10.: Fél év... - 7. rész

- Nem baj, hogy hamarabb jöttem? – kedvesen tudakolózott, miközben kinyitotta előttem az ajtót, majd megkerülve az autót beült mellém. Kellemes hűs és finom férfi illat fogadott. Láthatta mélázásom, hisz újból megszólított.

- Nem, már úgy sem volt mit csinálnom.

- Akkor rendben – arcán levő mosolya megbabonázóan szép volt.

A kulcsot elfordította, felbőgött a motor, majd szinte lopakodva kigurultunk az irodaház elől. Nagyon körültekintően és biztonságosan vezetett, mégis valami lazaság és könnyedség jellemezte a stílusát. Lábai közé engedve kezeit és néhány ujjal fogva a kormánykereket vezetett, miközben folyamatosan beszélt hozzám. Már most – a találkozásunk első fél órájában -, sokat kérdezősködött, mégsem éreztem tolakodónak, esetleg személyeskedőnek. Az lepett meg leginkább, hogy nem éreztem magam frusztráltan mellette. Kínos csenddel tarkított percek helyett hosszú, nevetéssel teli órákat töltöttünk együtt. A kora esti vacsora is az addig megszokott könnyed hangulatban telt, sem Ő, sem Én nem éreztük feszélyezve magunkat.

Tom igazán jó partner volt. Előzékeny, kedves, tapintatos és hihetetlenül humoros, amit csak tetézett a lényéből áradó férfiasság. Be kell, hogy valljam, Tom közelebb állt a férfi ideálomhoz, mint Bill, valami mégis a vékony, nyurga pasi felé húzott. Hogy erre mikor is jöttem rá?

Tom a találkozásunk utolsó negyedórájában felettébb csendessé vált. Nem rosszkedvűvé, esetleg unottá, helyette inkább komollyá. Ez rányomta a bélyegét az Én hangulatomra is.

- Köszönöm a vacsorát Tom, jól éreztem magam! – kedvesen elmosolyodott, majd kikapcsolta az Övét.

Nem tagadom, hogy apró görcs állt a gyomromba Sosem voltam jó a randizásokban, így nem tudtam, hogy nekem, vagy neki kellene megtenni a következő lépést. Már ha lesz egyáltalán. Így hát vártam, bár nem sokáig, hisz mélyen felsóhajtott, és újfent Rám emelve tekintetét így szólt:

- Gyere, felkísérlek az ajtóig!

Meglepődtem, hisz nem ilyen folytatásra számítottam Tőle. Hogy ennyi lenne? Se csók, se puszi? Ennyire elrontottam volna valamit, hogy még rendesen el sem akar köszönni Tőlem? Már épp kezdtem volna marcangolni magam az esetleges hibák miatt, mikor kézen fogott és úgy vezetett fel a lépcsőn. Ekkor egy pillanatra megnyugodtam, azonban, ahogy szemeimbe nézett újfent visszaköltözött belém az izgalommal vegyült idegesség.

- Én is jól éreztem magam Veled. – halkan mormolta ezzel is forró levegőt arcomra fújva.

Közel álltunk egymáshoz, túlságosan is közel. Talán félelemből, vagy csak egy belső ösztöntől vezérelve de hátrébb léptem a fal és az ajtó adta kis sarokba. Nem követetett, egyszerűen csak állt előttem ugyanazzal a fél mosollyal az ajkain. Ujjai finoman végigsimítottak szorosan testem mellett tartott ujjaimon fel a karomon, majd a vállamon. A torkomban egyre csak növekvő gombóc mellett a hasamba is ismételten visszaszállt a nem olyan rég érzett érzés; azt hiszem, zavarban voltam. Szinte éreztem, ahogy nadrágom vékony anyagán foltot ejt kissé nedves tenyerem.

Talán minden akkor vált még rémisztőbbé, mikor arcáról eltűnt az a halvány mosoly és helyette feszült komolyság telepedett meg vonásain. Éreztem, ahogy levegővétele még szaporább lett, mint eddig volt, és az eddig csak a vállam simogató ujjai óvatosan nyakam ívére csúsztak és finoman beletúrtak feltűzdelt hajamba. Mélyen, szinte már zavarba ejtően szuggerált barna szemeivel, még a bejárati ajtó felett lógó és halványan pislákoló lámpafényen keresztül is láttam, hogy valami felgyulladt a szemeiben. Valami vággyal kevert kíváncsiság, ami lassan nem csak a szemeiben, de testtartásán és a cselekedetein is meglátszott. Csak egy lépést tett felém, mire csípőcsontunk finoman egymáshoz ért. Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy ennek már fele sem tréfa, ebből csók lesz.

De mégsem lett… nem miatta, miattam. Valami megállított. Egy hirtelen jövő, szorító érzést éreztem a szívemben. Nem tehettem meg, egyszerűen nem voltam rá képes. Nem tudtam úgy megcsókolni, hogy ne más járt volna az eszemben. Hogy ne más ajkait képzeltem volna az övéi helyébe, hogy ne más közelségére vágytam volna. Hogy ne Bill-t szerettem volna magam előtt tudni.

- Ne … - még magam számára is halkan, alig hallhatóan leheltem.

Egy lemondó, megfáradt sóhaj szökött ki ajkai közül, majd biccentve jobb vállamra hajtotta a fejét.

- Bill?

Csak ennyit kérdezett. Próbáltam tagadni az igazságot – talán még magam előtt is -, így egy percig nem is válaszoltam, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom kételyek között, az nem lenne fair.

- Igen.

Egy halk hümmögést hallatott, majd elhúzódott tőlem. Nem tűnt sértetnek, esetleg csalódottnak; helyette valami más, valami meleg érzés költözött a tekintetébe. Míg Ő újfent elmosolyodott, addig Én hitetlenkedve elkomorultam. Szinte belém csapott a felismerés.

- Bill kért meg rá? – kíváncsian felhúzta a szemöldökét miközben hátrébb lépett egyet.

- Mire?

- Tudod Te azt nagyon jól. A csókra. – csak egy tiszta, mélyről jövő nevetést kaptam, ami nem, hogy jó kedvre derített volna, helyette csak még mérgesebbé tett. – Ne nevess!

- Nem hittem el Bill-nek, hogy néha tényleg ennyire komolyan veszel mindent, de úgy látszik nem hazudott. És mielőtt valami újabb butaságot találnál ki, elmondom, hogy nem, nem Bill kért meg rá, hogy csókoljalak meg. Olyan hihetetlen, ha bejössz egy férfinak?

Elszégyelltem magam, de még mennyire. Szavakkal körül sem tudtam írni, mennyire kellemetlen helyzetbe hoztam magunkat, de legfőképpen magamat.

- Akkor min diskuráltatok annyira ott a parkban? – tudtam, hogy nem illő ilyen mélységekbe menni egy majdnem vadidegen emberrel, mégsem tudtam megállni, és úgy éreztem, hogy a legjobb támadás a védekezés.

- Rólad, de nem arról, hogy Bill megkért, csókoljalak meg.

- Oh. – csak ennyire futotta. Se többre, se kevesebbre.

- Szeretnéd, ha elmondanám, miről beszéltünk? – felemelve ujjait végigsimított a vállamon és úgy várta a válaszom. Szinte felordítottam volna, hogy IGEN, mégsem tettem, helyette újra kérdeztem:

- Először kérdezhetek valamit?

Mosolyogva bólintott.

- Miért nem akadtál ki Rám, hogy nem csókoltalak meg?

Láttam, hogy nem ilyen kérdésre számított, mégis összeszedetten, egyetlen apró mondatba sűrítette mindazt, amit mélyen a szívemben már tudtam.

- A kisöcsém miatt.

*

A kocsijában ültünk. Kint rákezdett a kora nyári eső, így Tom felajánlotta, hogy folytassuk az autóban a csevegést.

- Mit szeretnél tudni, Anna?

Kényelmesen elhelyezkedett a bőrülésben, majd hátra hajtva fejét izgatottan várta a kérdésem.

- Inkább mesélj, nem akarok tolakodó lenni!

- Ha így akarod – széttárt karjait összefonta mellkasán, majd féloldalasan felém fordulva belekezdett. – Bill nem érti, miért vagy Vele ilyen.

- Milyen?

- Ilyen távolságtartó, és rideg – láttam, hogy félve mondta ki ezeket a szavakat, remélve, hogy nem bánt meg velük. De sokszor megkaptam már Őket, megjegyzem, nem ok nélkül. Sajnos. – Szeretne megismerni, közeledni feléd, de mindig ellenállásba ütközik. Nem kedveled, vagy nem jön be, mint pasi?

Erre most mit válaszolhatnék? Mit mondjak, hogy ne az jöjjön le, amit valójában kezdek érezni iránta?

- Kedves… de hadilábon állok a férfiakkal. Ezt tagadni sem tudnám.

- Valami csalódás ért?

Higgadtabban fogadtam az erre irányuló kérdést, mint reggel. Tom mellett minden ember így megnyílik és megnyugszik?

- Valahogy úgy.

- Nem szemrehányásként mondom, de szerintem Mi már most jól kijövünk egymással, annak ellenére, hogy még csak pár órája ismerjük egymást. Bill-el miért nem tudsz ilyen kedves, laza lenni?

- Ez nem olyan egyszerű, Tom. Bill nem mondta, hogy nehéz eset vagyok? – kínomban nevettem fel ugyan, mégis jól esett.

- Mondta, de szeretem a bonyolult nőket. Izgalmasak.

Szemei túlságosan igézőre, ajkai pedig túlzottan mosolygósra sikeredtek.

- Nem kell félni az öcsémtől!  Nem átlag pasi az igaz, talán extravagáns, és néha fennkölt, egoista, de nagyon szerethető ember.

Ez az Én bajom!

- Megpróbálnál egy kicsit engedni neki? Mármint nem kell kitárulkoznod előtte, vagy beavatni életed minden egyes titkába. Csak ne érezze, hogy mindig ellenállásba ütközik.

- Nem ütközne ellenállásba, ha közel merném engedni magamhoz a férfiakat.

Szemei hirtelen hatalmasra tágultak, majd kezeivel színpadiasan mellkasához kapott.

- Én nem vagyok férfi… Hisz kicsit ugyan, de közel engedtél magadhoz – hanglejtése és a mimikája azonnal jobb kedvre derített. Talán az elmúlt hetekben most először voltam felhőtlenül boldog.

- Nagyon is férfias vagy, Tom, emiatt ne aggódj! Arra értettem, hogy félek kiadni magam, egyszerűen félek attól, hogy ha valakit megismerek és megszeretek – szerelemmel-, akkor annál jobban fog fájni, ha külön kell válnunk.

Szemei megértést és odafigyelést sugalltak. Jól esett a közelsége, az pedig még jobb érzés volt, hogy ezt valakivel meg is tudtam beszélni. Főleg egy férfival.

-Ha csak egy kicsit is szeretnéd magadénak tudni Bill-t, akkor ne félj ilyen dolgoktól, hanem próbálj meg egy kicsit lazulni, és hidd el, máris másként fogod látni a dolgokat.

- Te most össze akarsz boronálni a testvéreddel, azután hogy jószerivel kikosaraztalak?

- Most erre mit mondjak? Őszintén szólva, már reggel láttam rajtatok, hogy van köztetek valami, még ha csak vonzódás is.

- Akkor miért hívtál mégis el?

- Mert látni akartam, hogy ez a Te részedről is így van-e, és komoly-e.

- Nem komoly - szinte ösztönösen, talán túl gyorsan  vágtam rá.

- Ha nem lenne komoly, akkor megcsókoltál volna.

Csőbe húzott.

- Most már gyanakszok, hogy valóban nő vagy-e ilyen aggyal és észjárással! – nem sértődött meg a feltevésemen, helyette csak jóízűen, édesen felnevetett.

- Tudod Anna, nem minden férfi gyökér, vagy szemét. Bill sem az.

Eluralkodni készülő zavarom újbóli poénnal próbáltam leplezni.

- Kész kerítőnő vagy.

- Egyre jobb! De nem baj, elviselem ezeket a címeket az öcsém boldogságáért.

Azt hiszem, ez volt az a pont, mikor éreztem, ez már túl sok Nekem. Túl sok a belőlem feltörő érzelmekből, a belőle áradó kedvességből, és úgy zusammen minden jóból, ami körülvesz. Mert érzem, egyszer ennek is vége lesz… azt pedig nem akarom.

- Most már mennem kell, Tom!

Bólintott, majd kiszállva az autóból ismét az ajtóig kísért. Most nem akart közeledni felém, esetleg megcsókolni; egyszerűen csak annyit tett, hogy halkan így suttogott búcsúzásképp:

- Csak ügyesen, Anna!