7 Tage / 7 Days - 1 - From Out of Nowhere

Faith No More – From Out of Nowhere

(I'm yours from the start, I know you see me, our eyes interlock)

No Doubt – Just a Girl 

(I'm just a girl, guess I'm some kind of freak, cause they all sit and stare)

VASÁRNAP ESTE – MILÁNÓ

„E...n…z...é...st”

Egy könnyed érintés a vállamon.

Egy kis áramütés.

Felugrok és kiveszem a fülhallgatót.

„Elnézést… használhatnám a számítógéped?” Egy fiatal és barátságos hang fogad erős, német akcentussal.

Felnézek és elmosolyodok.

Válaszolok.

De sajnos nem jönnek ki a szavak.

„Beszélsz angolul?”

Újból válaszolok.

A szám mozog, de megint nincsenek szavak.

„Hmm, Ich spreche kein Italien… Sprechen Sie Deutsch?” (Hmm, nem beszélek olaszul… beszélsz németül?)

„Ja! (Igen)... Mármint Nein (Nem.)!... Ein bisschen… (Egy kicsit.) Úgy értem nem. Mármint úgy értem, hogy beszélek angolul. Nos, angol vagyok.”

 „Angol vagy! Értem…”

Szünet.

„Nem nézel ki annak.”

„Ezt bóknak veszem.”

Kis késéssel lefordítja a válaszom, majd elvigyorodik.

--

Bill Kaulitz áll előttem, és azt kérdezi, használhatja-e a laptom-om. Elgyengülnek a térdeim. És még csak fel sem álltam.

„Err… mire szeretnéd használni?”

„Csak szeretném megnézni a leveleim, nem lenne baj?”

„Dehogy. Tudnál adni egy pillanatot?”

„Természetesen.”

Félre kattintottam egy percre, hivatalos volt minden a lapon. Úgy éreztem, jobb, ha kitörlöm az előzményeket.

Leült mellém, áthajolt hozzám és felvette a poharam.

Megszagolta. „Mit iszol?”

„Martinit.”

„Vodka, nem?”

„Nem, gin. Habár készítheted őket vodkával is.”

„Szeretnél másikat?”

„Igen, köszönöm.”

Halkan szerencsét kívántam neki a barátságtalan csaposhoz, aki egész jól megoldotta, hogy figyelmen kívül hagyjon ezen az estén. Természetesen Bill Kaulitz-nak nincs szüksége szerencsére ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. Egyik nemtől sem.

„Egy másik martinit, kérem; és egyet vodkával.

„Igen, uram!”

--

„Hogy hívnak?

Megmondtam.

„Az szép.”

„Oh.” Bámultam a földet. „Köszi.”

„Én Bill vagyok.”

Felnevettem. „Tudom.”

„Oh, ismersz?”

„Igen, tudom ki vagy.” Viselkedtem lazán. „Tokio Hotel, ugye?”

„Igen.”

Sóvárgóan felsóhajtott. „Nem igazán lehet eltűnni Angliában.”

Tépelődött, majd rám nézett. „Tudod, nem számítottam arra, hogy Angliából bárki is ismerne. Különösen néhány…” Lesütötte a szemeit.

„Öregebb?”

Zavartnak tűnt. „Nem úgy értettem…”

„Hé, nincs semmi baj.”

„Bocsánat. Nem vagy annyira öreg.”

„Még jobban elrontod.”

„Nem az, hogy öreg lennél ahhoz, hogy…”

„Tényleg hagyd abba most már!”

Felnevetett. „Mindig ezt mondják az emberek.”

Átnyújtottam a számítógépem, mire Ő ügyesen rákattant. „Szóval, mást is tudsz rólam?”

„Nem igazán” Hazudtam.

--

Megérkeztek az italaink.

Felemelte a poharát. „Egészségedre.”

„Egészségedre!”

Egy másodpercre összekapcsolódott a tekintetünk.

„Egyedül vagy?”
„Igen, üzleti út, de csak néhány nap.”
„Oh, mit csinálsz?”
„Tervező vagyok.”

„Milyen jó munka. És mit tervezel?”

„Cipőket.”
„Wow.”

Ahogy szóba jön ez a téma, általában lenéznek a lábamra. „Olyan cipőket, mint ez?”

„Sajnos nem. Ez az egész nem olyan érdekes, mint amilyennek hangzik. Valakinek a kényelmes cipőket is meg kell terveznie.”

„Gondolom.” Elmélkedően Rám nézett, majd belekortyolt a martinijébe. „Szóval, csalódott vagy?
Kiköptem az italom.
„Jól vagy?”
„Rossz helyre ment.” Köhögtem.
„Szóval, csalódott egy művész vagy?" Tisztázta a kérdését.
„Mondhatjuk így is.”
„Én is tervező szeretnék lenni.”
Reméltem, hogy nem kéri ki a véleményem a ’Bill Kaulitz kapucnis pulóverről’.
„Terveztem egy kapucnis pulóvert is.”
A francba.
--
„Más dolgokat is terveztem.” Rám pillantott, majd idegesen babrálni kezdett a gyűrűjeivel. „De még senkinek sem mutattam meg őket.”
Értettem ám a célzást. „Mutasd meg!”

Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd a billentyűzeten beütött valamit és előhozott egy online galériát. Közelebb csúsztam hozzá, de csak, hogy jól lássam a képernyőt. Vázlatok sorozatán kattintott át; pólókon, egy kabáton és meglepően néhány ékszeren is. Áthajoltam hozzá és magam felé fordítottam a térdén lévő számítógépet. A kezeim gyengéden megérintették a lábát, mire megmozdult a széken. Ahogy rákattintottam egy-egy termékre, éreztem, hogy az arca közel volt az enyémhez. A szemem sarkából láttam, hogy nem a képernyőt nézte. Engem figyelt. „Ezek nagyszerűek.”
„Úgy gondolod?”

„Igen. Különösen ez. Ez nagyon gyönyörű.”
„Köszi.” Ragyogott fel büszkén. „Örülök, hogy megmutattam neked.”
--
„Tehát…” Újból belekortyoltam az italomba.
„Tehát?”
„Végeztél?”
„Végeztem-e?”
„A számítógéppel.”
„Oh. Igen. Persze. Bocsánat.” Nyújtotta vissza.
„Oké, bár már végeztem a dolgommal.” Lecsuktam, majd a táskámba csúsztattam.
„Nem mész még, ugye?”
„Nem. Miért?”
„Én csak… Maradhatnék még egy kicsit veled?”

„Persze, miért is ne?” 

Rendkívül hülye egy kérdésnek tűnt.
--
Csodálkoztam, miért is nem jöttem rá, hogy itt vannak. „Általában nem egy falka sikítozó lánnyal szoktatok együtt utazni?”
„De igen, csak most azt hiszik, hogy máshol vagyunk!”
„Aah, ezért is olyan üres ez a hely.”
„Hamarosan úgy is kitalálják, de legalább addig lesz egy kis időnk magunkra.”
--
“Hé! Bill!”
Felnéztem, és megláttam, ahogy Georg felém hajolva integet. A banda egy bokszban ült, elrejtve a nyilvánosságtól.
„Megbocsátanál egy pillanatra?”

Átment hozzájuk, és hangosan, németül kezdett beszélni, túl gyorsan ahhoz, hogy megértsem. Bill csak állt karjait lengetve, miközben idegesen nézett maga elé.
„Bocsánat az előbbiért.” Ült vissza mellém, talán egy kicsit közelebb is, mint korábban.
Hangos röhögés hallatszott a sarokból. Bill odatekintett, mire egy kicsit zavart lett.

„Tehát… Bill.”
„Igen?” Mosolyogott gyengéden.
„Valójában miért jöttél ide?”
„Mire gondolsz? A számítógépedet akartam használni.”
Hitetlenkedve felhúztam a szemöldököm.
Kényelmetlenül rám nézett. „Nem, tényleg azért jöttem.”
Összeszorítottam az ajkaimat.
Bűnbánóan Rám pillantott.
„Ki vele.”

„Ez egy feladat.”
--
Egy feladat. Egy feladat alanya vagyok. Nagyszerű.
„Nem akartam, hogy…”
Indulásra készen felálltam.
A karjaim után kapott. „Ne, kérlek, ne menj!”

Habár nem akartam, mégis leráztam a kezét. „Adj egy jó okot, miért is ne menjek. Ne, helyesbítsünk, több mint egy indokra van szükségem.”

Idegesen, akadozva kereste a szavakat. „Mikor először megláttalak Te… Ahogy Te…” Összekapta magát. „Tetszel Nekem, kedves vagy.”
„Kedves.” Egyre jobb.

Zavartan Rám nézett. „Mi baj a ’kedvessel’?”
Felvettem a táskám.
"Olyan könnyű kijönni veled. És vicces is vagy.”

És amit minden lány hallani akar. „Hja, és még okos is vagyok.”
Komolyan Rám nézett. „Komolyan vettél, mikor megmutattam Neked a rajzaim. Úgy kezeltél, mint egy normál embert. Nem akarom, hogy mérges legyél Rám. Én tényleg…”
Haboztam.
„Szeretnél vacsorára csatlakozni hozzánk?”
Bingó!
--
Felállt. „Oh, nem is vagy olyan magas?"
„Ez egy kérdés?”
„Mi?”
„Hogy magas vagyok-e. De szerencse, hogy, kedves és vicces vagyok.”

