Megfagyott a levegő közöttük. Lil tudta, hogy amennyire közel kerültek egymáshoz az elmúlt időben, most annyira el is távolodtak egymástól. Bill felemelte a takarót, majd kibújt mellőle és az ágy mellett fekvő heverőn lévő nadrágjához nyúlt. Egy szót sem szólt, nem kiabált, nem vádaskodott, egyszerűen csak felöltözött és némán kisétált a szobából. Lil hosszú percekig azt sem tudta, mit tegyen. Utána menjen, szabadkozzon, hogy nem jelent számára Tom felbukkanása semmit sem, vagy egyszerűen csak hagyja, hagy gondolkozzon? Engedte elmenni…
Lil az idő múlásával úgy érezte, hogy minden egyedül töltött perc egyre jobban felemészti. A tegnapi napja és a fájdalma azonnal feledésbe merült, ha arra gondolt, hogy lehet, Bill-t ma reggel elveszítette maga mellől. Afelől kétsége sem volt, hogy valami meg fog változni kettejük között.
Felvette az ágy végébe hajtogatott köntösét, majd gondolkodás nélkül átsétált Tom szobájába. A sötétítő függöny még be volt húzva, így csak néhány világos csík vetődött a falakra. A férfi még aludt, karjai és lábai kilógtak a takaró alól, ami csak derekát fedte egy kis helyen. Óvatosan odalépkedett az ágy mellé, majd letérdelt a szőnyegre. A korábban Bill-el történtek nagyon felzaklatták, nem is emlékezett arra, hogy az egymással töltött idő alatt valaha is érezte már magát annyira elveszettnek, mint azokban a pillanatokban, mikor Bill szemeibe kellett néznie a kérdését követően.
Ahogy nézte Tom-ot, régi emlékképek bukkantak elő elméjéből. Arra gondolt, hogy ha valami bántotta és vigasztalásra volt szüksége elég volt csak Tom közelében lennie, hogy teljesen megnyugodjon. Nesztelenül az ágy szélére feküdt és kezeit a feje alá helyezte. Néhány pillanatig nem szólalt meg, helyette csak némán nézte, ahogy háta felemelkedik, majd visszaesik derekán a takaróval.
- Tom, kelj fel! – szólította meg végül. Könnyeit próbálta teljesen visszanyelni, nem akarta már az első pillanatokban megijeszteni barátját. – Hallod, ébredj! Bill tudja, hogy ki vagy!
A férfi szeme azonnal kipattant.
- Mond, hogy nem igaz! – kérdezte hitetlenül és felemelkedett az ágyról.
- Most kérdezett rá néhány perce. Fogalmam sincs, honnan jött rá.
- Nem akartam, hogy ez legyen – túrt tincsei közé Tom, majd tenyereivel erősen megdörzsölte az arcát.
- Nem Te tehetsz róla – Lil nem tudta, miért is akarta, hogy barátja tudja, nem Ő tehet az egészről. – Én már azon is csodálkozom, hogy eddig nem jött Rá – felelte halkan, mire Tom elvette a kezeit az arca és lenézett Rá.
A nő az eddigi napokhoz képest még megtörtebben feküdt ott mellette, szemei pirosak és duzzadtak voltak. Nem tudott parancsolni magának, lelkiismeret furdalása pedig csak még inkább feszítette a mellkasát, így lecsúszott mellé és váratlanul magához ölelte. Barátja nem húzódott el Tőle, helyette csendben, rezzenéstelenül hagyta, hagy bújjon el karjai között. Tenyerei a mellkasán pihentek, érezhette, mennyire is vert a szíve a jelenlététől.
- Nem akarom elveszíteni – súgta egyszer csak Lil. Azonnal kitisztult az agya és egy kicsit eltolta magától barátja testét.
- Nem fogod. Megoldjuk.
- Vajon mit érezhet most? – Lil még távolabb húzódott, hirtelen túlzottan is jó érzés volt érezni a közelségét. Sok minden visszajött az elmúlt időkből.
- Fogalmam sincs, nem ismerem.
- Becsapva érezheti magát, és jogosan.
- Megfogja érteni szerint.
- Mit? Ezen mit lehet megérteni? Én sem érteném meg, ha egy régi szerelme felbukkanna álnéven és napokig hülyének nézne.
- Te nem nézted hülyének – Tom felé nyúlt, hogy nyugtatólag megsimogassa az arcát, de Ő felállva egy lépést tett a fal felé. Zaklatottan vette a levegőt, tüdeje érezte, hogy fájni kezd a ritmustalan levegővételtől.
- Ne próbálj megnyugtatni, úgysem sikerülne.
- Akkor mégis mit csináljak? – tárta szét tanácstalanul a karjait, majd Ő is kiszállt az ágyból, hogy elé álljon.
A köztük lévő távolság nem lehetett több húsz centiméternél, mégis úgy érezték, mintha testük egymáséhoz lenne préselve. Már csak a másik közelsége és látványa is furcsa reakciót váltott ki belőlük, túl rég óta nem látták már egymást ahhoz, hogy közömbösek tudjanak maradni egymás számára.
- Azt akarom, hogy elmenj.
Lil meglepődött azon amit és ahogy mondott. Ellentétben a testében uralkodó érzésektől Tom iránt agya felülkerekedett minden érzelmén és ridegen kimondta, amit sosem gondolt, hogy valaha is megtesz. Tom ajkai hangtalanul mozogtak, látszólag nem hitte el, mit is mondott Neki.
- Én nem akarom, hogy elmenjen.
Hirtelen megszűnt az eddig köztük lévő vibrálás és mindketten a hang irányába fordultak. Bill kerülve a pillantásukat állt nem olyan messze tőlük.
- Lil, kérlek gyere át!
A nő azonnal, egy szó nélkül követte barátját aki kinyitva előtte az ajtót előre engedte a hálószobájukba. Felé fordulva és szinte levegőt sem véve heves magyarázkodásba kezdett, mintha Bill már valamivel is megvádolta volna.
- Bill, Kicsim, nem érdekel, hogy Tom most itt van. Semmit sem számít, hogy utánam jött, vagy hogy megbánt mindent. Hallod? Nem pótolhatja azt, amit Te adtál Nekem az elmúlt hónapokban. Ő sosem lett volna olyan feláldozó, mint Te, ezt pedig nem tudom megbocsátani Neki.
Bill csak nézte, ahogy Lil szinte felzaklatva magát csak mondta és mondta. Csak egy pillanatra futott át az agyán, hogy ezzel a heves magyarázkodással talán az érzéseit próbálja elnyomni magában Tom iránt, mindenesetre nem említette meg Neki, helyette tovább figyelte minden egyes mozdulatát, reakcióját. Kezeivel hevesen gesztikulált, arcizmai minden egyes újabb szónál erősen megrándultak, szeme pedig könnybe lábadt, mikor észrevette, hogy Ő semmit sem szól, csupán csak némán mered Rá.
- Mondj valamit, kérlek! – lépett közelebb hozzá és tenyerei közé fogta a borostás arcát.
Bill ajkát harapva állt Vele szemben és percekig csak hallgatta, ahogy nevén szólítja és a figyelemét kéri. Annyira akart mondani Neki valamit, de egyszerűen semmi sem jött ki a száján. Talán veszekednie kellett volna Vele, esetleg kérdőre vonnia, hogy miért is játszotta ez alatt a pár nap alatt azt, hogy Tom valójában nem Peter; mégsem volt benne harag és ezen meglepődött. Düh és csalódottság helyett szomorúság lepte el minden egyes kis sejtjét, hisz tudta, hogy Tom újbóli felbukkanása mindent felkavarhatott Lil-ben, ezzel az egész kapcsolatukban is.
- Honnan tudod? Miből jöttél rá?
- Tom tegnap este elszólta magát... de elég volt csak Rátok néznem.
- Nem akartam, hogy ez legyen.
- Elhiszem... - nézett a szemeibe, majd egy kis csend után így szólt - Tom mit szeretne?
