10.: Fél év... - 6. rész

Az ádámcsutkája látványosan megugrott, homloka pedig furcsa ráncokba mélyedt. Miközben Ő szemeit összeszűkítve szuggerált, addig Én nem tudtam nem észrevenni a vékony ingen áttetsző mellkasának erős emelkedését. Mellbimbó piercing?

- Hagy halljam! Ha már érdeklődsz felőlem Én is tudakolózhatok.

Válaszolni készült, de elharapta mondata végét. Helyette összeszorította az ajkait, majd nemes egyszerűséggel az ajtóhoz ment, becsukta azt és visszasétálva az asztalhoz leült a székébe mintha mi sem történt volna. Ujjaimmal erősen melleim előtt összefont karjaimba martam, pofátlanság volt csak úgy ott hagynia egyetlen szó nélkül.

Nem engedhettem meg, hogy az iránta fortyogó dühömnek bárminemű jele is kiüljön az arcomra ezzel is elárulva magam; így hát Én sem tettem másként, mintsem hogy helyet foglaltam és a még korábban elkészített teámba kortyoltam. A szinte diadalittas mosoly, amit arcának furcsa grimasza váltott ki váltott ki belőlem még engem is meglepett. Jól esett ilyennek látni Őt, de ennél többet akartam, még többet. Mert játszani jó!

- Tom szerinted hova fog vinni, melyik étterembe? Csak mert gondoltam hazaugrok, ha elegáns helyre visz, és átöltözök – nem emelte fel a fejét, helyette egy koromfekete végtelen jelet írogatott egy fecnire.

- Remélem egy autós McDonald's-ba mentek.

- Nem olyan férfinek tűnt a testvéred! Többet nézek ki belőle! – még egy utolsót kortyoltam a teámba, majd felállva az egyik szekrényhez mentem a következő lapszámhoz szükséges cikk részletekért. Hátamba fúródó tekintete frusztráló volt ugyan, mégsem gyengültem el.

- Hát akkor csalódni fogsz… minden értelemben!

- Mondtam már, hogy csúnya dolog a testvéred ellen beszélni?

Szinte már éreztem a nyelvem hegyén formálódó újabb csípős megjegyzést, mikor hirtelen megdermedt a testem. Az ujjaim között tartott papírlapok meggyűrődtek, ahogy a gerincemen végigfutott remegés minden egyes kis sejtemre és idegvégződésemre ködfátyolt húzott. Feltűzött hajam alatt forró szuszogás bizsergetett végig a nyakcsigolyáimon. Szemeim erősen lehunyva és ajkaim pirosra harapva próbáltam elfojtani egy jóleső, torkom mélyéből feltörő nyögést.

- Nem fog megbecsülni!

Mély, érces hangja a jobb fülcimpám mellől szólt halkan. Mentolos lehelete azonnal orromba szökött, parfümjének illata pedig mintha két ölelő kar lett volna testem körül, úgy láncolt magához. Egy ujjal sem ért hozzám, mégis úgy éreztem, mintha  teste minden erejével szorított volna magához.

- Senki sem becsüli meg a nőket – gyengén, elfúlva leheltem az amúgy nagyon is komoly és szerintem igaz kijelentésem. Egy férfi sem érdemli meg a nők szerelmét és odaadását.

- Akkor eddig rossz pasik kerültek az utadba.

- Több nem fog, ebben biztos vagyok – arcomra rajzolódó furcsa fintor ismét visszarántott a valóságba. Erőt vettem magamon és elléptem Bill elől. Csak most láttam, mennyire is közel voltunk egymáshoz, ha akár egy centimétert is tettem volna hátrafelé azonnal mellkasába ütköztem volna.

Szemeiben kérdések tömkelegével tekintett utánam. Állta a tekintetem, miközben Ő sem vette le rólam a pillantásait. Egy picit oldalra döntötte a fejét, és úgy sóhajtott fel. Még nem láttam ilyennek az arcát az elmúlt két napban. Már megismerhettem a dühös, a közönyös, a flegma, és a szívtipró Bill Kaulitz-ot, ilyennek azonban még sosem láttam.

- Mi történt Veled? Mit tett Veled valaki?

Torkomra szorító vasmarok csúszott. Nyelni alig bírtam, a levegő is akadozva hagyta el a tüdőm. Mikor ajkaim beleremegtek az emlékekbe tudtam, hogy minél hamarabb véget kell vetnem ennek a beszélgetésnek.

- Senkire sem tartozik!

- Akkor mégis történt valami. Átvertek vagy rászedtek?

A hangjából kiérződő együttérzés és törődés azonnal a velejemig hatolt. Utáltam hallani, mikor valaki sajnálkozva szólt hozzám – még ha talán most nem is ilyen szándékkal tette fel a kérdését.

- Hagyd abba!

- Anna – egy lépést tett volna felém, de kezeim magam elé téve maradásra bírtam.

- Csak hagyj békén, és ne hozd fel többet ezt a témát!

- De Én nem akartam…

- Nem hallottad? FOGD BE!

