11.: 1+1 = 3 (?) - 2. évad / 6. rész

- Semmi sem mondasz?

- Nem vagyok benne biztos, hogy azt tudom mondani, amit hallani szeretnél.

A Tom torkában lévő gombóc még nagyobb lett. 

- Tudom, mindig azt mondtam, hogy érted tettem mindent, talán már nem is hiszed el, de ez az igazság. Sokkal jobban szerettelek, mint azt valaha is gondoltad volna. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy Neked jó legyen.

Lil-t elgyengítették a hallottak és a gerincén végigcikázó jeges érzés hatására látványosan megremegett.

- Tudod… elmentem a találkozóra is – a nő ekkor úgy érezte, menten elájul.

Tom a kapucniját szemébe húzva állt egy sarki ház mellett. Nem érdekelte a szakadó eső, talán az volt az utolsó dolog, ami miatt abban a pillanatban aggódott volna. Sokkalta inkább foglalkoztatta az, hogy Lil eljön-e a találkozóra. Persze, ez képtelenségnek tűnt, hisz maga a lány akart találkozni vele, mégis meginogott. Csak egy pillanatra hajtotta le a fejét, s mikor visszaemelte a tekintetét a park kapujára, már ott állt Lil. Barátja idegesen nézelődött, volt hogy óráját vizslatta, de olyan is volt, mikor nyakát meresztve és lábujjhegyre állva az utca túlsó felére leselkedett. Tom érzelmesebbik fele folyton csak azt sugallta, hogy menjen oda hozzá és hozza helyre azt, amit elrontott kettejük között, racionálisabbik fele azonban visszatartotta és ráparancsolva földbe gyökereztette a lábait. Azt is kőszoborrá dermedve nézte végig, ahogy Lil sebesen törölgette az arcát, majd egy előtte megálló taxiba szállt és elhajtott az autóval. Tudta, hogy abban a pillanatban zárult le életük egy bizonyos fejezete.

A Fine Frenzy - Almost Lover (magyar)

- Ott voltál? És nem jöttél oda hozzám? – Lil egyszerre volt hitetlen és megtört. Újra.

- Egyszerűen nem tudtam. Ha odamegyek, akkor minden ugyanonnan folytatódott volna, mint azelőtt. Együtt lettünk volna, Te szerelmes lettél volna továbbra is belém, de Én nem tudtam volna biztosra mondani azt, hogy valaha is beléd szeretek-e.

- De esélyt sem adtál nekünk!

Tom lehajtott fejjel hallgatott.

- Sose engedted meg magadnak, hogy tényleg szerelmes legyél belém. Hidd el, még az sem fájt volna annyira, ha megpróbáljuk és kiderül, hogy mégsem működik közöttünk. De így?

- Tudom, Lil, tudom. De nem tudtam mást tenni…

- … most viszont cselekedtél. Ide jöttél, mint valami érzéketlen ember és azt hitted, hogy még mindig ugyanúgy fogok érezni irántad.

- Mert nem? – kérdezett rá a férfi.

Lil oldalra kapva fejét és lehunyva szemét jelezte, hogy erre nem fog válaszolni.

- Miért viselkedtél olyan szemétként?

- Azt hittem, hogy úgy könnyebb lesz.

- Könnyebb, de kinek?

- Most Nekem… hatalmas lelkiismeret furdalásom volt. Reméltem, hogy könnyebb lesz játszani a hülyét, mint bevallani mindent Neked.

- És meddig akartad volna ezt még folytatni?

- Már nem sokáig bírtam volna.

- Ja, szóval Te nem bírtad volna?

Lil szeme szikrákat szórt. Azzal, hogy szuggerálta Tom-ot talán csak még dühösebb lett Rá.

- Tudod, hogy nem úgy értem. Nem bírtam nézni, hogy Neked megint fáj, ahogy viselkedem.

- Most őszintén! Mit vársz Tőlem? Hm? Hogy elfelejtem, hogy nem kellettem Neked bármi is volt az oka? Hogy szemet hunyok afelett, hogy nem Te voltál mellettem életem legnehezebb időszakában?

Tom értetlenkedve pislogott Lil-re. Mikor reggel azt említette, hogy Bill mellette volt, mikor a legnagyobb szüksége lett volna valakire, azt hitte, hogy arról az időszakról beszél, mikor elváltak az útjaik. Eszerint mégsem?

- Mi a baj Lil? Mikor kellett volna ott lennem Veled? És miről beszélsz már napok óta?

Lil minden egyes kérdés után egyre idegesebb és feszültebb lett. Beszélgetéseik alkalmával próbált arra figyelni, hogy még csak sejtetni se sejtesse Tom-mal azt, hogy mi a baja, erre tessék, szinte majd’ az orra alá dörgölte.

- Menj ki!

- Nem megyek, Te pedig szépen elmondasz mindent!

- Azt mondtam, hogy menj ki!

- Akkor megyek és megkérdezem Bill-t.

- Nem! – kapott karja után, majd visszarántotta az ágyra. Nem gondolta, hogy az utóbbi napok gyengélkedése után még lesz ereje egy ilyen erős mozdulatra.

Tom hatalmas szemeket meresztett Rá. Annyira közel volt hozzá a férfi, szinte csak egy karnyújtásnyira mégis tudta, hogy nem csókolhatja meg.

- Akkor sem fogod tudni eltitkolni előlem.

*

Lil egész éjszaka csak forgolódott. Nem csak a Tom-mal történt veszekedésük zaklatta fel újra és újra, ahányszor csak rá gondolt, hanem az is, hogy érezte, korábban kell bemenniük a kórházba a szokásos kezelésre. Érezte, hogy zsibbadnak az ujjai és a belé erőltetett vacsora is hamarosan visszaköszön. Próbálta nyugtatni magát, de érezte, most ez sem fog segíteni rajta. Rosszul volt.

- Bill – száraz torkán át reszelősnek tűnő hanggal szólította meg a mellette fekvő férfit. – Bill!

- Hmm? – nyitogatta pilláit a férfi, miközben karja önkéntelenül is szorosabban fonódott a dereka körül.

- Menjünk be a kórházba, kérlek – suttogta, miközben arcán végigfolyt egy könnycsepp.

Bill, mint akit tűz égetett, kipattant az ágyból, hogy segítve barátnőjének felöltözni az autóhoz segítse, és éjnek évadján azonnal a kórházba vigye.

A férfi a diagnózist követő hónapokban minden egyes ilyen alkalommal próbált higgadt maradni és lelket önteni Lil-be, mégis nagyon nehezen bírta. Sosem mutatta, hogy Ő is szenved, hisz fájdalma a lányéhoz képest semmi volt. És amúgy is! Ha Ő is megtörne, ki lenne mellette?

Bill nyugodtabb volt már, mikor a hófehér szobában ült. Hajnalodott is, a kórház falai között is kezdett egyre gyérebb világosság lenni. Az infúzió lassan, monotonon csepegett, már szinte fel sem bosszantotta, nem úgy, mint hónapokkal ezelőtt. Most – talán kicsit furcsának tűnik -, de örül, hogy hallja ezt a hangot, hisz ez azt jelenti, hogy Lil teste megkapja azt, amire szüksége van. Azonban az nem tetszett Neki, hogy az orvos elmondása szerint egyel erősebb gyógyszert kellett Neki adni.

Miután lecsepegett az infúzió hagyták, hagy pihenjen még egy kicsit Lil. Bár Bill érdeklődött, hogy mégis miért kellett erősebb gyógyszert kapnia szerelmének, az orvos csak annyit válaszolt: Muszáj volt! Bill férfi létére azt hitte, ott a folyosón sírja el magát.

Lil - miután ébredezni kezdett és meglátta a tőle nem olyan messze egy bézs fotelben ülő Bill-t -, gyengén elmosolyodott. Ha itt felkelt, mindig ez a látvány fogadta, és ez minden fájdalmát el tudta feledtetni.

- Haza akarok menni – súgta halkan, bár nem volt benne biztos, hogy Bill is meghallja. A férfi mégis felpillantott, valahogy már minden neszére felébredt a hónapok alatt.

- Jól vagy? – bukott ki belőle az ilyenkor szokásos kérdés.

Lil csak megrándította a vállát, majd óvatosan felemelte a fehér takaróról a kezét és Bill felé nyúlt, hogy megfogva megszorítsa azt.

- Megvagyok!

- Nincs hányingered?

- Nincs még! Szeretnék haza menni.

- Ilyenkor tudod, hogy itt szoktunk még maradni – felelte Bill elszoruló torokkal, ahogy végigpillantott a Lil szeme alatt húzódó vékony, fehér bőrfelületen.

- De haza akarok menni. Kérj el a doktortól saját felelősségre!

- Akkor két napra kiveszek szabadságot, oké?

- Oké.

*

Bár az orvos erősen ellenezte Lil kérését, mégis belement, hisz tudta, a betegnek ott a legkönnyebb gyógyulnia, ahol otthon érzi magát a szeretteivel maga körül. Késő délután lehetett, mikor Bill karjait a lány derekára fonva óvatosan felsegítette a lépcsőfokokon,  le tudjon pihenni hogy a hálószobájukban.

- Hát Ti merre voltatok egész nap? – Tom amint meghallotta a neszeket, már szaladt is eléjük. – Égre-földre kerestelek benneteket. És Lil, mi van Veled? – önkéntelenül kiáltott fel, mikor meglátta mennyire is elhagyta az erő barátja testét. Karjai is csak bénán lógtak Bill ölelésében.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – szólt helyette Bill.

- De mondjátok már el, mi folyik itt! Jogom van tudni.

- Mindjárt visszajövök – intette csendre Bill és bevezetve Lil-t a szobájukba lefektette az ágyra. Kinyitva az ablakot friss levegőt engedett az állott levegőjű szobába, a műanyag kis tálat pedig oda helyezte az ágyuk mellé.

- Ugye nem mondod el Neki? – suttogta halkan Lil, miközben figyelte, hogy sürög-forog mellette a barátja.

- Tudod, hogy az lenne a legjobb.

- De nem akarom, hogy tudja.

- Szerinted nem jött még rá?

Lil ajkába harapva hunyta le a szemét.

- Kérlek, ne mond el. Még ne.

Bill bólintva hagyta el a szobát.

Tom a nappaliban járt fel s alá, de mikor megpillantotta Bill-t, azonnal elé lépett.

- Mi van vele, hmm? Pár éve még semmi baja nem volt, nem is tudok arról, hogy a családjában lenne valami örökölhető betegség.

Bill hátra hőkölt egy pillanatra. „Pár éve még semmi baja nem volt.” Biztos, hogy a 6 évvel ezelőtt dolgokra érti.

- Egy kicsit gyenge mostanában.

- De annyira, hogy kórházba kelljen vinni? Mert onnan jöttetek, nem?

- Onnan igen, de ne kérdezősködj, kérlek. Majd elmondja Ő, ha elszeretné.

- Szóval tényleg van valami.

- Peter!

- Bill, mond el, kérlek – lépett még közelebb hozzá, és a felkarjába kapaszkodott.

Bill-nek megrándult az arcizma, az ádámcsutkája pedig nagyot ugrott.

- Vissza kell mennem hozzá – ezzel ellépett mellőle, majd visszasétált az emeletre.

Tom csalódottan rogyott le a kanapéra.

*

Az elkövetkezendő éjszaka sem volt könnyebb, mint az előző, Bill egy szemhunyásnyit sem aludt. Ha Lil hányt, Ő tartotta a testét, ha a felszökő lázát kellett levinni, Ő borogatással próbálkozott. Egy perce sem volt azon gondolkoznia, mit is mondott Neki Peter az este folyamán.

A reggel azonban már egy kicsit könnyebben indult. Lil sem érezte magát olyan rosszul, épp egy könyvet olvasott Bill mellett. Rövid haja ismét össze volt fogva a tarkóján, hálóingje pedig lomhán lógott kissé csontos vállain. Bill nem akarta letámadni azzal a képtelen ötlettel, ami már reggel óta foglalkoztatta, mégis nehezen bírt ellenállni annak, hogy kérdőre vonja. Egy meggondolatlan pillanatban azonban kibukott belőle.

- Lil? – pillantott Rá, mire a nő ölébe tette a könyvét.

- Igen?

- Tom meddig marad nálunk?