- Tessék? – Lil értetlenül pillantott Bill-re, kinek arcát még mindig tenyerei között tartotta.
- Tom mit akar? Miért jött ide? Hogy visszaszerezzen?
- Igen - hajtotta le a fejét.
- És Te mit szeretnél?
Lil-t váratlanul érte Bill kérdése.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem tudod, Lil! – döntötte oldalra a fejét és Lil keze után nyúlt volna, de Ő elhúzta azt és tiltakozóan meglengette a karjait.
- Nem-nem és nem – rázta zaklatottan a fejét és az eddig felszáradt arca ismét könnyáztatta lett.
Bill fájdalmasan felsóhajtott. Már csak a tudat is kínozta, hogy Lil sejti, mit is készül mondani.
- Tudod, hogy így lesz a legjobb.
- Nem, semmi sem lesz így jó.
- Ne nehezítsd meg a döntésem.
- Döntésed? Már el is döntötted, hogy nem kellek Neked?
- Ezt tudod, hogy nem így van. Akarlak, de azt még jobban, hogy boldog legyél. Akár Vele is.
- Eldobsz magadtól? Te is lemondasz Rólam, mint ahogy Ő is tette, arra hivatkozva, hogy mindent miattam tett? Kik vagytok Ti, hogy rólam döntsetek? Hm?
Nagyon felzaklatta magát, lábai pedig remegni kezdtek teste alatt. Leült az ágy szélére, mire Bill elé térdelve szorosan összefonta ujjait a sajátjával.
- Nem akarom, hogy megbánd, hogy nem próbáltad meg Vele.
- De Bill…
- Várj, hagy fejezzem be – intette finoman csendre. – Már a barátságunk elején tudtam, hogy mennyit jelent Neked Tom. Azt mondtad, hogy egyetlen férfit sem szerettél annyira, mint Őt, hogy Ő volt az első igazi szerelmed, attól függetlenül, hogy volt már előtte kapcsolatod. Tudom, hogy csalódtál benne, Én is csalódtam volna a helyedben, de Kicsim, az élet adott Nektek egy új esélyt. Itt van ennyi idő után, és látod, akar Téged. Megkapnád azt, amire mindig is vágytál.
- De most már Te vagy a mindenem. Te voltál végig mellettem a kezelések alatt, nélküled semmi sem ment volna. Szükségem van Rád, hogy kibírjam ezt!
- Ne dobj el magadtól, kérlek. Most ne!
Bill felült mellé és szorosan karjaiba zárta. Nehéz volt Neki is, hogy ne lett volna az? Sose gondolta volna, hogy Tom ismét megjelenik az életükben és talán ismét elindít valamit Lil-ben.
- Lil, soha! Érted? Soha nem dobnálak el magamtól, ezt is csak azért teszem, hogy ha még mindig érzel valamit iránta, akkor ne félj bevallani se Neki, se Nekem, mert szeret és ezt Te is nagyon jól tudod.
- De elhagyott, Bill.
- De mi miatt? Csak azért, hogy Neked ne fájjon annyira. Bár nem tudom a teljes történetet, de biztos vagyok benne, hogy már akkor is szeretett és ugyanolyan nehéz volt meghoznia azt a döntést, mint jelen esetben Nekem is. Nem kell most döntened, annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél, jó? – cirógatta meg újra az arcát.
- De nem hagyhatlak el azok után, amit értem tettél. Nem lehetek ennyire hálátlan és önző!
- Én sem lehetek annyira önző, hogy megfosszalak attól, akit mindig is akartál.
- Nem lehetsz ennyire jószívű… - szólt hitetlenkedve Lil. Bill csak megrándította a vállát és így szólt:
- Máshogy működök, mint a többi ember…
- És Én ebbe szerettem bele – bújt közelebb hozzá Lil és mellkasába fúrta a fejét. A férfi illata azonnal elbódította, egy pillanatra le is hunyta a szemét.
- Csak egy dolgot kérek! Bárhogy is döntesz, el kell mondanod Tom-nak, hogy leukémiás vagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése