10.: Fél év... - 8. rész

Hosszú órákig csak forgolódtam az ágyamban. Nem találtam a helyem, melegem volt, meg amúgy is… Tom szavai túlságosan is az emlékezetembe vésődtek. Az a tiszta jóindulat, ami belőle áradt irányomba teljesen letaglózott, mégis egy kis reménnyel töltött el, hogy még léteznek a Földön rendes emberek, rendes férfiak. Tudtam, hogy amit mondott, azt puszta jó szándék vezérelte, még ha nem is teljesen az irányomba, de a testvére irányába.

Tom más a szememben, mint Bill. A nők valahogy megérzik, hogy kivel tud mélyebb kapcsolat kialakulni és kivel csak egy laza, kötetlen barátság, haverság. Azt nem tagadom, hogy hetek hónapok alatt nem alakulhatna ki Tom felé egy olyan vonzódás, ami az öccse felé két nap eltelte után; mégsem játszok el a „Mi lenne ha?” gondolattal. Pedig Tom egy hihetetlenül vonzó és szexi férfi, aki már az első pillanatban képes levenni a nőt a lábáról, nálam mégsem váltotta ki azt, amit ilyenkor éreznie kell egy nőnek. És hogy miért nem? Mert már más elérte, és ha valaki beférkőzött minden egyes kis sejtembe, akkor onnan semmi sem tudja kirobbantani.

*

Másnap már egy kicsit nyugodtabban és összeszedettebben léptem be az irodaház ajtaján. Eldöntöttem, hogy az első dolog, amit tenni fogok az a Bill-nek való bocsánatkérés lesz. Az ajtónk – mint mindig -, most is tárva nyitva állt. Bill már bent volt, a székében ülve asztalra feltett lábakkal telefonált. Próbáltam lenyelni a feltörni készülő megjegyzésem a helyes munkahelyi magatartásról, de azonnal vissza is nyeltem, ahogy meglátva engem kedvesen elmosolyodott. Lerakta a lábát, majd elköszönt a beszélgető partnerétől és Rám nézett.

- Minél hamarabb kezdjünk a cikkhez, rengeteg ötletem van, és még elfelejtem!

Meglepett a buzgósága, és bele is kezdtem volna a határidős megbízásunkba, de előtte még bocsánatot akartam kérni Tőle.

- Bill sajnálom a tegnap történteket. Nem akartam úgy beszélni Veled.

- Hagyd csak Anna, nem érdekes. Rossz passzban voltál, egyszer engem is találhatsz majd úgy, és akkor mi van? – tette fel nevetve. – Semmi baj, örülök, hogy már jobban nézel ki.

- De szeretném, ha tudnád, hogy nem vagyok min…

- Tudom, nem vagy mindig ilyen! Anna, tényleg nem kell magyarázkodni.

- De megértő lettél! – a hangsúly talán nem épp a legmegfelelőbb volt, de nem tudtam magam kontrolálni, ahogy eszembe jutott, hogy Tom talán mindent elmondhatott a tegnapi esti beszélgetésünkről. És miért ne mondott volna? Hisz a testvére.

- Megértő vagyok igen, és ez miért baj?

És ekkor borult ki újból a bili nálam.

- Tom sem különb. Benne sem lehet megbízni.

- Ezt mire érted? – kérdőn felvonta a szemöldökét és felállva a székből közelebb lépett hozzám.

- Mondhat neki az ember bármi bizalmas dolgot, Ő akkor is kifecsegi.

- Tom semmit sem mondott a tegnapi randitokról, csak hogy jól érezte magát, és hogy nem volt semmi komoly!

Azonnal lefagytam és nagyot nyelve vettem tudomásul az újbóli butaságom. Egyszer ez a hitetlenség fog sírba vinni, abban biztos vagyok.

Bill továbbra is kérdőn tekingetett felém, biztos voltam benne, hogy tudja, valamit nem szeretettem volna, ha megtud; mégsem pedzegette tovább a tegnap estét. Helyette odasétált mellém, és az asztalom szélének támaszkodva karba font karjait szorosan mellkasa elé helyezte. Felnéztem a szemeibe – bár ne tettem volna -, és hagytam, hagy tartson akár csak egy pillanatig is az a jóleső görcs  a hasamban, amit a jelenléte váltott ki. Hosszú ideig, talán percekig szemeztünk egymással, miközben észrevétlenül a székem karfáját szorongattam. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy testem el ne áruljon, de mikor hozzám ért ujjaival elvesztem. Mutatóujjával végigsimított az arcélemen, majd fülem alatt a tincseim közé furakodott. A szám már így is cserepesre volt harapva, de nem tudtam megállni, hogy az érintésétől elragadó remegés hatására újból bele ne harapjak az alsó ajkamba. A kis piszok figyelemmel követte minden egyes mozdulatom, majd elmosolyodott és így szólt:

- Anna, jobb ha tudod, hogy addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem ismerlek.

Tudtam. Nagyon is tudtam.

*

Még órák múltán is kísértettek a reggel történtek. Minden egyes pillantása megbabonázott és az, ahogy kijelentette, hogy már pedig addig nem nyugszik, amíg meg nem ismer talán még az eddigieknél is vonzóbbá tette számomra.

A délutánunk gyorsan eltelt, a cikkek írásába is belekezdtünk már. Ő úgy tett, mintha mi sem történt volna reggel, és az még hagyján is lett volna, az azonban, hogy szinte önkéntelenül is elérte, hogy folyton csak Ő járjon az eszemben és minden gondolatom az érintései töltsék ki már felháborító volt. Utáltam, hogy ennyire függtem tőle érzelmileg.

- Akkor este találkozunk, Anna!

Meg sem várva a válaszom libbent ki az ajtón és szaladt a liftig, hogy elérje azt. Előre láttam, hogy ez az este sem lesz egy könnyű menet.

*

Talán olyan háromnegyed nyolc lehetett, mikor megérkeztem a megnyitó helyszínére. Bár Bill-el nem beszéltünk meg konkrét időpontot, hogy mégis mikor találkozunk, az mégis jól esett volna, ha az ajtó előtt megvár és együtt megyünk be. De nem akartam azonnal elrontani a kedvem, így fizettem a taxi sofőrnek, majd beléptem a patináns épület ajtaján. Hömpölygő emberáradat fogadott az előtérbe sétálva, az emberek kezükben egy-egy pohár pezsgővel álldogáltak és beszélgettek egymással. Én is leemeltem egy kristálypoharat, majd betérve a nagyterembe elvegyültem az emberek között. Már messziről kiszúrtam Bill-t (ismét nők gyűrűjében társalgott), de most türtőztettem magam és ahelyett, hogy Őket bámulva fortyogtam volna leültem a kis névtáblákkal illetett asztalokhoz. Bill nevét is láttam, egy asztalhoz kerültünk, de Ő az asztal túlsó végére. Talán nem is olyan nagy baj!

És elkezdődött az este! Őszintén bevallom, hogy semmi kedvem nem volt ehhez a programhoz, nem is maga a megnyitó, vagy a vacsora nem tetszett, egyszerűen csak nem akartam bájologni, mikor másra sem vágytam volna, mintsem, hogy otthon egy forró fürdőt véve hatalmasat aludhassak, és egy kicsit siránkozhassak magamon. Mert bármennyire is szánalmas, néha nálam is eltörik a mécses és órák hosszat képes vagyok sajnáltatni magam. Persze csak magányomban, nem mások előtt, habár néha szeretett barátnőmnek is át kell élnie néhány nehéz percet velem. Ami úgy látom, újból esedékes lesz.

Nem tudtam nem észrevenni Bill minden egyes mosolyát, amivel a vele beszélgető nőket ajándékozta meg; illetve a testbeszédét, ami annyira egyértelmű volt. Egyértelmű és vérforraló. Vérforraló, mert nem velem beszélgetett, nem velem volt ilyen kedves és nem az Én kívánságaim leste.

Egy hatalmasat kortyoltam a pezsgőmből. Elkeserítő egy nőszemély vagyok.

*

Bill

Már messziről láttam, hogy baj van. Az előtte gyülekező pezsgős poharak száma kezdett kiborító lenni, így úgy éreztem, ideje kimenekíteni innen, mielőtt valami balhét csinál; így hát megindultam felé a tömegen keresztül. Egy-két udvarias „Elnézést!”, „Bocsánat!” után végre elé léptem, és megfogtam a csuklóját. Kérdőn felpillantott Rám, majd dacosan kihúzta a kezét a szorításomból. Nem akartam ismét veszekedni Vele, ezért újból ujjaimba véve csuklóját megragadtam és finoman a kijárat felé kezdtem húzni.

- Engedj el, hallod? – hallottam, mégsem érdekelt, mit is kért. Hatalmas léptekkel siettem a parkolóban álló autómig, hogy haza tudjam vinni.

Próbáltam óvatosan hozzáérni, mégis kiváltotta belőlem, hogy erősen és erélyesen ragadjam meg a karját. Már nem szitkozódott, csupán csak némán puffogva hagyta, hagy ültessem be az ülésre. Gyorsan megkerültem az autót, majd be is pattantam, hogy végre elindulhassunk, de megtorpantam a mozdulatomba, ahogy megláttam nedves arcát. Próbálta visszanyelni a könnyeit, mégis kicsordultak szempillái közül. Némán figyeltem egy pillanatig, majd kezem térdére téve finoman megsimogattam. Nem lökte el az ujjaim, hagyta, hagy nyugtassam.

- Annyira szánalmas vagyok… - halkan, alig hallhatóan mormolta kezeibe temetve arcát, én mégis megértettem minden egyes szavát.

- Mindenkivel megesik, nem vagy szánalmas. – nem válaszolt, csak felhortyant, majd hirtelen belekezdett.

- Ne legyél már ennyire megértő mindig! Akadj ki, nevess ki, csak ne legyél ilyen kedves!

- Sajnálom, ezt váltod ki belőle!

- És mivel? – felkapta a fejét és Rám meredt hatalmas szemeivel. – Azzal, hogy állandóan eltaszítalak, hogy folyton csak kiabálok veled?

- Nem. – feleltem egyszerűen, majd folytattam. – Azzal, hogy tudom, milyen vagy belül. Egy szeretetre és törődésre éhes nő.

- Nem szorulok senki törődésére főleg nem egy férfiéra. Elegem van belőletek, egytől egyig. – egy picit megdörzsölte az orrát, majd lelökte a még mindig Őt simogató kezem a térdéről.

Számítottam rá, hogy így fog reagálni, így nem ért váratlanul, hogy a kilincshez nyúlt, de gyorsabb voltam nála és bezártam az ajtókat. Dühösen fordult vissza, hogy közelebb hajolva hozzám fenyegetően meglengesse az ujjait.

- Most azonnal engedj ki! – csak megráztam a fejem, és nem engedtem a kérésének. Fújtatva kezdte rángatni az ajtót, mintha attól kinyílna, majd újra visszafordult hozzám és karját lendítve arcom felé készült csapni, de elkaptam a csuklójánál fogva. Szemei szikrákat szórtak, mellkasa pedig őrültek módjára járt fel s alá abban a falatnyi ruhában. Most vagy soha, gondoltam magamban és hajoltam hogy megcsókoljam, azonban megelőzött és éhesebben csókolt, mint ahogy azt valaha is képzeltem. Megrészegített a belőle áradó vadság és szenvedély, így szinte öntudatlanul kaptam utána és húztam forrongó ölembe a testét. Nem ellenkezett, inkább készségesen fészkelődött rajtam megtalálva a számára legmegfelelőbb pozíciót. Karjai szorosan fonódtak nyakam köré, hogy ezzel is még közelebb húzva magához elmélyedjünk a visszafogottnak cseppet sem mondható csókunkban. Ujjaim végigfutottak a nyakán, majd tincsei közé furakodtak, míg másik kezemmel a derekát cirógattam a vékony anyagon keresztül.

De hirtelen eltolt magától. Szinte fájóan égtek az ajkaim, az ágyékomról már nem is beszélve, de a vágy okozta köd azonnal felszállt az agyamról, ahogy kimászott az ölemből és szinte rideg arckifejezéssel visszaült a helyére.

- Engedj ki, kérlek!

- Így nem, Anna! Hazaviszlek!

- Rendben.

Ez volt az utolsó, amit hallottam tőle, ezt követően mély csendbe burkolózott és kifele meredve ült tőlem nem messze. Szerencsére tudtam, hogy merre lakik – Tom-tól megtudtam a nap folyamán -, így legalább nem kellett kizökkentenem a szinte meditatív állapotából.

Mikor leparkoltam a lakása előtt felé fordultam, hogy néhány szót még váltsak Vele, de halkan arra kért, nyissam ki az ajtót, és engedjem elmenni innen. Nem tehettem másként, így hát kiengedtem, ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy felkísérjem. Ilyen állapotban mégsem hagyhattam, hogy egyedül botorkáljon a sötét lépcsőházban. Többször is megingott előttem, utána is kaptam, de sosem értem hozzá, hisz nem tudtam, hogy engedte-e volna vagy sem. Egyszer elvesztette az egyensúlyát és kissé neki is esett a falnak, ahogy be akarta csukni maga mögött az ajtót, de mögé léptem és finoman karon ragadtam.

- Gyere, segítek!

Megrázta a fejét, mégsem tántorodtam meg. Lábammal kitámasztottam az ajtót, majd térdei alá nyúlva karjaimba emeltem és a kis előszobából a hangulatosan kivilágított, kellemes illatú nappaliba vittem. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy szinte öntudatlanul ugyan, mégis nyakam köré fonta a karjait és puha, illatos hajtincsei az arcom simogatták.

Szemei lassan kezdtek lecsukódni, azonban, ahogy meglátta kissé meghűlt arckifejezésem, ahogy a falat bámulom, szinte mintha újból életre kelt volna.

„I'll never forget that feeling / Like I was no good / Like I couldn't do it for you / Like that wack bitch could.” „Soha sem fogom elfelejteni azt az érzést, hogy nem voltam jó, hogy nem tudtam megtenne érted azt, amit az a rossz kurva megtudott.”

Azonnal elért a felismerés, és megdöbbentem. Hát ezért volt olyan távolságtartó, ezért nem nyílt meg?

- Menj innen, Bill! – halk kérése rántott vissza a valóságba, azonban eszemben sem volt elmenni. Most nem!

- Anna!

- Nem Bill, menj! – kezével erősen megdörzsölte a halántékát, majd talpra próbált állni. - Utoljára kérlek, menj el, amíg még szépen mondom!