- Hogy
jelentkezett-e? Nem – felelte halkan, majd ellépve Bill mellett visszasétált a
nappaliba.
A
férfi egy pillanatig nem követte. Szomorúan meggörbült háta Őt is
elszomorította; nem tudta, mit is mondjon Neki. Egyáltalán tudna-e még valami vigasztalóval szolgálni?
-
Hidd el, kell egy kis idő neki – szűrte ki a fogai között.
Nehezére
esett ezt mondani, hisz jószerivel maga ellen beszélt, de nem tehetett mást.
Látva Lil szomorúságát fel szerette volna vidítani egy kicsit.
-
Nem tudom, mit higgyek, Bill! Nagyon megbánthattam.
-
Hé, azt gyorsan felejtsd el, hogy Te vagy a hibás. Talán végre ráébredt
mindenre és még emésztenie kell. Nem könnyű beismerni, hogy milyen emberek
vagyunk.
-
És mi van akkor, ha rájött, hogy elege van a kirohanásaimból?
-
Mint mondtam, nem Te vagy a hibás. Ezt felejtsd is el. Nagy fiú, rá fog jönni,
hogy Ő rontott el mindent.
-
Csak idő kell neki, ugye? – pillantott fel szinte fájdalmasan reményteli
szemekkel.
Bill
szomorúan elmosolyodott, mellé ült, majd vállainál fogva átkarolta és magához húzta egy
apró pusziért.
- Igen,
csak idő kell Neki.
*
Tom
nem jelentkezett. Nem is ment el Lil elé a munkahelyére. Volt, hogy napokig
csak otthonában ült, festett, gitározott és kizárva a külvilágot azon
gondolkodott, mit is kellene csinálnia. Tanácstalan és elveszett volt. Sejtette,
mit is kellene tennie, mégsem merte meglépni. Félt, jobban, mint eddig életében.
Egy olyan döntést kellett meghoznia, ami életének legfontosabb emberét
érintette. Jót akart neki, a legjobbat, azt, hogy ne kelljen soha többet
szomorúnak, elesettnek és sebezhetőnek látnia. És minél többet gondolt a
boldogságára, annál inkább furakodta be a fejébe annak a titokzatos Billie-nek
a jelenléte. Gyűlölte. Gyűlölte, mert más volt mint Ő. Jobb volt, mint Ő.
Sokkalta jobb. Utálta, hogy Lil mellette keresett menedéket. Utálta magát, amiért nem volt képes olyan lenni,
mint bárki más. Utálta, hogy nem tudott szerelemmel szeretni, utálta, hogy félt és gyáván visszakozott. Gyűlölt mindent és mindenkit.
Hangosan
tört szilánkokra a falnak vágott sörösüveg. Szürkés bézs árnyalatú falán lassan
csordogált végig a még megmaradt habos nedű, hogy padlót érve tócsát
hagyjon
maga után. Fejét fogva rogyott le a parkettára, miközben állkapcsa többször
fájdalmasan megrándult a rátörni készülő sírógörcstől.
*
Lil az apró, Billie által hozott muffint ette épp a kis irodai sarkában. Az eddig
annyira imádott süteménye most íztelen, sőt, keserű volt neki. Azok a kis
színes golyócskák sem vidították fel, amik a tetejére voltak szórva. Valahogy minden színtelen volt az elmúlt napokban. Egy hét telt el az utolsó
beszélgetésük óta és mintha Tom-ot elnyelte volna a Föld egyszer sem jelentkezett
azóta. Tudta, hogy meg kellene tennie a Bill által tanácsolt
dolgot, mégsem bírta még meglépni. Húzta, ameddig csak bírta, hagyta, hagy
kapjon barátja még egy kis időt a gondolkodásra. Igen, még egy kis idő biztos jót tenne neki. – gondolta sokadjára
már a második hét elején, de Bill a hétvége eljöttével újból felhozta számára a
dolgot.
*
-
Lil! Muszáj.
-
Még egy kicsit, Bill! Lehet, hogy elutazott valahova.
-
Ezt szerintem Te sem gondolod komolyan – ingatta meg a fejét a férfi, majd a nő
mellé guggolva és kedvesen meleg tenyerei közé csúsztatva ujjait maga felé
fordította. Látta, hogy Lil ajkai lefelé görbülnek és sírásra állnak; muszáj
most már lépniük.
-
Vagy lehet, hogy kórházban van és azért nem jelentkezik – kapta fel hirtelen a
fejét – Igen, miért nem mentem el hozzá?
- Lil, Neki kellett volna keresnie Téged, nem fordítva.
-
De Bill…
-
Kérem a mobilod.
Lil
könnyek között adta oda barátjának a telefonját. Bill felült az asztal sarkára,
majd a már előre bepötyögött üzenetet elküldte Tom-nak.
Gyere a parkba a padunkhoz este öt
órára! Szeretném végleg megbeszélni a dolgokat.
-
Te is eljössz?
-
Nem. Ezt csak kettőtöknek kell megbeszélni. Majd találkozunk utána valamikor,
jó? – fölé hajolt, és egy puszit adott a hajába. – Csak ügyesen kislány.
*
Tom
erősen dobogó szívvel olvasta el újra s újra a kapott üzenetet. Ha lehet, most még
tanácstalanabb volt azt illetően, mit is tegyen.
*
Lil
apró léptekkel közelített a már szinte törzshelyükké vált park felé. Nyári
zápor apró cseppjeit érezte csupasz vállaira hullani, de ez érdekelte most a
legkevésbé. Sajgó feje sem adott okot arra, hogy elhalassza,
esetleg lemondja a találkozót. Nem, annál sokkal jobban akarta tudni végre, mi is lesz Velük
a jövőben.
Tom
még nem volt ott a padnál, igaz, hamarabb is jött. Egyszerűen nem tudott tovább
várni, jönnie kellett. Gyorsan előkapta a kis tükrét, majd
mutatóujját végighúzta kissé karikás szemei alatt. A kinézete érdekelte most a
legkevésbé, sápadt arca azonban egyre többet frusztrálta az elmúlt napokban.
Hirtelen
hangosan becsapódott a padtól nem olyan messze lévő vaskapu. Szinte örömtelien felsóhajtott, de mikor látta, hogy csak egy pár lépett be a park területére
ismét elszomorodott. Ránézett az órájára, volt még három perc öt óráig. Nem
tudott megülni egy helyben, felállt, fel s alá járkált, égnek emelte
tekintetét, mély lélegzetet vett, kifújta, majd lassan elindult a kapu felé.
Kilépve rajta megállt a járdán, és körül nézett. Még mindig van egy perce.
Minden egyes taxi, ami esetleg megállt, vagy akár már csak le is lassított
mellette reménnyel töltötte el, de mikor onnan idősödő nénik és üzletemberek
szálltak ki fülükhöz szorítva mobiltelefonjukat elkedvetlenedett.
Az idő sem volt
kegyes hozzá, egyre nagyobb cseppekben hullott alá. Ha majd megérkezik Tom, akkor felmennek valamelyikük lakására, és megmelegednek ott. Időközben volt, hogy a
mobiltelefonja is megcsörrent, amit azonnal ki is kapott, de látván a képernyőn lévő, a mobilszolgáltatótól kapott rendszer üzenetet
legszívesebben a földhöz vágta volna a kis készüléket. Kezdte egyre
kétségbeesettnek érezni magát, de tudta, mindjárt eljön, és végre megnyugodhat.
Oldalra
kapva a fejét a távolból egy újabb taxi lámpájának gyér fényét látta meg. Nem
merte remélni, hogy esetleg most jön, helyette inkább végigsimított nedves haján
és szorosabban összehúzta magán a kiskabátját.
Szíve csak akkor kezdett el
egyre hevesebben vágtázni, mikor az előbb még távolban araszoló autó most
lelassított, majd megállt mellette. A hátsó ajtó kinyílt, Ő visszanyelte feltörni készülő könnyeit, majd beült és a taxi motorja ismét felbőgött.
*Vége az 1. évadnak*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése