11.: 1+1 = 3 (?) - 2. évad / 1. rész

Van, hogy az élet nem úgy alakul, ahogy azt szerettük vagy reméltük volna. Nem feltétlenül rossz a jelenlegi helyzet, csupán… csupán csak nem azt akarta az ember. Más színeket, illatokat, arcokat akart maga körül tudni, mégis helyette kicsit másabb, mégis kedves dolgokat kapott.

Van, hogy bele kell törődnünk a sorsunkba. Abba a sorsba, amit mindig próbál az ember kijátszani, hogy Nekem, majd nekem sikerül. De nem sikerül. Ugyanolyan halandók vagyunk mind. Ami valakinek fáj, nekem is fog fájni egyszer. Ami egyszer jó volt, az nekem is el fog romlani. Semmi sem tart örökké.

Van, hogy azt kell szeretnünk, aki mellettünk van, mégsem Ő jelent mindent számunkra. Van ez így. Ez is a sors furcsa fintora. Ha nem tudsz azzal lenni, akit szeretsz, akkor szeresd azt, akivel vagy. Igaz, de nehéz egy tanács. Piszkosul nehéz. Felfogni, megemészteni és beletörődni abba, hogy nem az van melletted, akit akarsz… nagyon nehéz.

Van, hogy sírunk. Egyszerűen csak sírunk. Nincs okunk, csupán csak szabadjára engedjük a bennünk lappangó, néha csontig hatoló fájdalmat. Sírni jó. Egy ideig. De ha átlépjük azt a bizonyos határt, mikor már az ember szánalmassá válik maga számára is; elszégyelljük magunkat. Nem szabad sírni amiatt, akinek nem kellünk.

...
Van, hogy teljesen át kell értékelni az életünk.

* 

10 hónappal később

Lustán pislákolt a reggeli napfény. Még nem volt igazán ereje, a reggelek is hűvösek voltak, a nappalok viszont már kellemes, tavaszias időt varázsoltak a városba. Békés csend honolt egy kis kétszintes, hófehérre meszelt házban. Az emeleten lévő egyik hálószobában finoman felreppent a narancsszínű függöny ezzel is a rajta megtörő sugarakkal furcsa mintákat rajzolva a krémszínű falra. Egy férfi bágyadt, álmos tekintettel követte végig a minta izgő-mozgó útvonalát, majd lehunyta szemét és egy hosszabb, mélyebb sóhaj szakadt fel ajkai közül. Jobb kezét felemelte a takaróról, majd vékony ujjaival kócos hajába túrt. Lassan, óvatosan fordult oldalra, nem akarta, hogy a mellette fekvő nő felébredjen. Kellett neki a pihenés.

Furcsa, hogy mennyi mindenen mentek keresztül. Egyik pillanatban még némán, magába fojtva érzéseit vágyódott utána, majd vallott színt, aminek nem olyan végkifejlete lett, mint amire számított. Vagyis csak eleinte nem; de egy nap mégis megváltozott minden. Sosem érezte, hogy Ő csak a második lenne, vagy Ő töltené be a Ha nincs ló, jó a szamár is szituációban a szamár szerepét. Nem. Érezte, hogy kell a nőnek, és megbecsüli, hogy mellette van és támogatja mindenben. Így hát nem tehetett mást, minthogy önzetlenül, minden erejét és idejét rászentelve mellette állt, fogta a kezét és kitartott mellette a legnehezebb pillanatokban is. Mindig.

-Hát Te?! – érdeklődött halkan, ahogy szembe találkozott Lil fáradt mosolyával. A nő cicásan kinyújtotta elgémberedett végtagjait, majd magzat pózba kuporodva mellkasára fektette a fejét. Bill ellágyulva simított végig puha bőrén, majd rajzolt apró köröket csupasz vállára.

- Már nem vagyok álmos – felelte Lil és állával megtámaszkodott a csupasz, pelyhes mellkason.

Úgy, arcától pár centire fektetve arcát figyelte, ahogy a férfi oldalra dönti a fejét, majd lehunyja szemét és megkérdezi a már olyan jól ismert, mégis néha már unalmassá váló kérdést.

- Jól vagy?

Jól van-e? Jól… mihez képest jól?

- Ne kérdezd mindig! Úgy is elég csak Rám nézned, hogy tudd, nem érzem jól magam.

- Igazad van – látta be a szőke hajú, majd karjaival szorosabban magához húzta a törékeny, vékony testet.

Arcát beletemette a rövidre vágott tincsekbe, majd mély lélegzetet vett a narancsos illatfelhőből. Ezt az illatot sosem fogja elfelejteni.

Lil tudta, hogy Bill minden reggel kétségekkel és görccsel a gyomrában ébred miatta, így hát hogy oldja a feszültségét mosolyogva ajkaihoz hajolt és finoman megcsókolta. Bill először nem csókolt vissza, másodjára azonban már igen és a lassú, finomkodó csókból mély, szenvedélyes csókok forrtak ki. Lil örömmel az ajkain fogadta Bill hevességét, kellett, hogy érezze, Bill-t nem nyomasztja az, ami Vele történik.

