11.: 1+1 = 3 (?) - 2. évad / 2. rész

Az ember életében vannak olyan hangok, amiket sosem felejt el. Édesanyánk hangja mindig is ismerősen fog felcsendülni, olyan nincs, hogy valaki elfeledje annak a hangját, aki életet adott Neki. Van, aki kedvenc tanára hangját fogja tudni felidézni több évvel vagy akár évtizeddel később, de akad olyan is, kinek emlékezetében első szerelmének hangja fog megmaradni örökre.

*

- Figyelj, haver! Melyik boltban veszitek ezt a jó illatú szappant?

Lil jéggé dermedt, mikor meghallotta az ismerős hangot. Ezer közül is felismerte volna azt a mély és érdes borzongást. Gerincén kínzó lassúsággal kúszott végig a jeges verejték, ujjai görcsbe rándultak és erősen markába martak. Nem fordult meg az ismerős hang hallatán, helyette elfehéredve bámult Bill-re, aki ellépve mellőle kedves hangon felelt.

- Peter, ezt anya hozta Németországból, itt New York-ban még sosem találkoztam vele.

Peter? A nő cserepesre harapott ajkaihoz kapta kezeit, majd hirtelen sarkon fordult és farkas szemet nézett a mögötte álló férfival.

- Peter? – kérdezett vissza hitetlenül Lil, majd Tom eszelősen vigyorgó szemeibe nézett.

- Ki más? – rántotta meg vállait, majd karjait kitárva némán várt egy ölelésre.

Lil-nek ha lehetett, csak még több megválaszolatlan kérdés lebegett a fejében. Egyszerre szédült és émelygett, de nem csak az egészségi állapotának köszönhetően, hanem mert amit látott maga előtt és érzett a bőrén mindent felbolygatott benne. Már képzelődik is? Hallucinál? Álmodik?

- Már meg sem ölelsz? – jutott el agyáig egy újabb kérdés. A Tom arcán lévő undorító vigyor csak még inkább felkavarta a gyomrát.

- Te mit keresel itt?

A férfi arcán csak egy pillanatra futott át egy régi időkre emlékeztető fájdalmas kifejezés, de azonnal fel is váltotta az a furcsa mosoly.

- Így kell fogadni egy gyerekkori barátot?

- Hogy-hogy nem meséltél még róla, Kicsim?!

Lil látta, hogy Tom vonásairól hirtelen lefagyott a mosoly és Bill-re, majd Ő rá nézett. Karjait leengedte, kezeit pedig nadrág zsebébe rejtette.  Lil emlékezett, hogy ökölbe szorított ujjait régen is így rejtette el.

- Tudod, nem hittem, hogy bármikor felbukkan még! Nem váltunk el jó viszonyban – felelte végig Tom pillantásait fogva tartva, majd Bill-re kapta tekintetét, és rá mosolygott. – Csalódtam benne.

Lil látta, hogy szavai valódi jelentését Tom is érti, mi több, emészti is magát miatta.

- Azóta már rengeteg idő eltelt, biztos meg tudjátok beszélni – legyintett Bill, majd az asztal felé intett. Tom lábai mintha földbe gyökereztek volna, több percig is ott állt egy helyben az étkező közepén miközben kizárva minden egyes hangot csak bámulta régi barátját. Régi szerelmét. Az addig majd’ derékig érő haja most alig, hogy a tarkójáig ért, a rövid hajszálak is egy apró csonkba voltak fogva. Arca beesettebb és fehérebb volt, mint hónapokkal ezelőtt, testalkata pedig ijesztően soványnak hatott. Tom-ot Bill újabb kérdése rántotta vissza a valóságba.

- Nem ülsz le?

- De, elnézést!

- Akkor pár perc és hozom is a vacsorát. Peter, jó lesz fehér bor?

Tom még mindig Lil arcát fürkészte, aki tekintetét szigorúan a kézzel festett tányérra szegezte.

- Peter?

- Öhm, igen?

- Jó lesz fehérbor, vagy valami üdítőt kérsz?

- Tökéletes lesz, persze – helyeselt hevesen és kényszeredett mosollyal végignézte, ahogy Bill töltött kettejüknek egy kis bort, majd egy puszit adva Lil homlokára átsétált a helyiség túlsó végébe.

Lil Tom árgus pillantásait hosszú percekig érezte a testén. Szinte égette, ahogy pillantásaival arcáról nyakára és mellkasára, majd vissza az arcára vándorolt. Önkéntelenül összehúzta magán a kis kabátját, majd akaratlanul is a füle mögé tűrte kilógó tincseit.

- Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen – súgta a férfi hosszú, néma csenddel töltött percek után, mikor Bill kiszaladt valamiért a konyhából.

Lil nem válaszolt, helyette összeszorította a szemeit. Hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy a hónapokig magába fojtott és mélyen eltemetett érzések egy pillanat alatt felszínre ne törjenek ezzel is mindent lerombolva közte és Bill között.

- Hagyd abba – súgta elfojtott hangon és megmarkolta az asztalterítő szélét. Látta, hogy a Tom arcán lévő eddig ocsmányul boldog vigyor eltűnt és az Ő vonásai is megkeményedtek.

- Itt is vagyunk – lépett be a közös helyiségbe Bill, miközben két konyhakesztyűvel egy hatalmas fehér kerámia tálat tett az asztalra.

Tom hátra húzódott az asztaltól, majd arcára ismét felöltötte a Bill-nek szánt negédes mosolyt. Lil felmosolygott Rá és kihúzta barátjának a széket. Bill intett, hogy szedjenek, Tom azonnal át is adta a lehetőséget Lil-nek, aki odafigyelve, hogy még csak véletlenül se érjen Tom-hoz először Bill-nek, majd magának szedett.

- Megtennéd, hogy Nekem is szedsz?

Bill – épp úgy, ahogy Lil is -, értetlenül kapta rá a tekintetét.

- Ne akarjátok megtudni, hogy milyen, ha merőkanál kerül a kezembe. A helyetekben félteném a berendezést.

Bill erre már csak jóízűen elmosolyodott és hagyta, Lil hagy rakjon Tom tányérjára is egy adaggal.

- Mesélj Peter! Hogy kerültél ide? Vagy már kérdezte Lil amíg kint voltam?

- Nem, nem kérdeztem – felelte a nő, és villájára szúrt egy kisebb darab zöldséget.

- Nem olyan érdekes a történetem. Még középsuli elején ismerkedtünk meg egymással, és mikor Ő elszökött a barátjával köztünk megromlott a kapcsolat, mert nem támogattam a döntését.

- Hm… szóval megszöktem. Egyáltalán nem szöktem meg, mindenki tudott a döntésemről – reagált Lil azonnal, ezzel is elfojtva egy esetleges hazugság kezdetét.

- Lehet, hogy tudták, de akkor is elszöktél a problémák elől ahelyett, hogy szembe néztél volna velük.

- Azt hiszem ezt nem most, itt és pont Veled kellene megbeszélnem. Szerelmes voltam, a szerelmes emberek pedig csinálnak meggondolatlan dolgokat.

- Persze, hogy csinálnak – tette le villáját a tányérnak támasztva és felkönyökölt az asztalra. – Te Bill, nem tudod milyen kis vadóc volt akkoriban.

- Volt egy időszaka, mikor megismerkedhettem azzal az oldalával is… - helyeselt jóízűen a férfi, majd nagyot hörpintett a poharából.

- Bill, legalább Te ne asszisztálj ehhez a nevetséges beszélgetéshez. És Peter… - Lil felhorkant a név hallatán – Bill arra kérdezett rá, hogy most hogy kerülsz ide?! Minek jöttél ide?

Tom korábban szándékosan figyelmen kívül hagyta Bill kérdésének valódi tartalmát csupán csak azért, hogy legyen egy kis ideje míg összeszedi magát, hogy egy kellő hazugsággal érdemben elő tudjon állni a férfi számára.

- Hiányzott az Én régi kis cimborám – rántotta meg vállait és ismételten villája után nyúlt.

- Nem az egyik elcseszett haverod vagyok, hogy lecimborázz.

- Hé, Lil… - Bill finoman megérintette a kezét az asztal fölött.

Tom tekintete azonnal a kezükre siklott, ádámcsutkája erősen megrándult.

- Hagyd csak Bill, megszoktam már a stílusát.

- Egyébként középiskola óta nem is találkoztatok? – érdeklődött újfent Bill. Látszólag számára minden úgy zajlott, mintha valóban két régen nem látott, egykori barátról lett volna szó. Ami részben igaz is volt.

- Nem, nem találkoztunk. Épp ezért gondoltam rá, hogy ha már átutazóban vagyok, szívesen meglátogatom.

- És a címünk honnan tudtad meg?

- A jó kapcsolatok aranyat érnek – kacsintott Tom, mire Lil szemeit forgatva erősen a tányérra helyezte az evőeszközöket.

Egy pillanatra megállt a rágásban, mély levegőt vett, majd kitolta maga alól a széket. Bill azonnal felugrott és mellé állt; Tom csak halvány, színlelt mosollyal nézte végig a jelenetet.

- Hé, jól vagy, Kicsim?

- Jövök mindjárt – súgta, miközben torkához ért ujjaival és a földszinti fürdőszobába sietett.

- Bocsáss meg, Peter.

Tom csak megrántotta a vállát és tettetett közönnyel újra falatozni kezdett. Nem tagadta, hogy megijedt Lil hófehérré vált arcától és gyengének tűnő mozgásától, mindenesetre betudta a felbukkanásának.

Istenem, mennyire bonyolult ez az egész…- súgta maga elé és a fürdőszoba felé tekintett. Az ajtó még mindig zárva volt.

*

- Hé, jobban vagy? – Bill halkan érdeklődött, míg Lil mögött térdelve hátra fogta rövid haját. A nő gyengén bólintott, majd elhúzódva Bill kezeitől szégyenlősen hátra simította tincseit. Nem szerette, ha Bill hozzáért a hajához.

- Felzaklatott Peter? – Lil ijedten kapta hátra fejét, majd megtörölte egy törölközőben az arcát. Zavartan megrázta a fejét és ismét elfordult a férfitől.

- Csak a szokásos.

- Mikor megyünk legközelebb Dr. Stephenson-hoz?

- Három nap múlva.

- Gyere, menjünk vissza. Le szeretnél feküdni?

- Talán.

- Rendben – ölelte át Bill vállainál fogva, majd kivezette az étkezőbe.

Tom még mindig a székében terpeszkedve falatozott és nézelődött az ízlésesen berendezett lakásban.

- Jobban vagy, Lil?

- Szeretne lefeküdni, ha nem baj – felelte helyette Bill, miközben Lil a táskájáért nyúlt és a lépcső felé indult.

- Viszlát Peter.

- Sajnálom, Lil! – szólt még utána Tom.

A nő teste szomorúan meggörnyedve tűnt el a lépcsőfeljáróban.

- Mi van vele, haver? – fordult azonnal Bill felé, aki ujjaival  végigsimított borostáján.

- Csak egy kis rosszullét, semmiség – legyintett és remélte, hogy vendégük nem fog tovább kérdezősködni. – De tényleg, mesélj még magadról. Hol laksz, mivel foglalkozol?

Tom néhány pillanatig még némán bámulta az emeletre vezető lépcsőfokokat, majd visszafordult Bill-hez és leült az asztalhoz.

- Jelenleg nem dolgozom, és csak átutazóban vagyok New York-ban.

- És meddig maradsz? Vagy mikor indulsz tovább?

- Erről is szerettem volna még beszélni Lil-el, de így nem tudom, hogy bele kezdjek-e.

- Csak nyugodtan, nem harapok.

Tom kétkedve harapott alsó ajkába. Nem tudta, valóban meg tegye-e ezt a lépést, és újra ki tegye-e Lil-t annak, ami miatt egykoron végett vetett mindennek kettejük között, de úgy érezte, meg kell tennie.

- Nem ismerek senkit sem a városban, így arra gondoltam, hogy ha megengednétek, akkor pár napra meg szeretném itt húzni magam.