10.: Fél év... - 9. rész

Nem engedett el, még sokadik kérésre után sem. Egy szempillantás alatt kijózanodtam, valahogy a helyzet komolysága és szinte kínzóan fájó jelenvalója észhez térített. Hosszú percek múltán is csak magához ölelve tartott, miközben úgy éreztem, hogy nem megy. Nem bírom tovább tartani magam, túl sok ez most nekem. Utat engedtem hát a könnyeimnek, hagy áztassák az arcom. Ez talán megrázhatta Őt, vagy egyszerűen csak megsajnált, mindenesetre lábra állított, a kezem mégsem engedte el.

- Anna! Ne sírj, kérlek – olyan gyöngéden és szeretettel a hangjában kért, hogy tudtam, teljesen elvesztem. Elvesztem minden egyes mozdulatában, szavában, mondatában… - Mond el, hogy mi történt, hagy segítsek, ha kell! – kérlelt továbbra is, Én mégis csak rázni tudtam a fejem, hisz nem fért a csökött agyamba, hogy is képes még annyi fejéhez vágott sérelem, és eltaszítás utána így közeledni felém.

- Ezen nem tudsz segíteni, Bill – szipogtam.

- Dehogynem! Csak akarnod kell, hogy segítsek és menni fog. Tudom. – egy apró mosoly játszott a szája sarkában, ami csak újabb kérdéseket vetett fel bennem.

- Hogy tudsz ilyen lenni Velem? Hogy nem untad már meg ezt az egész Velem való huzavonát?

- Mert talán még csak olyan három napja tart?

Könnyeim kicsordulva nevettem fel, majd hagytam, hogy karjaimon keresztül végigsimítson rajtam és két tenyere közé fogja könnyektől ázott arcom. Hagytam, hogy ne hagytam volna? Még akkor sem tettem semmit sem, mikor hüvelykujjaival lassan, finoman kezdte simogatni orcáim. Láttam szemeiben a még csak lusta lánggal égő vágyat, ami percek elteltével akár vadul fel is lobbanhatott volna, de éreztem, hogy ebben a szent pillanatban most tényleg Én vagyok a fontos neki.

- Elmondod? – halkan kérlelt ismét még mindig szemeimbe pillantva.

- Ennyivel tartozom, ha még mindig itt vagy velem.

Most Ő rajta volt a sor, hogy harsányan felnevessen. Nem tagadom, jó érzés volt jókedvre deríteni, azt azonban nem felejtettem el, hogy mire vállalkoztam.

- Gyere, üljünk le! – a kanapémhoz húzva leültetett és hátam mögé téve egy párnát várt, kitartóan várt.

Nem tudom, mi üthetett belém, mikor keze után nyúlva markába csúsztattam hideggé vált ujjaim, mindenesetre nem bánta, helyette meleg kezébe zárta őket.

- Azt a feliratot Beyonce egyik dalából idéztem. Tökéletesen magába foglal mindent, amit akkor éreztem és még most is érzek. 

Lyrics - Resentment 

- Megcsaltak? – félve, egészen furcsa hanglejtéssel tette fel a kérdését. Kutatóan a tekintetem kereste, majd bátorítóan megszorította az ujjaim.

Rá pillantottam az arcára és felsóhajtottam. Annyira kerestem a szavakat, egyszerűen annyira szavakba akartam már önteni, mi is történt velem, hogy hirtelen teljesen megnémultam.

- Ha nem akarod teljesen elmondani, az sem baj, megértem! – magyarázkodott kedvesen, szinte már bocsánatkérően, de megráztam a fejem. Ha már belekezdtem, akkor be is fejezem.

- Mindkettőnk részéről szerelem volt első látásra. Ő jogot tanult, egy jogász bálon találkoztunk először. Azt mondta, már messziről kiszúrt és feltűntem neki; meg is akart szerezni, az volt az első gondolata. Először csak nevettem azon, mennyire is komolyan gondolta és mennyire biztos volt magában, de mikor arra eszméltem rá, hogy meg is szerzett, már nem volt kétségem afelől, hogy tényleg akart. Akkor sem voltam egy könnyű eset, de neki sikerült az, ami sokuknak nem. És csak teltek a hetek, hónapok. Menthetetlenül belé voltam habarodva, szinte úgy éreztem, hogy Ő a másik felem, és nélküle nem vagyok egész, ember bármennyire is nyálasan hangzik. Egyik nap egy gyűrűvel állított haza. Sosem volt a romantika híve, így a lánykérést is úgy oldotta meg, hogy az éjjeli szekrényemre helyezte a kis dobozt, hogy amint kilépek a fürdőből egyből észre is vegyem.

- Mi történt, mikor megláttad?

- Lefagytam, de totálisan. Egyszerre volt bennem sokk, és kitörni készülő boldogság. Emlékszem, Ő a fotelben ült nem messze Tőlem, és várta, miként is fogok reagálni rá. Először csak egy hitetlenkedő sóhajra futotta, majd mikor rá kérdezett néhány pillanatig elgondolkoztam. Talán akkor rontottam el mindent. Talán ha azonnal rávágom, hogy az övé akarok lenni, akkor most nem itt tartanánk.

- Miért?

- Mert akkor talán nem érezte volna azt, hogy nem kell nekem. Ami persze nem volt igaz, egyszerűen csak leblokkoltam és próbáltam felfogni, hogy valóra válik egy álmom, hogy a felesége leszek. Természetesen igent mondtam, de az arcán lévő mosoly már sosem volt a régi. Erre akkor jöttem rá, mikor már nem voltunk együtt; valahogy azután az éjszaka után már nem volt a régi. Már nem azzal a csillogással a szemében nézett rám, mint korábban, már nem annyira éreztette velem, hogy mennyire szeret.

- Végül meg lett tartva az esküvő?

- Én szorgosan belekezdtem az előkészületekbe. Sosem voltam olyan boldog egész életemben, mint akkor. Rám hagyott minden döntéshozatalt mondván, hogy az a nap leginkább rólam fog szólni. Üzletből üzletbe szaladgáltam, Sue-val pedig hatalmas esküvői mappákat lapozgattunk naphosszat.

- De? – kérdezett rá egy idő után ezzel is megszakítva mélázásom.

- Már csak pár hét volt hátra, Én majd’ minden időm arra szenteltem, hogy a lehető legszebb esküvőt szervezzem meg magunknak. Az lehet, hogy egy kicsit elhanyagoltam abban a néhány hétben, de sosem adtam okot arra, hogy azt tegye velem, amit.

- Hogy jöttél rá?

Keserű mosoly kúszott arcomra, amit Ő is észrevett.

- A két szememmel jöttem rá. Rajta kaptam Őket, a saját ágyunkban csinálták.

- Sajnálom! – felelte halkan, még mindig ujjaim fogva.

- Tudod milyen érzés volt, mikor megláttam Őket? – egy pillanatra lehunytam a szemeim, majd összeszorítottam őket, hogy újabb könnycseppek ki ne csorduljanak belőlük. – Mikor porig aláznak és mintha még Te lennél a hibás, bűntudatot keltenek benned? Tudod Te, hogy milyen azt a férfit gyűlölni, akit a világon a legjobban szerettél? Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megtette… hogy az a férfi tette meg, akire az egész életem  rábíztam volna, akinek gyereket szültem volna.

- Szeretettetek volna gyereket?

Újfent egy fájdalmas grimasz suhant át az arcomon, és kinyitottam a szemem. Bill talán egy kicsit közelebb is ült, most mégsem zavart.

- Aznap akartam bejelenteni, hogy kész vagyok a terhességre. Mintha valami égi jelet kaptam volna aznap reggel, hogy végre úgymond beadjam a derekam. Sokat beszélgettünk a gyerekvállalásról, - igaz, csak a kapcsolatunk elején -, Én mégis vártam, míg biztos talajra nem kerül a kapcsolatunk. Emlékszem, szegény Sue izgatottsággal a hangjában hívott fel pár órával azután, hogy rajta kaptam Őket és arról érdeklődött, hogy mennyire örült neki a párom. Elhiheted, hogy megszólalni sem tudtam, és csak azt bírtam kinyögni, hogy jöjjön értem és vigyen onnan magával.

- És mi történt azután?

- Mi történhetett volna? Felbontottam az eljegyzést és minden kapcsolatot megszakítottam Vele.

- Hogy fogadta?

- Tudod, az a legröhejesebb az egészben, hogy engem hibáztatott. Azt rótta fel, hogy megingott a bizalma felém, mikor egy pillanatig is hezitálni mertem aznap este. Nem sok időt adtam neki, hogy egyáltalán magyarázkodni tudjon. Egyszerűen undorodtam Tőle, és ettől az egésztől, hogy nem kellettem neki, hogy nem voltam elég jó neki.

- Azt ugye tudod, hogy ez semmit sem jelent?!

- Ezt hogy érted?

Egy pillanatra elnézett rólam és újra felolvasta a falra festett sorokat.

- Hogy másnak nem lennél jó!

Tudtam, mire érti, hogy ne tudtam volna, erre azonban mégsem akartam érdemben válaszolni. Még nem.

- Ez lenne az Én történetem, Bill! Ez vagyok Én.

- Nem, nem ez vagy. Ennél sokkalta több.

- Szerinted el tudom még hinni ezek után?

- Ha akarod, akkor el fogod tudni hinni – mélyen a szemeimbe nézve szólt hozzám, szinte éreztem, hogy hipnotizálni próbál a tekintetével. – És ha engeded, hogy valaki elhitesse Veled, akkor…

- … akkor ismét ilyen fájdalmat kell átélnem. – fejeztem be gondolkodás nélkül a mondatát, mire egy hatalmasat nyelt előttem. Ádámcsutkája erősen megrándult, arcizmai is furcsa rendbe ugrottak.

- Ez tudod, hogy nem igaz – felelte halkan, kicsit közelebb csúszva a testemhez.

Most kezdett először feszélyezni a közelsége, és az eddig torkomban lappangó gombóc hirtelen a hasamba csúszott és az ott életre kelő pillangókkal ellenem kezdett dolgozni.

- Nem taszíthatsz el mindent embert magad mellől!

- Nem is taszítok. Ott van nekem Sue – buta válaszom csúnya szemöldökráncolással fogadta.

- Tudod, hogy nem erre értettem – dorgált meg finoman, majd az eddig ujjaim fogó kezét az arcomhoz emelte, és egyik ujjával végigsimította az arcélem.

Annyira ki voltam már éhezve egy kis törődésre, vagy szeretetre, hogy bármit meg adtam volna azért, hogy valaki akár csak megérintsen, vagy megcsókoljon. Ezeket meg is kaptam néhány órával ezelőtt – habár inkább kiköveteltem magamnak -, most mégis féltem kezdeményezni. És itt már nem csak a kezdeményezésen volt a hangsúly, hanem azon, hogy féltem kapni is Tőle. Egyszerűen rettegtem attól, hogy ha kapok valamit Bill-től, ami az egekig emel és szinte fogva tart egyszer csak a semmibe vész, és eltűnik. Én leesek a magasból, és ugyanott kötök ki, ahol most. Azt pedig nem akartam.

- Min gondolkozol? – halkan súgta, mire kinyitottam időközben behunyt pilláim. Még mindig előttem volt, de már csak centiméterek választottak el bennünket. Láttam a szemeiben éledező vágyat, sóvárgást, ami ugyan nem ijesztett meg, ellenben a saját testem reakciójával. Újból behunytam a szemeim, ahogy megéreztem forró levegővételét a nyakam tövében. Most nem ért hozzám, helyette csak lehelt és szinte a teste melegével dédelgetett. Önkéntelenül is megmozdítottam a nyakam, először összehúztam magam, majd oldalra hajtva fejem nagyobb felületet kínáltam fel neki, mire válaszul csak egy apró torokhang szakadt fel ajkai közül.