Válaszát meg sem várva kaptam fel a táskám, hogy feltépve az ajtót kiviharozhassak az irodából.

*

Utáltam magam. Utáltam magam azért, amiért ismét gyenge voltam, és a múlt sérelmei miatt újból padlóra kerültem. Pedig annyiszor próbáltam már elfelejteni, ami történt, annyiszor akartam már elejét venni annak a pillanatnyi borzalomnak, ami mindent kettétört; mégsem sikerült. Minden egyes elcseszett percre tisztán emlékszem még ennyi idő távlatából is. El akartam felejteni mindent, Őt, mégsem ment. Az iránta érzett dühöm minden egyes alkalommal újra és újra felszínre tört ezzel is újabbnál újabb sebeket felszakítva bennem. Mikor lesz már vége ennek? Mikor fogok már közönnyel gondolni Rá? Mikor leszek végre annyira erős, hogy ne inogjak meg, ne essek térdre, mihelyst újra felvillan egy-egy emlékkép?

*

A délelőttöm gyorsan eltelt. Nem akartam visszamenni az irodánkba, így az ebédszünet végig a közeli Central Park-ban töltöttem az időmet. Nem volt haszontalan az ott töltött idő, hisz a magamnál tartott noteszbe leírtam néhány gondolatot, mondatfoszlányt az előző esti kiállításról, ami jól jöhet majd a cikk megírásában. Jól esett a munka, szükségem volt Rá, hogy egy kicsit más vizekre evezve eltereljem a gondolataim, és ne gondoljak arra, ami reggel történt.

Undokul viselkedtem. Belátom. Bill semmiről sem tehetett, hisz nem tudta az igazságot és a bennem mélyen szunnyadó, néha mégis felszínre törő érzelmeimet. Az egyedüli baj az volt Bill-el, hogy férfi volt. Olyan, mint a többi. Ujja köré csavarja a nőket és miután megunja Őket dobja, mint a piszkos rongyokat szokás. Nem tagadom, úgy érzem, a testvére sem más, mégis ha véget érne egy vele való affér már most tudom, hogy nem okozna olyan mély sebeket, mint egy Bill-el való kapcsolat. És hogy miért nem…?

*

Szerettem volna beszélni a barátnőmmel  a korábban történtekről, de sajnos nem találtam az irodájában. Eszembe is jutott, hogy a minap említett egy interjút, gondolom odament. Felsóhajtottam, majd alkaromra hajtottam a kis barack színű blézerem és beléptem az irodánkba. Már jó előre felkészültem a Rám váró, fogait élező Bill Kaulitz-ra, aki szinte Rám vetve magát fog fröcskölődni és gúnyt űzni belőlem; ehelyett azonban más várt. Üres széke még mozgott – úgy látszik nem olyan rég ment el -, az asztalomon pedig egy kis rózsaszín ragasztós cetli és egy muffin árválkodott. Akaratlanul is, de mosoly kúszott az arcomra és ajkaimba harapva ujjaim közé emeltem a vékony lapot. Ne haragudj a délelőtt történtek miatt! Nem tudom, mi ütött belém. Érezzétek jól magatokat! Ui.: Tom felhívott, hogy adjam át az üzenetét: Már négy órára ide tud érni, ha Neked is megfelel.

*

A délutánom hátralévő része furcsa álmélkodással telt. Nem tudtam dűlőre jutni Bill viselkedésével kapcsolatban. Egyszerre volt benne valami kettősség, mégis valami egyenesség. Kettősség abból a szempontból, hogy egyik szava bántóan fájdalmas, míg a másik kedvesen simogató. Egyenes beszéde nagyfokú őszinteségre vall, de miért ilyen nyílt velem már az első napokban? Én sem adom ki magam neki, akkor Ő, hogy meri és miért teszi? Gondolataimból a korábban időre beállított telefonom rángatott ki. Még volt tíz percem Tom érkezéséig, így gyorsan felfrissítettem a sminkem, és egy kis parfümöt fújtam a fülem mögé. Kilépve az irodaház ajtaján egy mély üléses, grafitszürke sportkocsi szúrta ki a szemem az utca túl oldalán amiről egyből Tom jutott eszembe. Valahogy az Ő stílusát tükrözte volna az a finom elegancia sportos köntösbe öltöztetve.

Egy pár percet, ha vártam, mikor hirtelen két ismerős alak tűnt fel a messziből. A Central Park felől halkan beszélgetve sétáltak felém. Egy pillanatra megálltak, egymásra néztek, majd Tom bólintva egyet megölelte a testvérét. Egy pillanatig tartott csak, bennem mégis örök életre megmaradt az a szeretet, ami kettejükből áradt. Bill engedte el hamarabb Tom-ot, majd felém pillantva biccentett egyet és elsétált, lefele az utcán. Némán néztem szomorúan meggörbült hátát, illetve haját, ahogy belekap a kora esti szellő. Azonban nem sokáig követhettem figyelemmel Bill-t, hisz Tom nem sokára mellettem termett, hogy arcomra apró vigyort kreálva az autójához tessékeljen.