11.: 1+1 = 3 (?) - 2. évad / 5. rész

Késő délután volt. Lil a kert végében lévő hintaágyon ült, Tom pedig valahol a szobájában lehetett. A délelőtti hangos veszekedésük óta egy szót sem váltottak egymással. Lil utolsó mondata telibe talált Tom-nál, aki csak letaglózva, némán sétált ki a helyiségből. Bármennyire is fájdalmas volt hallania, amit a fejéhez vágott, tudta, hogy igaza volt. Mindig is igaza volt, erre rájött a külön töltött majd’ egy év alatt. És ezt talán Ő is tudta tudat alatt, csak makacs volt beismernie, hogy valaki belé lát, és tudja, mi zajlik le benne. Nem merte és egy idő után már nem is akarta, hogy valaki annyira kiismerje, mint ahogy Lil tette. Zavarta, szinte irtózott a tudattól, hogy valaki előtt Ő is annyira nyitott könyv lesz, mint az apja volt az anyjának. Félt, hogy ha megismer valakit és fontossá válik számára, akkor ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az apja. Nem akart sosem szétesni, így hát a legkönnyebb utat választotta. Nem lett szerelmes. Vagy egyszerűen csak nem akart senkiben sem megbízni azonban Lil mégis elérte, még ha akár öntudatlanul is, hogy akarja Őt. Pedig küzdött, tényleg küzdött minden erejével, hogy ne gyengüljön el, de az eszénél egy sokkalta okosabb szerve világított rá arra, hogy mi is a leghelyesebb döntés kettejükkel kapcsolatban.

*

Lil sokat gondolt Tom szavaira. Természetesen nevetséges volt, ahogy szinte számon kérte Őt a Bill-hez fűződő érzéseivel kapcsolatban, mégis elgondolkodott egy pillanatra. Természetesen szerette Bill-t, szerelmes volt belé, hisz az, amit érte tett majd egy fél éve mindent más színben világított meg és az addig érzett barátsága önkéntelenül átváltozott egy mélyebb érzésbe; mégis meginogott egy pillanatra. Tom érintései még most is libabőrt váltottak ki belőle, pedig csak az emlék kúszott vissza az agyába. De nem csak az általa kiváltott remegés ijesztette meg, hanem az a gondolat is, hogy Bill-el rózsaszín világban élnek. Zavartan gondolt vissza az együtt töltött hónapjaikra és valóban arra a következtetésre kellett jutnia, amit Tom is mondott. Rózsaszín világban éltek. Valahogy minden tökéletes volt kettejüket illetően. Se egy veszekedés, se egy hangosabb szó nem ütötte fel a fejét a ház falai között. Természetesen életük azon időszakában nem bírta volna még azt is elviselni, ha Bill-el nap mint nap vetekednie kell, mégis furcsa volt, hogy a kapcsolatuk milyen szilárd alapokon állt. Talán azért is mondta azt Tom-nak, amit, hisz Bill valóban megtett mindent érte és szinte feláldozva az idejét és erejét mellette volt a legnehezebb pillatokban is. Ezt pedig semmivel sem tudja jobban meghálálni, minthogy még nagyobb intenzitással szereti Őt és megbecsüli azt, hogy az élet mellé sodorta.

Újra Tom férkőzött a gondolataiba. Ha nem azon az esős napon hagyta volna el, akkor talán a diagnózist követően. Ő nem lett volna olyan erős, mint Bill, Ő inkább elmenekült volna ez elől az élethelyzet elől. Nem hibáztatja így ennyi idő távlatából; a konyhában fejéhez vágott dolgokat is csak védekezésképp mondta, és hogy egy kicsit levezesse azt a feszültséget, amit a felbukkanása és közelsége váltott ki belőle. Már – ha igazán őszinte akar lenni -, hálás is Neki, hogy azon az estén úgy döntve, hogy nem megy el a közös találkozóra Bill-el még közelebb kerültek egymáshoz, és ha lehet így fogalmazni, de végre megtalálta élete nagy szerelmét.

*

- Szia Édes – egy ismerős hang zökkentette ki a gondolataiból. Oldalra pillantott és meglátta a kis kerti kapun belépő Bill-t.

Végignézett rajta. Egy egyszerű barna nadrágot viselt egy hófehér inggel. Semmi kiegészítő nem volt rajta, csak a hajába felcsúsztatott napszemüvege. Mosolya most is, mint mindig a füléig ért, vastag ajkai pedig vékony csíkká szélesedtek, ahogy felé tartott. Hirtelen lehajolt, majd a tőle nem olyan messze lévő kiskertből egy sárga virágot tépett le, hogy mellé ülve a hajába tűzze. Kicsit zavartan húzódott össze a hintaágyon, Bill-től sem szerette, ha megérintette a haját.

- Hogy vagy királylány?

Hosszú pillanatig nem válaszolt, csak Bill szemeit és arcát fürkészte. A férfi kitartóan fogadta a pillantásokat, majd dereka köré fonva a karjait az ölébe húzta.

- Nem tán odaégettél valamit a konyhában? Olyankor szoktál így nézni Rám… - Bill nevetése talán csak még inkább légszomjat okozott neki és az érzés, amit iránta táplált, a duplájára nőtt.

- Szeretlek – súgta végül Lil és orrával megcirógatva nyakát szorosan hozzá bújt. Bill végigsimítva a derekán halkan rákérdezett.

- Minden rendben?

- Persze – felelte még mindig valahonnan Bill nyakához bújva. – Csak szeretlek, ennyi az egész.

- Ebben az esetben Én sem mondhatok mást, mint hogy szeretlek – cirógatta meg mosolyogva a csupasz bőrét, majd elemelte a fejét a nyakától és finoman megcsókolta. Már ez is biztonságot nyújtott a nőnek. – Milyen volt a napod? Peter-rel tudtatok beszélgetni?

Lil összerezzent a név hallatán, most egyáltalán nem akart Tom-ra gondolni.

- Igen, még reggel.

- És mire jutottatok? Szent a béke?

- Tudod, hogy nem voltunk igazi haragban… egyszerűen csak furcsán váltunk el egymástól 6 éve.

- De akkor gondolom most már minden a régi. Nem akarom, hogy amíg itt van, kényszeredetten érezzétek magatokat, főleg Te. Ő „békülni” akar, ugye? – mutatta a macskakörmöket.

- Ha a békülés igazán nincs is a nyelvén, mindenesetre úgy akar tenni, mintha semmi sem történt volna.

Lil kényelmetlenül érezte magát ezt a témát illetően. Ő maga sem tudta, hogy mit érez Tom felbukkanásával kapcsolatban, Bill-nek pedig még nehezebb volt sarkítottan közvetítenie mindezt.

- Én amondó vagyok, hogy maradjon, amíg úgy nem érzitek, hogy lezártátok azt a régi korszakot és utána új lappal tudtok indítani. Nem tudjuk, hogy mikor jön vissza újra New York-ba, mindenesetre nem válhattok el megint haragban főleg, hogy…

Bill azonnal elharapta a mondat végét. Helyesbíteni akart, vagy egyszerűen csak mondani valami mást, de Lil leintette.

- Hagyd, nem kell Bill!

- De…

- Nem. Mondtam, hogy ne hozzuk többet szóba.

- Tudja? Elmondtad ma neki?

- Nem! És tényleg hagyjuk ezt a témát Bill, ne húzz fel.

- Jó, bocsánat! Gyere ide – nyújtotta ki karjait az időközben messze sétáló Lil-nek. A nő lehajtott fejjel ült vissza. – Csak nem akarom, hogy megbánd, ha esetleg elmegy, és Ti semmit sem rendeztetek el.

- Lehet, hogy Nekünk már semmit sem kell elrendeznünk, az élet elrendezte már évekkel ezelőtt.

- Nem hiába, hogy felbukkant.

- Az biztos…

- Tudod, hogy mindenre van megoldás Lil, erre is lesz.

- Megígéred?

- Megígérem.

*

Az este hátralevő része csendesen telt. Bár Bill nem engedte, hogy Tom segítkezzen a vacsora elkészítésében, a férfi mégis kötelességének érezte, hogy legalább ennyivel meghálálja azt, hogy itt lakhat.

- Hallottam, hogy reggel beszélgettek Lil-el.

Tom kezében megállt a kés.

- Igen. Mit mondott Neked?

- Őszinte legyek? Szerintem nem amiatt neheztel Rád, ahogy elváltatok régen, hanem amiatt, hogy úgy teszel, mintha minden a régi lenne és mindent onnan akarnál kezdeni, ahol abba maradt.

Tom gyorsan végigfuttatta az agyában, mit is mondott Bill. Ezek szerint túl tudta tenni magát az elválásukon? Amiatt már nem is érzi sértettnek magát? Talán minden a régi lehetne, ha nem viselkedne annyira érzéketlenül?

- Én csak szeretném, ha minden a régi lenne.

- Elhiszem, Peter, de Lil nem olyan, aki csak úgy túl tudná tenni magát valamin.

- Sose beszélt még rólam?

- Egyszer sem – vallotta be Bill, majd a konyhapultnak dőlve felé fordult. – És épp ezért hiszem azt, hogy sokat jelentettél Neki, csak épp nem tudott beszélni Róla, Rólatok.

- Szerinted mit kellene tennem?

Tom kicsit émelygett, hisz jószerivel barátja szerelmétől kér tanácsot azt illetően, hogy is szerezze vissza.

- Kérj tőle bocsánatot! Ez a legegyszerűbb módja, hogy visszaszerezd a bizalmát. Ha bántott régen, hogy úgy váltotok el, akkor azt is mond el. Bár nem tudom, hogy miért nem beszéltétek meg azóta, vagy miért nem simítottátok el ezt az egészet, mindenesetre legyél vele őszinte. Az sokat jelent Neki.

- Akkor… akkor megbocsátanál, ha most felmennék hozzá?

- Persze, eddig is Vele lehettél volna, mondtam, hogy nem kell segíteni.

Tom csak kényszeredetten elmosolyodott, majd a lépcső felé indult.

- Bill? – fordult vissza.

- Igen?

- Köszönöm.

- Tudod, Lil-ért mindent.

*

Tom óvatosan nyomta le a kilincset, az ajtó résnyire nyitva állt. Nem tudta, hogy barátja alszik-e, így inkább belesett. Neki háttal feküdt az ágyon, így hát óvatosan felé lépkedett. Elesettnek és törékenynek tűnt.

- Ébren vagy? – kérdezett rá halkan, mikor látta, hogy mocorogni kezd.

- Igen.

- Leülhetek?

Nem tudta, hogy a Lil-től messze eső puffra üljön-e vagy az ágy végébe, végül mégis az ágy mellett döntött. Lil felhúzta a lábait, majd a párnáról feltekintett az arcára. Tom nem igazán tudta, hogy is kezdjen bele, így kimondta azt, ami legelőször eszébe jutott.

- Gyönyörű vagy még mindig…

Lil nem reagált, helyette csak tovább nézte barátja vonásait. Ő sem változott semmit sem, talán csak még férfiasabb és karakteresebb lett az arca, vállai pedig szélesebbek és erősebbek.

- Ezért jöttél?

- Természetesen nem – köszörülte meg a torkát, majd ujjait összefonva belekezdett. - Sajnálom. Sajnálok mindent. Nem akartam csalódást okozni azzal, hogy nem mentem el a találkozóra.

- Most már mindegy.

- Nem Lil, nem mindegy. Meg akarom magyarázni.

- És ha Én nem akarom hallani a magyarázkodásod?

Lil valahogy sejtette, hogy ismét azzal jönne, hogy mindent miatta tett. Ebből viszont elege volt.

- Kérlek!

- Inkább azt mond meg, hogy miért jöttél vissza? Hogy miért most jöttél vissza? – felcsúszott az ágytámlához és hátát a puha párnáknak döntve várakozó pillantásokat vetett felé.

Tom ajkába harapott, miközben lehajtva helyét babrálni kezdett az ujjaival.

Tom ugyanazon a padon ült, mint amin hónapokkal azelőtt Lil-el is hülyéskedett. Hiányzott Neki a nő jelenléte. Bár Ő egyengette úgy, hogy útjaik kettéváljanak, mégis piszkosul hiányolta. Egyetlen vétke volt már akkor is: jobban szerette Őt, mint saját magát. Saját magányát és szomorúságát még mindig könnyebb volt elviselnie, minthogy azt kelljen látnia Lil arcán, hogy nem boldog mellette. Hogy nem tudja boldoggá tenni, mert nem tud megbízni benne.

- Szabad? – Tom-ot egy megkopott, gyenge hang szólította meg.