A férfi ujjaiba kulcsolta ujjait, majd párnába mélyesztve kézfejeiket szenvedélyesen falták egymás ajkát. Éhesen és odaadóan kényeztették egymást; mikor Bill ajka a nő nyakára tévedt Lil háta elemelkedett az ágytól. A férfi arcára halovány mosoly szökött, így hát, hogy még több örömet okozzon szerelmének ujjaival is érzékibben kezdte simogatni. Ujjbegyei alatt az alabástrom színű test többször is megremegett, ami nem bizonyított mást, minthogy élvezi azt, amit Vele tesz.

- Gyere! – súgta hosszú percek elteltével Lil, de Bill - mintha nem is hallotta volna a kérlelő szavakat -, némán folytatta tovább a kényeztetést.

Lil - hogy elszakítsa magát a férfitől - eltolta magától és állánál fogva az arcához húzta. Bill nem nézett rá, még csak a tekintetével sem tüntette ki.

- Ne csináld, Bill! Jól vagyok, hallod? – cirógatta meg borostás állát, de Ő csak megrázva a fejét az ajkába harapott. - Tudod, hogy sokszor elmondtam, de ha kell, még ezerszer el fogom, csak hogy megnyugodj végre. Akarlak és kész! Nem fáj semmim, jól vagyok és szeretkezni akarok Veled.

- De…

- Nincs de. Csak az van, hogy Igenis Lil!

- Annyira szeretlek!

*

- És ma mit csinálsz?

Már a teraszon ültek, lábuk egy-egy kis kerti puffon pihent.

- Ma itthon kell maradnom, mert estig meg kell, hogy írjak egy pályázati anyagot.

- John nem jön át segíteni?

- Kicsim, nagyfiú vagyok már a pályázatíráshoz – nevetett fel jókedvűen Bill, majd belekortyolt a reggeli kávéjába. – És Te? Nem ma mész be Barbara-val Emma-hoz?

- De-de. Nagyon várom már, képzeld, már csak pár nap és otthon lesz végre.

- Meggyógyult a Mi kis hercegnőnk – tűnődött el Bill. Furcsa volt visszagondolnia, hogy jószerivel az egész betegsége alatt mellette, vele volt és támogatta – már ha nem épp fordítva volt. Most pedig hamarosan végre hazatér. – Ne kísérjelek el? Biztos örülne Emma.

- Miattam egyáltalán nem kell eljönnöd, most fontosabb a pályázat, Emma is megérti.

- De…

- Bill – dorgálta meg finoman. – Ne legyen mindig De, oké? Tudod, miben állapodtunk meg.

- Tudom. Sajnálom – hajolt át az asztal felett és kezei közé fogva arcát hosszan megcsókolta.

*

Látni Emma boldogságát minden fájdalmát és szomorúságát elfeledtette Lil-nek. Talán annál szebb látvány nincs is, mikor egy gyermek több hónapos, vagy akár éves kórházban töltött kezelés után megkapja a végső távozás dátumát ezzel is jelezve, hogy végre maga mögött hagyhatja az ugyan színes, mégis bezártságot jelző kórházi falakat. Az összes, addig rajzolt vagy festett képet egy mappába csúsztatják, az ajándék mackókat karokra ültetik és a sosem szűnő mosollyal kilépnek a kórház főbejáratán.

*

- Billie hogy van? – érdeklődött a kislány még maszkkal az arca előtt, miközben Lil mögötte térdelve egyre dúsuló haját fésülte. Úgy, ahogy majd egy éve megígérte Neki.

- Nagyon jól, köszi. Most dolgoznia kell, de a napokban biztos eljön hozzád – simított végig csupasz ujjaival is a finom fürtökön, majd pici lófarokba fogta és egy színes masnival megerősítette azokat.

- Mikor leszel a felesége?

Emma olyan természetesen és szinte magától értetődően kérdezte meg a cseppet sem hétköznapi kérdést, hogy Lil az első pillanatban érdemben nem is tudott válaszolni.

- Ezt tőle kérdezd meg, Drágám. De ne szaladjunk még annyira előre.

- De Én már a ruhámat is lerajzoltam.

- Mutasd meg gyorsan – kérte azonnal Lil, csak, hogy legyen egy cseppnyi gondolkodási ideje, amíg a kislány feltúrja a mappáját.

Hogy Ő és Bill összeházasodnának? De hisz… Még sosem gondolt bele.

*

A hazavezető úton is Emma szavai visszhangoztak a fülében a Bill-el való esküvőjükről. Túl korai lenne még… túl késő. Fogalma sincs; mindenesetre nem hiszi, hogy Bill-nek akár egyszer is megfordult volna a fejében.

Mikor belépett a kellemesen hűs lakásba, finom illatok csapták meg az orrát. Nő létére nem volt büszke arra, hogy egy férfi jobban főz nála, mégsem bánta, hogy Bill-é a vacsorák, hisz így biztos volt abban, hogy egészséges ételekhez jutnak. Szüksége is volt rá.

- Szia Édes – kiáltotta el magát újra, mikor Bill hosszú percek elteltével sem reagált.

- Itt vagyok, egy pillanat - bújt elő végre Bill kezében egy üveg fehérborral.

- Hát az? – bökött fejével a kezében lévő üvegre, majd a konyhával egybe nyitott étkezőbe sétált. Szemét azonnal megütötte valami szokatlan. Három teríték volt az asztalon. – Oh, John mégis átjön? Ha tudom, hamarabb hazajövök és segítek Neked.

- Nem John az – rázta meg a fejét Bill. – Más vacsora vendégünk van.