„És okos is!” Nevetett, majd kézen fogott és a banda tagok felé vezetett.
Visszahúztam. „Bill…”
„Igen?”
„Mi volt a feladat?”
Lehajolt hozzám és a fülembe suttogott.
--

„Ő itt Georg, Gustav és az ikertestvérem, Tom.” Komolyan elhitte, mikor azt mondtam, hogy nem ismerem Őket.
A fiúk egy kicsit kényelmetlenül és zavartan néztek Rám.
Jó.
Leültem, és az arcukat fürkésztem. „Piros.”
„Tessék?” Tom mereven Rám nézett.
„Piros. Pirosak a bugyijaim.”
Gustav elpirult, mint egy cékla, Georg pedig eltakarta az arcát.
Tom nevetett. „Bugyik? Ki hívja bugyiknak?"
„Én. Na, mit kell csinálnia egy lánynak, hogy italt kapjon?”
--
VASÁRNAP ESTE - VACSORA
Üres volt a hotel étterme. A pincér egy körasztalt mutatott nekünk. Bill és Georg között ültem, a kört Tom és Gustav zárta.
„Szóval, kinek az ötlete volt a feladat?”
Feszengtek.
Tom-ra néztem. Vigyorgott, majd megrázta a fejét. „Nem Én!”
”Georg?”
Egy kacsintás Tőle. „Én sem.”
„De akkor ki… Gustav?!”
Feltartotta a kezeit. „Én vagyok a bűnös, sajnálom. Nem tanácsoltam volna, ha tudom… ow! Ezt most miért kellett?"
„Kuss, Gustav.” Suttogott Tom és fejével Bill felé biccentett, aki a kezeit tanulmányozta, miközben halványan elpirult.
„Mindegy is…” Georg gyorsan közbeszólt, hogy elterelje a figyelmem. „Nem tudtuk, hogy igaz.”
„Mi igaz?”
„Amit mondtál. A Te…” Köhögött. „Bugyijaidról.”
Bill átnyúlt mögöttem és rácsapott Georg kerek fejére.
--

Mikor rendelésre került a sor, Bill, Tom és Gustav biztosra ment a pizzával.
„Mit kérsz?” Érdeklődött Georg.
„Hmm… tésztát kagylóval.”

„Én is ugyanazt kérem.” Mosolygott, majd a pincérhez fordult beszélni.
Tom-nak egy kis köhögő rohama lett, mire kérdőn felhúztam a szemöldököm. Diszkréten Bill felé biccentett, mire megfordultam, és észrevettem, hogy ideges tekintetét Georg tarkójára szegezi.
Rendeltem egy kis bort és a beszélgetés tovább folytatódott. A beosztásukról kérdezősködtem. A holnapi napjuk tele lesz interjúkkal, majd kedd reggel már indulnak is vissza Hamburg-ba. A rendelésünk megérkezett, majd még rendeltem egy kis bort.
A tészta finom volt.
Bill gyanúsan nézelődött, miközben kedvetlenül a pizzáján lévő feltéteteket tologatta. „Esetleg kérhetnék egy kicsit?”
„Persze, tessék.” Egy kis adagot a villámra emeltem, majd felé hajoltam, hogy be tudja kapni. Becsukta a szemét és kinyitotta a száját. Nyugtalan csend telepedett meg az asztal körül, ahogy összezárta a száját az étel körül és lassan rágni kezdte.

"Hmm..." Húzta       össze a szemöldökét. 

“Hmm... “ Felkaptam a szalvétát, ha kellene.

„Mmm… ez nagyon finom. Ha!”

Abba hagyta a rágást, Georg-ra nézett, aki csak önelégülten visszamosolygott rá, ellopva egy kicsit a tányéromról, hogy Ő is megbizonyosodjon; majd boldogan folytatta a pizzáját. 

A vacsora folytatódott, rengeteget nevettünk. Több italt is rendeltünk, és kivétel nélkül mindenki mondott egy-egy köszöntőt. Legnagyobb meglepetésemre állandóan egymást piszkálták szóban. Mialatt beszélgettünk és ettünk, biztos voltam abban, hogy Bill lába többször is az enyémhez simult. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Georg is ugyanazt csinálta. Végül befejeztük az étkezést, és végre Bill is felhagyott a hozzám dörgölőzéssel, de egy határozott mozdulattal felém mozdult, és ott is maradt. A feszültség újra visszaköltözött belém, kissé felé hajoltam, el Georg-tól; aki egy mosollyal beismerte a vereséget. Egy kis időre folytattuk még a beszélgetést, majd feltűnt egy pincér és afelől kérdezősködött, szeretnénk-e desszertet. Bill kezébe fogta az étlapot.
„Oh, igen, olasz fagyit. Mit szeretnél? Csokit, lefogadom!” A csokoládé fagyi említésére felkavarodott a gyomrom, és egy gyors felismerés futott végig rajtam.

Részeg vagyok.
Helyesbítés.

Nagyon részeg.