- Persze – húzódott arrébb a padon, majd hagyta, hogy egy idős férfi helyet foglaljon mellette.

Kezében egy apró, szegfű csokor volt, Tom rajta is felejtette a pillantásait.

- Annie-nek viszem – felelte egyszer csak a férfi, mire Tom zavartan felkapta a fejét. Elmosolyodott és újra előre tekintett. – Ez volt a kedvence.

Elég volt ennyi is, hogy Tom tudja, hogy is értette a bácsi.

- Sajnálom.

- Én is, fiam, Én is! – simított végig a szirmokon a férfi, majd megszagolta a csokrot. – Tudod, mit sajnálok még?

Tom nem akart illetlennek tűnni azzal, hogy kelletlenül válaszol az öregúrnak abból kifolyólag, hogy most egy idegen ember élete érdekli a legkevésbé, így hát felé pillantott.

- Mit?

- Hogy csak most és így tudok virágot adni Neki.

- Ezt hogy érti?

- Elkéstem fiam - felelte fejét lehajtva, majd zsebébe nyúlva kivett egy ruhazsebkendőt.

Tom azonnal el is szégyellte magát. Hogy is gondolhatott arra, hogy érdektelen marad az idős úrral szemben?

- Őszinte részvétem. Mi történt?

- Idős volt. Nem szenvedett… csak örökre elaludt.

- Hogy bírja?

- Könnyebb lenne talán, ha mellette lehettem volna.

- Ezt nem értem – vallotta be őszintén, mire a férfi ismét belekezdett.

- Néhány hete kaptam egy levelet a férjétől.

- Egy jó barátja volt Annie?

- A szerelmem.

Tom érezte, hogy kényes témához értek, hisz az úr szemei könnybe lábadtak, mire ráncos, dolgos ujjaival finoman kisimította a szemeiben ülő könnycseppeket.

- A szerelmem volt, csak nem tudta. Sosem mondtam el Neki. Féltem, hogy nem viszonozná.

- Nem hiszem, hogy így lett volna, nagyon kedvesnek tűnik.

- Kedves vagy, fiam, de ez az igazság. Gyáva voltam és féltem. Megjártam a második világháborút is, de az nem riasztott vissza annyira, minthogy nem szeretett volna viszont.

- És mi történt végül?

- Hagytam, hagy legyen boldog egy másik férfi mellett – vonta meg lassan a leereszkedett vállait. – Tudtam, hogy mellette jó élete lesz.

- Nagyon szerethette.

- Mindennél jobban. Csak ne a temetésén kellett volna újra látnom – az idős úr a szája elé kapta a kezét, majd némán visszanyelte könnyeit.

Tom teljesen lefagyott, nem csak a látottaktól, hanem attól is, hogy mennyire megegyezik a férfi története az Ő életével. A Lil-el közös életével.

Nem akarta, hogy Neki is ennyi idősen, mint a férfinek így kelljen itt ülnie, megtörten és elveszetten. Furcsa érzéseket keltett benne ez a történet, mint valami álomkép kúszott vissza többször a fejébe több héttel az úrral való találkozásuk után is. Hosszú hetekig érlelgetett egy gondolatot, többször elvetette, és újra visszahívta elméjébe azt, hogy megkeresi Lil-t és bevallja, hogy kell neki és merné szeretni. Végül egy, a lakásához közeli piacon megpillantott szegfű csokor döntötte el véglegesen, mit is fog tenni.

Tom nem mondta el Lil-nek, hogy az öregúr csak a halálos ágyán látta fiatal kori szerelmét, nem akarta, hogy Ő is rosszul érezze magát úgy, ahogy annak idején Ő is érzett a férfi történetét követően.

- Szóval ha nem találkozol a bácsival, meg sem keresel?

- Csak egy kis lökés kellett… és az Ő története az volt.

Lil bólintott, ezzel is jelezve, hogy megértette. Nem tudta, mit is mondhatott volna a történetet hallván. Tulajdonképpen azt illetően sem jutott előrébb, hogy mi is legyen Velük kapcsolatban. Igen, Tom ott volt, akarta, merte volna szeretni Őt, és ha még bele is borzongott a gondolatba, hogy a kettejük között lévő régi vonzalom beteljesülhetne nem tudta elfeledni, hogy Bill-t szerette, illetve, hogy Tom elhagyta Őt régen.