nadrágot.
Lassan megmártóztunk a habokban, először én, majd ő
szállt be. Nem szólaltunk meg, csak egymással szemben ültünk, és hagytuk hogy a
csend és a nyugalom átjárja testeinket.
- Mit szólnál Bill, ha örök életre így maradnánk?
- Elzsibbadna a derekam, az biztos.
Finoman megböktem a víz alatt, bolond ez a férfi.
- Ennél nincs is jobb érzés. – sóhajtottam fel néhány
pillanat után.
- Én tudok jobbat!
- Bill, csak hangosan gondolkozom!
Megcsóváltam a fejem, kis szexmániás… Néhány pillanat
hezitálás után megmozdult előttem, és óvatosan fölém mászott azzal az igazi,
rosszban sántikáló kisfiús nézésével. Lassan érintette csípőjét hozzám, izgató
volt ilyen közel érezni őt. Egyikünk sem tett olyan célzást, amivel a szexre
gondolhattunk volna. Nem járt még be titkos testrészeket kezeink, egyszerűen
most csak jó volt „lenni”. Relaxálni, miközben öleltük a másik meztelen testét.
Igen… nem is kell mindig szavakkal a másik tudtára adni mennyire is szeretjük
az illetőt, inkább csak öleljük meg, vagy adjunk neki egy apró puszit. Talán
sokkal többet tudunk velük közölni, mint az elcsépelt szavakkal.
Az idő elmúlásával mégis halk, szerelmes szavak hagyták
el ajkainkat… Többször csak hosszú percekig figyeltük a másik arcát, miközben
szívünk ugyanazt a ritmust verte. Testén finom bizsergés szaladhatott végig,
ahogy ujjaimat hozzá érintettem alhasához. Mosolyogva húztam fel egészen a
nyakáig, érezte, hogy szabad utat kapott ő is. Nem is gondolkodott egy
pillanatot sem, tenyerével gyengéd érzésekkel masszírozni kezdte melleimet.
Mámoros pillanatokat éltem át, apró mozdulatai erőteljes sóhajokat váltottak ki
belőlem.
- Milyen érzés kerített hatalmába? Mond el kérlek!
- Zavarba hoználak… - lihegtem hangosan.
- Próbáld meg kérlek!
Karjait csípőm köré fonta, és védelmezően az ölébe
húzott, úgy tartotta a testem. Fülemhez hajolt, én oldalra döntöttem a fejem,
mire ő kihasználva az alkalmat, birtokba vette a nyakamat.
- Bizsereg testem minden apró kis pontja, szédítő és
remegő érzés járja át az érzékeimet. Ajkamba harapva próbálom elfojtani a
nyögéseimet, - itt hirtelen megtorpantam, ajaki már melleimet csókolgattták -
, de egyre nehezebb lesz. Boldoggá teszel, így is, hogy csak ölelkezünk,
csókolózunk és simogatjuk egymást. Oda adnám az egész életemet, csak hogy
örökre veled maradhassak,és újból és újból átélhessem ezeket a pillanatokat.
Kellesz Bill, nem egy éjszakára, nem egy két napra… egész életemben számítani
szeretnék a szerelmedre. Kell ennél több?
111. rész: Plusz egy meglepetés...
- Ne térdelj, kérlek állj fel!
Finoman felhúztam a földről és magamhoz öleltem.
- Haragszol még rám?
- Haragudni akarok, de nem tudok… - vallottam be
őszintén.
- Hogy tudnék mindent helyre hozni?
- Úgy, ha megígéred, sosem fogsz többet bántani!
Komolyan fogod venni az érzéseimet, és nem engeded, hogy újra és újra csalódjak
benned!
- Megígérem!
Halkan súgta, mégis éreztem benne az erőt, az
elszántságot. Azt, hogy talán most igazak lesznek szavai.
- Éhes vagy még? Befejezzük a vacsorát?
- Már nem kell, köszönöm.
- Akkor menjünk be, meg ne fázz!
Elhúzta előttem a hatalmas üveg ajtót, és beléptünk a
nappaliba. Egyből átkarolt hosszú karjaival és maga elé húzott. Szomjaztam az
illatára, arra a bódító mámorra amit mindig érzek a jelenlétében. Arra az
eufóriára, ami most is ellep.
Ujjaimmal végig simítottam vékony alkarján, mire
teljesen libabőrös lett. Egy apró puszit éreztem a bal fülem alatt, majd a
nyakamon, át a jobb fülemig. Kis mosoly kúszott az arcomra, hátra hajtottam
fejem vállára. Ki is használta, hisz még érzelmesebb kis csókokat nyomott a
nyakamra.
- Van még egy meglepetésem!
- Még pedig?
- Ahhoz szépen le kell vetkőzni, neked is és nekem is!
- De te nem vagy szégyenlős?
- Előtted már nem. Te úgy szereted a testem, ahogy van.
Finoman maga felé fordított, és egyenként gombolni
kezdte kis kabátomat.
- Én is vetkőztesselek, vagy majd megoldod egyedül?
- Ahogy kedved tartja!
Mindketten felnevettünk, majd újból egymáshoz nyúltunk.
Finoman becsúsztattam egyik kezemet inge alá, majd ujjaimmal simogatni
kezdtem vékony felső testét. Éreztem, ahogy érintéseim alatt bőrét teljesen
ellepte a libabőr, mikor kemény mellbimbóját érintettem meg, csak felsóhajtott.
Már csak egy gomb állta útját kényeztetésemnek. Ez idő alatt ő sem tétlenkedett,
sejtelmes mosollyal nyúlt nadrágomhoz. Lehunytam szemeim, és rábíztam magam.
Éreztem, hogy karjaiba véve megindult - gondolom a háló felé, - majd óvatosan
az ágyre helyezett. Érzelmesen és szenvedélyesen szabadított meg a nadrágomtól,
combjaimat apró kis puszijaival hintette be. Bele túrtam a hajába, és felhúztam
az arcomhoz. Csak néztünk egymás szemébe, és nem szólaltunk meg. Nem is
akartunk, de szerintem nem is tudtunk volna...
Zavart a rajta lévő farmer nadrág, ezért egy pillanatot
sem várva toltam le róla lábaimmal. Végre érezhettem, ahogy csupasz combjai az
enyéim közé simulnak. Ujjaival felkúszott bugyim két vékony pántjáig, de nem
bántotta őket, csak rajtuk tartotta a tenyerét, és lágyan simogatta a csípőmet.
- Azt akarom, hogy ez a hétvége csak Rólad szóljon.
Mosolygós, nedves csókokat nyomott a nyakamra, majd a
dekoltázsomra is.
- Ne csak rólam szóljon Bill. Ez a szerelem két ember
szerelme.
- De én nem tudtalak sokszor boldoggá tenni, miután ott
hagytalak az aktusok után. Hatalmas lelkiismeret furdalásom volt, sosem volt
alkalmam hogy utólag is kényeztesselek.
Végig simítottam csupasz hasát, majd átkulcsoltam a
derekát.
- Mutasd a második
meglepetésed! - sóhajtottam ajkai közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése