11.: 1+1 = 3 (?) - 1. évad / 11. rész

Már rég kijutottak a park területéről, mikor Tom még mindig futólépésben húzta maga után Lil-t. A lány szólongatta, és megállásra kérte; Tom azonban saját gondolatain kívül semmit sem hallott, hisz elméje újra és újra visszadobálta  a fájóbbnál fájóbb szavakat.

- Nem mehetsz el! – a férfi hangja már nem volt ideges, esetleg dühvel teli, sokkalta inkább volt megtört és elveszett. – Ha engem el is hagysz, legalább Őt ne.

- James, nem tudsz megállítani! Eldöntöttem és kész!

- Nem lehetsz ennyire önző, a gyerekedről van szó.

- Arról a gyerekről, akinek apja is van. Ugyanúgy, ahogy Én, vagy talán még jobban is fel fogod tudni majd nevelni – hadarta Susan, majd egy újabb táskát cipzározott be. – Tudod, hogy Én erre nem vagyok, sőt, nem is voltam sosem felkészülve.

- Én sem, elhiheted – a fiatal férfi teste ismét görcsbe rándult az idegtől. – Fiatalon csöppentünk bele, de túl vagyunk a nehezén, megoldottuk együtt.

- Nekem ez akkor sem megy! Nézz magadra! Még csak huszonhárom éves vagy, Én huszonkettő! Gyerekfejjel kellett szembenéznünk azzal, hogy felcsináltál.

- Na ezt most fejezd be! – kis Tom megijedt apja eddig ismeretlen, félelemkeltő hangjától. Az egyik gardróbszekrény mélyén ült, térdei erősen emelkedő mellkasa előtt feszültek körbe fonva karjaival.

Még alig volt hat éves, mégis tudta, valami nincs rendben. A nappalok is csak hangosabbá váltak, szülei pedig egyre ritkábban  mosolyogtak már rá.

- Állj! – Tom hirtelen egy erős szorítást, majd egy rántást érzett csuklójánál.

A hang, ami fülébe hasított szinte teljesen megbénította. Lassan, alig kapva levegőt fordította oldalra a fejét, ahol hatalmas füst gomolygott egy kisebb furgon körül. A szorítás lassan alább hagyott testén, majd hirtelen megszűnt az érintés, és az ujjak, amik eddig csuklóját fonták körül lehullottak róla.

- Megőrültek maguk? – egy ideges, ötven év körüli férfi rohant oda hozzájuk, aki felsegítve a földön térdelő nőt dühösen Tom-ra nézett.

- Én… mmm…

- Ne dadogj fiam! Jól van, kisasszony? – érdeklődött immáron halkabban és kedvesebben. Lil szipogott még néhány pillanatig, majd felemelte fejét és halványan elmosolyodott.

- Igen, jól.

- Ne vigyem be a kórházba? Nagyon elsápadt!

- Jobban leszek!

- És maga hogy van? – fordult Tom felé, aki szinte halálra vált arccal nézte, ahogy barátja lassan felemelkedik a földről, és tenyereivel szétmaszatolja hatalmas könnycseppjeit.

- Lil, Istenem – felé ugrott és karjainál fogva azonnal magához ölelte. Érezte, hogy nem reagál érintéseire, karjai is csak lógtak teste mellett. – Jól vagy, Lilli?

Egy apró bólintás volt csak a válasz.

- Vigyázzanak legközelebb magukra! – tanácsolta a férfi, de Tom ügyet sem vetve rá óvatosan a járdaszegély felé húzta barátját, majd leülve a padkára ölébe ültette Őt.

- Kicsi Lilli! Ne haragudj! – Tom remegő ajkakkal súgta, még Ő sem fogta fel teljesen, hogy mi történt. Hüvelykujjával óvatosan végigsimított a lány arcélén és állánál fogva felemelte a fejét, de Lil rémült tekintete csak még inkább megrémisztette.

- Ez mi volt, Tom? – nyögte ki hosszú percek után.

A fiú megrázta a fejét, még Ő maga sem tudta, hogy mi történt velük, vele. Semmire sem emlékezett, mit miért is csinált, hirtelen csak illatok és hangok törtek fel elméjében.

- Nem tudom – felelte őszintén, és karjait még szorosabban fonta barátja remegő teste köré.

Néhány autóból furcsán pislogtak feléjük, ahogy a járdaszegélyen kuporodva szinte némán, falfehér arccal ültek, és révetegen bámultak előre.

- Nem álltál meg, mikor kértelek! – hirtelen, szinte pillanatok alatt kapta el Lil-t egy kisebb roham, érezte, hogy az eddig teljesen kába elméje erőre kap és minden addig elfojtott érzés egy pillanat alatt felszínre tör. – Csak rohantál, és húztál magad után, nem figyeltél Rám. Kértelek, hogy beszéljünk, de nem feleltél, helyette erősebben vontál magad után és… fájt, nem engedtél el.

Tom erősen összeszűkített szemekkel hallgatta barátját, érezte, minden egyes szó újabb rúgás a testébe. Hogy hagyhatta, hogy elveszítse a fejét? Hogy nem volt képes türtőztetni magát? Hisz már annyi év eltelt azóta…

- … és már láttam, hogy jön azaz autó, de Te nem hallottad a hangját és csak mentél keresztül az úton. – Lil már zokogott, Tom ezt csak akkor vette észre, mikor újból visszatért gondolataiból. Nem tudott mit válaszolni, ezért hát felállt - továbbra is ölében tartva barátját-, majd egyik vállára akasztva gitárját lassú léptekkel, könnyekkel áztatott arccal elindult a lakása felé.

*

Halkan csukta be maguk mögött az ajtót. Gitárját az egyik sarokba állította, majd még mindig karjaiban tartva Lil-t a kanapéra helyezte. A nő karjai gyengén zuhantak a plüssre, Tom tudta, nagyon megviselte barátját, ami történt.

- Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte halkan, újra végigsimítva könnyekkel áztatott arcán. Lil igenlően bólintott.

Gyorsan teljesítette a lány kérését, majd segítve neki megtámasztotta a hátát, és tartotta a poharat a szája előtt. Mikor Lil az utolsó kortyot is kiitta Tom letette a poharat, majd nem engedve el a testét szorosan magához ölelte. Lil karjai azonnal nyaka köré fonódtak, és úgy ölelték egymást, hogy szinte már fájt nekik, de egyszerűen szükségük volt arra, hogy érezzék a másikat.

A srác egy idő után lefonta magáról a selymes karokat, majd kezébe fogva a lány kezeit apró csókot adott rá. Látta Lil szemében, hogy érdeklődve pislog felé - feltehetőleg a miértekre keresve a választ -, így úgy érezte, nem halogathatja tovább, muszáj színt vallania. Ennyivel tartozik Lil-nek.

- Nem is tudom, hol kezdjem – felelte őszintén, ajkába harapva. Érezte, amint Lil bátorítólag megsimítja karját, majd szorosan összekulcsolja ujjaikat. – Sok minden kavarog bennem a múltammal kapcsolatban. Egyszerre reszketek és izzadok, ha arra gondolok, mi is történt a gyerekkoromban.

- Bántottak?

Tom Lil-re kapta a tekintetét, majd megrázta a fejét. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból. Egy-két születésnap talán, illatok, hangok; de semmi konkrét. Talán még a macskám nevét sem tudom. – tűnődött el, majd halkabban folytatta. – De az egyik napot nem tudom kitörölni az emlékezetemből. Talán öt éves lehettem, tavasz volt, igen, tisztán emlékszem, hogy milyen jó idő volt. Épp az utcán játszottam, volt egy idióta kis húzható, kerepelő pillangóm, azzal játszottam naphosszat. Tudom, szerettem volna más ajándékot kapni, olyat, mint ami a szomszéd kis srácoknak volt; de sosem kaptam.

- Szegények voltatok? – kérdezte óvatosan Lil, félt, hogy az anyagiakról való kérdése felbőszítheti Tom-ot, azonban meglepődve fogadta, hogy csak egy vállrándítást kapott tőle válaszul.

- Nem voltunk se gazdagok, se szegények. Megéltünk valahogy. Sokszor a szomszéd néni vigyázott Rám, a szüleim mindig későn értek haza.

- Dolgoztak?

- Tanultak még – felelte.

- Tanultak? Fiatal szülők voltak?

- 16-17 évesen lettek szülők. Becsúszott gyerek voltam.

- Biztos nagyon szerettek ennek ellenére – Lil látva Tom csalódott, megfáradt arcát jókedvűen megcirógatta borostáját, de Tom nem reagált kedves mozdulatára.

- Nem szerettek, apám nője legalább is nem.

- Apád nője? – Lil értetlenül állt a hallottak előtt. Előbb szüleinek hívta azt a két személyt.

- Ne ejtsd ki! Nem volt az. Sose volt az.

- Tom…

- Nem, Lil! Ne mond ki! – kérte szapora szuszogással, majd hátrébb húzódott a kanapén. Tenyereivel erősen vállaiba mart, majd folytatta a korábban elkezdett történetet. – Este volt már, fázni kezdtem, így visszamentem a házunkba. Már a lépcső alján is hallottam, hogy veszekednek, abban az időben egyre többször tették, de aznap hangosabbak voltak. Emlékszem, gyorsan kapkodtam a lábaim, hogy felérjek az emeletre, és bebújjak az egyik szekrény aljába, míg meg nem látnak.

- Végighallgattad, ahogy veszekednek?

- Láttam is őket a két ajtószárny között. Apám eleinte nyugodt volt, higgadtan beszélt, de egy idő után Ő is kikelt magából.

- Mi miatt veszekedtek?

- Hogy mi miatt? – Tom arca keserű vicsorgásba torzult, nyakán az erek teljesen kidülledtek.

- Az a nő elhagyta Őt, úgy, ahogy engem is.

Lil ajkai elé kapva tenyerét próbálta elfojtani hitetlen sóhaját. Tom arca most nem tűnt feldúltnak – nem úgy, mint órákkal azelőtt-, helyette inkább közöny és ridegség ült ki vonásaira.

- Ez van, ezt dobta a gép.

- Nem Tom, nem mondhatsz ilyet – Lil hirtelen kapta kezei közé Tom arcát, hogy maga felé fordítva mélyen a szemeibe nézzen.

- Akkor mit kellene mondanom, egyáltalán, változtatna valamin ha bármit is mondanék? – dacos hangja élesen csengett. – Elhagyott bennünket, elhagyta a szerelmét és az öt éves gyerekét. Mit kellene mondanom még? Nem méltó arra, hogy az anyámnak, vagy akár nőnek is nevezzem. Megvetem, érted? Gyűlölöm Őt!

Hirtelen pattant fel a kanapéról, majd messzire hátrálva Lil-től az egyik falnak dőlt. A nő tanácstalan volt, nem tudta, hogy is kezelje Tom múltját, egyáltalán, megtudná-e valahogy nyugtatni?

- Biztos megbánta, Tommy.

- Ezt komolyan mondod? – keserűen felhorkantott, majd ökölbe szorította kezeit. – Majd' húsz év óta felém sem nézett! Felfogod Te ezt? Egyetlen karácsonykor, vagy szülinapkor sem látogatott meg. Szinte – itt hitetlenkedve felkiáltott, majd ujjaival rasztái közé túrt. Könnyeit már nem tudta tovább visszapislogni, szaporán csorogtak végig arcán -… szinte magamat hibáztattam, érted? Egy hat éves gyerek magát ostorozza, amiért az anyja elhagyta. Nem hittem el apámnak, hogy nem miattam ment el, hogy nem tettem rossz fát a tűzre. Folyamatosan az járt a fejemben annyi évesen, hogy ha talán nem kérek annyi ajándékot tőlük, ha szófogadóbb leszek akkor szeretett volna és nem hagyott volna el.

- De Tom, Kicsim – Lil felállt, és aggódva elé sétált, de Tom mintha nem is hallotta volna meg barátja kérlelő szavait folytatta a történetét.

- Még mindig előttem van, ahogy kisétál azon az elcseszett vaskapun. Vissza sem nézett, hallod? Anélkül elment, hogy akár egy utolsó pillantást is vetett volna a házra, vagy Rám. Utálom, igen, teljes szívemből gyűlölöm, amiért azt tette velünk. Még most is érzem az ujjaim alatt a hideg üveg tapintását, ahogy szinte rátapadva addig bámultam ki az ablakon, amíg az utca végén el nem tűnt. Tudod Te, hogy mennyire fáj, ha elhagynak? Ha az anyád elhagy?

Lil is sírt már, Tom szenvedését végighallgatnia talán életének eddigi legszörnyűbb érzése volt. Bármit megtett volna azért, hogy elfeledtesse minden bánatát és szomorúságát, de látta a férfin, erre egy élet sem lenne elég.

- Azon a napon bennem megszakadt valami.

- Apukád hogy viselte?

- Az apám? – égnek emelte tekintetét, majd lehunyta könnyes pilláit. – Az apám belehalt.

- Micsoda? – Lil nem hitte el a hallottakat. Óvatosan Tom elé lépett, majd karjaira téve kezeit folytatásra biztatta.

- A tizenhetedik születésnapom előtt rákban meghalt.

- Istenem, Tom! – Lil azonnal ölelésébe vonta a szinte reszkető férfi testet, ami néhány pillanatos ellenállás után megadta magát és zokogva temetkezett barátja karjaiba.

Hangosan zokogott, szinte teljesen öntudatlanul és összefüggéstelenül beszélt Lil nyakába.

- Meghalt miatta az apám! Elveszítettem az egyetlen embert, akinek valaha is kellettem, aki gondomat viselte, és egyedül felnevelt. Tudod milyen érzés egyedül maradni ebben a kibaszott világban? Mikor már senki sincs melletted?

- Css, sírj csak Drágám – simított végig többször is a meggörbült hátán.

- Végig kellett néznem, ahogy lassan leépül, ahogy évről évre gyengébb lesz az én erős apám. Vele együtt Én is meghaltam, Lillian! Hallod?

Lil hallotta, hogy ne hallotta volna? De tudta, Tom-nak most mindent ki kell adni magából, így egy szót sem szólva újra simogatni kezdte erősen emelkedő hátát.

- Soha, érted? Soha nem fogok egyetlen nőben sem megbízni! Nem akarom átélni azt a fájdalmat, amit apámnak kellett.

A nőnek most tisztult csak ki igazán, mit is rejtegetett Tom előle. Bizalmatlan vele szemben.

- Tom, Én nem vagyok olyan, mint az a nő. Én szeretlek.

- Szerinted Ő mit mondott apámnak a kapcsoltuk elején? – már kibontakozva Lil öleléséből szólt hozzá, arcára száradt könnyeit dacosan törölte meg ökleivel. – Mind ugyanolyanok vagytok, egytől egyig.

- Ezt fáj, ne mond kérlek!

- Hogy ez fáj? Veszítsd el az apád egy nő miatt, és csak utána mond, hogy bármi is fáj.

- Hagy bizonyítsam be, hogy nem vagyok olyan, mint Ő!

- Itt nem kell semmit sem bebizonyítani, nő vagy, ennyi pedig épp elég, hogy ne higgyek benned.

- De…

- Nincs semmi de! – hirtelen Lil előtt termett, majd nem is gondolva a következményekre erősen a falnak lökte, és markába szorította karjait. Dühe hatalmas méretet öltött, szeme szikrákat szórt.

- Engedj el Tom, ez a fáj!

Lil ijedten kapkodta tekintetét; hol a testét bilincsként szorító ujjakat nézte, hol pedig Tom sötét tekintetét próbálta megtörni.

- Szeretlek – súgta, mire a férfi tekintete hirtelen elfátyolosodott és arca elé kapva tenyerét a lábai elé zuhant.